XXI.

A csatlakozó állomásnál Illésfalvy megkérdezte a kalauzt, nem utazik e két hölgy Berlin felé? A vonatvezető a vaggonsor végén lévő közvetlen kocsira mutatott. Dénes pár forintot adott a kalauznak és megkérte, szorítson neki helyet a szomszéd kocsiban, azonban ne szóljon az asszonyoknak, hogy valaki kérdezősködött utánuk.

– A hölgyek már úgyis alszanak, – szalutált a kalauz.

Illésfalvy üres fülkét kapott. A férfit a kopott piros pamlagok, párás ablaktáblák közt jóleső érzés fogta el – mintha havas vidéken való, hosszu kóborlás után kandallóhoz ért volna, – s a tudat, hogy közel van Verához, gyermekes örömmel töltötte el lelkét. E percben nem gondolt másra, minthogy ő is csak ember, önző ember, aki boldogságra vágyik és habozás nélkül föláldoz érte mindent: mások lelkét, nyugalmát, a saját öntudatát, hideg akaratát, ha kell az életét is. E percben tisztán látta az is, hogy nagy harcok, nagy megpróbáltatások előtt áll, hogy a sors vihar-felhői ott gyülekeznek a látóhatáron: de nem törődött semmivel, nem félt semmitől és mosolygó arccal bámult ki a sötét éjszakába.

A határállomásnál már csak a közvetlen kocsi maradt meg a magyar vonatból. Dénesnek most át kellett szállania egy német kocsiba. Amint a férfi végighaladt a sinek közt, egyszerre megállott.

A perronon, könnyü bundájában, sajátságos, határozott lépéseivel Vera sétált föl és alá, meg-megállva és elgondolkodó szemét az éjszaka sötétségére függesztve.

Illésfalvy észrevétlenül tovább akart siklani, de már késő volt, az asszony megpillantotta.

– Dénes, – mondta különösen csengő hangon, amelyet a férfi még eddig nem ösmert s amelyben öröm, szomoruság, remény, csüggedés együttesen szólalt meg, sajátos, szinte titokzatos keverékben. – Dénes!

Illésfalvy megállt és az asszonyhoz lépett.

– Ne haragudjon, – szólt félénk mozdulattal, amely idegenszerűen és mégis finoman, őszintén illeszkedett férfias alakjához, – nem tudtam másként cselekedni… Valami kergetett, űzött, hogy üljek vasutra, hogy a közelében legyek, hogy… Dőreség volt, de nem tudtam ellentállani a lelkem kívánságának.

Az asszony szomoruan mosolygott.

– Ennek így kellett lennie, – szólt mintegy magában, – éreztem, hogy így lesz.

– Neheztel rám? – kérdezte a férfi.

– Nem, nem… Ez a sors akarata, – mondta Vera határozottabban, mintha egy benső hangot akarna meggyőzni, – nem tehetünk ellene semmit sem…

Szótlanul álltak szemben, kérdőleg pillantva egymásra, egymástól várva a megoldást, amely messze lebegett fölöttük az éjszakában. Az asszony határozott vonásai megenyhültek, átszellemültek, arca e pillanatban gyermekére, nem a megpróbált, az élettel diadalmasan birkózó nőére hasonlított. Illésfalvy úgy érezte, hogy karjaiba kell kapni ezt a szegény, csöndes gyermeket s azután elmenni vele ki a sötétségbe, a végtelenségbe, az örökkévalóságba, vagy a pusztulásba.

A vasúti portás csöngetyüvel kezében sietett végig a perronon, beszállásra szólítva föl az utasokat.

Vera kezet fogott a férfival.

– Egyre kérem, – szólt nyugtalanul, de már ismét a régi hangján, – ne mutassa magát a férjem nénje előtt. Mindig kicsit rosszhiszemü asszony volt, bizonyára megitélne bennünket… Talán még láthatjuk egymást, – tette hozzá némi gondolkodás után.

Illésfalvy kezet csókolt és fülkéjébe ment. Ezúttal már nem volt szerencséje, a kupéban két szász kereskedő ült – skót sapkában, fekete kabátban – és szaporán vitatták üzleti ügyeiket. A késő éjjeli óra dacára mindaketten nagyon élénkek voltak, szaporán szivaroztak és gyors taglejtésekkel kísérték beszédüket.

Dénes az ablakhoz ült és le-letörölgetve a párát, kinézett a vidékre. A kép ugyanaz volt, mint egy év előtt. A vonat újra gyorsan szaladt a sűrűházu német faluk, városok között, ahol már csak az éjjeli őr volt ébren, a községeket kemény germán tölgyü erdők kapcsolták egymáshoz. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén helyenkint áthallatszott az új holdra ugató kuvaszok csaholása. Egy esztendő telt el azóta, amikor a férfi összeakadt az éjjeli vonaton Verával: akkor Illésfalvy Mayt kereste, ma más, új érzések laktak szívében, s a régi emlékek messze, mélyen pihentek a feledés sírjában. Dénes egy percre megrezzent, amikor Mayra gondolt: lehetséges-e, hogy ily gyorsan tudott napirendre térni fölötte, lehet-e, hogy érzések ily könnyen adják meg magukat? Akkor azt hitte, hogy komoly indulat fűzi Mayhoz, hogy megtalálja benne a régen keresett, igazi boldogságot, lelke békéjét és most… most e lelki hullámok elültek, az egykori képek idegenül néznek rá, az avarral telt, elhagyott mesgyéken fagyos fuvallat leng végig.

És May után – csöndesen megvonulva a kandalló melletti karosszékben, aggodalmasan, örök félelemmel szívében – Tekla következett. Újabb reménységek, újabb csalódások egyesülnek alakjában; a szeme, a homloka rejtelmesen világít, de a lelke nem tud túlemelkedni a hétköznapi rögön, gondolatai alacsonyan járnak, érzései szárnyak nélkül születtek. Jelleme becsületes, kristálytiszta, de nincs benne semmi, ami a többi ember fölé helyezné, szűk látóköre, nagy féltékenysége, elmaradt nézetei megkisebbítik, megtompítják meleg érzései szavát. A lélekből – így érezte Illésfalvy – csak művész tud igazi drágakövet faragni; aki bensejét ősállