VIII.

A hosszu úton Illésfalvy elgondolkodott a történteken. Érezte, hogy amit cselekszik, föltétlen, szomoru megalázkodás és nem illik bele az érzelmi világról való régi gondolkodásába. Ha visszatér Hamburgba, ezt csak önérzete föláldozása árán teheti meg, és May egyszer s mindenkorra úrrá lesz benső élete fölött. Egy-egy percre a férfi összeszedte magát és elhatározta, hogy a következő állomáson kiszáll és visszatér Sámsonba. E pillanatokban, mintegy villámfénynél, tisztán látta, mily dőreséget akart elkövetni. Az akarata, a józansága tiltakozott, de aztán eléje állott May napsugaras, mosolygó alakja és könnyü kézzel simított végig számadásain. Illésfalvy lelkén végigrezgett a tudat, hogy e bűvös hatalommal szemben tehetetlen, és csüggedten, mégis boldogan engedte át magát e sajátos érzésnek.

– Ki tudja, – elmélkedett Dénes, – talán éppen ez az igazi szerelem, amely elüt a hétköznapi élet szabályaitól, amely föléje kerekedik a kétszer kettő négynek? Az iskolai szabályok szerinti szerelem, nagy megértéssel, példás összhanggal, kifogástalan megnyilatkozásokkal csak az óragépre járó embereket elégítheti ki és ki kell, hogy merüljön a megszokásban. Az igazi szerelem megérthetetlen, megfejthetetlen, titokzatos, mint maga az élet, amelynek legcsodálatosabb megnyilatkozása.

Mindez csak vigasz volt, de Illésfalvynak nem volt sok kedve, hogy önmagának ellentmondjon. Lassanként belényugodott a helyzetbe, s a vágy, hogy újra karjaiba zárhatja a szép asszonyt, hogy visszavarázsolja a meghitt napokat, diadalt aratott fölötte. A dolgokat, melyek kiszakadtak körünkből, kisiklottak kezünk közül, az ősember hajlandóságával mindig jobban szeretjük, mint azokat, amelyek sajátjaink; ez az egyszerü szabály sikerrel tud megbirkózni a legacélosabb izom, a legfegyelmezettebb elme erejével. Az egészségünk értékét csak akkor ismerjük meg, mikor azt elvesztettük, a boldogság is mint emlék ragyog legnemesebb fényben.

A Hotel zu den Vier Jahreszeiten portása sajnálkozva hajlott meg Dénes előtt.

– Ő nagysága tegnap utazott el, – mondta a jó borravalót adó vendéget megillető tisztelettel.

– Nem mondta meg, hová?

– A címét nem méltóztatott hátrahagyni. Megparancsolta, hogy esetleg ideérkező leveleit tartsuk vissza.

– Azt sem mondta meg, mennyi időre utazik el?

– Ő nagysága csak azt közölte velünk, hogy hosszabb időre távozik el.

Illésfalvy összeharapta ajkait. Tehát May fölégette maga mögött a hídakat: nem akarta, hogy Dénes megtudja, merre ment, a leveleire, sürgönyeire se volt kíváncsi. A férfi lelkét újra a csalódás és megsértett férfiui hiúság érzése járta át.

A portás tisztelgett s egy másik utassal állt szóba, aki a gőzfürdő után tudakozódott.

Dénes fölhajtotta a kabátja gallérját és végigsétált az Alster partján. Borús, szeles idő volt, a tenger felől haragos felhők tolakodtak a barna rajzu, keskeny homloku házak felé. A kis vízmenti pavillonban, ahol annyi kellemes órát töltöttek el, alig egy-két ember lézengett, a pincérek ásítva nézegették a pohárszék tengeri rákjait.

Mikor a férfi a Lloyd épülete elé ért, egy kockásruháju kocsis mélyen leemelte előtte kalapját. Schmiedt volt, az Oppenheimer legjobb fiakkerese, aki hamburgi tartózkodása alatt nap-nap után kiszolgálta Illésfalvyt.

Dénes megállott; tekintete megcsillant. A szerelmes ember minden követ megmozgat. Hátha a szemfüles legény tud valamit Mayról?

– Nos, hogy van, Schmiedt? – kérdezte szokott jóindulatával. – Mi ujság Hamburgban?

– Oh, nem sok, – felelte a kocsis mosolyogva. – Tegnap a vasutra vittem a nagyságos asszonyt…

– Berlinbe utazott, nemde? – vetette oda, közömbösséget tettetve Dénes.

– Igenis. A nagyságos aszony a D.-vonattal utazott el. Szolgálhatok talán a nagyságos úrnak?

– Köszönöm. A legközelebbi vonattal magam is megyek.

– Akkor talán máskor… – emelte meg vadászkalapját a kocsis.

– Talán máskor, – válaszolta Dénes, akinek gondolatai már másutt kalandoztak.

A D.-vonatnak Hamburg és Berlin között csak egy nagyobb állomása van: Wittenberga. Valószínü, hogy May nem ide ment; – nem szerette a csöndes és unalmas helyeket – így tehát nem állhat más föltevés, minthogy az asszony a porosz fővárosba utazott. Illésfalvy gyorsan visszatért a szállodába, s egy óra múlva már Berlin felé tartott.

Dénes jól emlékezett rá, hogy May a multban egyszer-kétszer sürgönyzött volt neki a porosz fővárosból, s olyankor címéül mindig a Bristol-szállodát jelölte meg. Berlinbe érkezve tehát Illésfalvy a Bristolhoz hajtatott.

A portás emlékezett Mayra, aki nem fukarkodott a borravalókkal és mindig a legjobb szobákat kérte.

– A nagyságos asszony ezelőtt nyolc héttel lakott nálunk, – felelte, – azóta, sajnos, nem volt szerencsénk hozzá.

– Volna-e mód rá, – kérdezte a férfi, – megtudni, hogy a nagyságos asszony, ha tényleg Berlinben van, melyik hotelben szállt meg?

– Hogyne volna. Meg fogom bízni egyik idegenvezetőnket, aki ügyes ember, fürkéssze ki a címet. Pár óra mulva nagyságod választ fog kapni.

Illésfalvy átöltözködött, aztán lement az Unter den Lindenre. Egész Berlin, főképp az idegenek, napjában legalább egyszer megfordulnak a hársfák alatt; ha a sors kegyes, gondolta el a férfi, talán már itt ráakad az eltünt barátnőre. Dénes másfél óra hosszat türelmesen járkált az emberáradatban, lökdöstette magát a járókelőktől, benézett minden üzlethelyiségbe, de hiába, az asszony finom alakja nem akart a hullámokból fölbukkanni.

Illésfalvy még egy kísérletet tett a Friedrichstrassen, majd lesétált a vöröslombu fákkal telitüzdelt Thiergarten felé. Sehol semmi. Ha messziről egy angolosan öltözött, karcsu nőt látott, a férfi szíve megdobbant, és Mayt sejtette benne, de csakhamar kiderült, hogy csalódott és Illésfalvy pár percig rosszkedvűen, de aztán ujuló reményre kapva, folytatta útját. Valami azt súgta neki, találkozni fog vele; szinte követelte a sorstól, hogy rábukkanjon az asszonyra, akinek közelségét titokzatos hangulatban érezte. De hasztalan, egyik perc a másik, egyik negyedóra a másik után pergett le, és May könnyü körvonalai nem akartak kibontakozni a vidáman, lázasan nyüzsgő tömegből.

Dénes végre is föladta a harcot és fáradtan tért a szálloda halljába. A kapus fülkéjében egy szürke pofaszakállas, feketekabátos férfi várt reá és mély tisztelettel hajlott meg előtte.

– Ez az az ember, – szólt a portás diszkréten.

Illésfalvy fölhívta szobájába az idegenvezetőt.

A pofaszakállas tényleg nagyon ügyes ember lehetett, alig két óra alatt kifürkészte a következőket: May tegnap Berlinben járt, a Carlton-szállóban vett lakást, s délután négyig nem mozdult ki a házból. Uzsonna előtt automobilt rendelt, kikocsizott a Thiergartenbe s onnét hétkor hazatért. Ekkor levelet írt, fodrászt hivatott, átöltözött és elment a Lessing-színházba Wallensteinhoz. Reggel a „hölgy“ elutazott és pedig Franciaország felé.

Dénes arca elborult.

– A címét nem hagyta hátra? – kérdezte nyugtalanul.

– Nem. Őnagysága megjegyezte, hogy nem vár leveleket.

– Köszönöm.

Illésfalvy a zsebébe nyult és ötven márkát adott az idegenvezetőnek. A pofaszakállas mélyen meghajlott, azután távozni készült. Mikor az ajtóhoz ért, Dénesnek eszébe jutott valami. Az asszonynak Berlinben élt egy nőrokona, egy gyáros özvegye, akit futólag ő is ismert Magyarországból, s akinek különcségeiről May gyakran beszélt neki. Az özvegy Pozsonyban született, a férje annak idején Németországban a legjobb faredőnyöket készítette. Hátha itt akadna nyom?

– Várjon egy percig, – szólt Illésfalvy. – Talán megtudhatja, nem volt-e a nagyságos asszony egy magas, kissé őszülő hölgy társaságában a színházban?

A pofaszakállas tagadólag intett.

– Ő nagysága, – felelte jegyzőkönyvébe tekintve, – egész berlini tartózkodása alatt csak egy látogatót fogadott, egy feketeszakállas, orosz urat, aki prémes bundában járt. Az illető nevét azonban, tekintettel az idő rövidségére, nem sikerült megtudnom.

Illésfalvy visszahőkölt. Mintha úri társaságban, tisztességes, művelt emberek közt járva, egyszerre valaki komiszul, orozva, hátulról fejbe verte volna. Mintha a villamfényes tiszta szobából, a kifogástalan szőnyegről egyszerre a lápba került volna, amelynek moszatja besározza a kabátját, a tiszta gallérját, a lelkét.

– Igaz ez? – kérdezte nyersen az idegenvezetőtől.

– Méltóztassék adataimat ellenőrizni, nagyságos uram. A Carlton portása is megerősítheti őket.

– Köszönöm. Legyen szíves és hagyjon magamra.

A pofaszakállas szertartásosan meghajlott és eltávozott.

Illésfalvy egy-kétszer föl s alá járt a szobában, aztán leült egy karosszékbe és tágranyílt szemmel nézett a kandalló tüzébe. Egy ideig érzéketlen volt, nem hallott, nem látott, azután lassan föleszmélt és a lelke megtelt undorral. Az erős, az okos férfi eltünt, a szobában csak a kijátszott, lebecsült ember maradt, akinek a keze lassan, önkénytelenül ökölbe szorult. Lelke sajogva érezte, milyen nevetségessé vált benső világa, nemes érzése, s arcán a szégyen pírja szaladt végig. Ime, ennek a nőnek ajánlotta tehát fel szíve kristálytiszta, becsületes kincseit, ezt a nőt szerette, ebben a nőben akarta megtalálni a világ fölött álló, mindent lebíró nagy érzést, ez a nő jelentette volna neki az életet és a halált?… Oh, mily utálatos mindez, mily megalázó ez a pofon, amely a lelkét érte!

– El, el! – riadt föl benne egy hang. – Elég volt!

Dénes az órájára nézett. Még volt annyi ideje, hogy a magyar vonatot elérje. Gyorsan összeszedte podgyászát, és kihajtatott a vasutra. A vonat éppen indult. Félóra mulva Berlin tűzvarázsa lassan beleveszett a fenyvesek fekete árnyába.

– Vége van, – mondta Dénes magában és erős, okos iparkodott lenni. – Vége van.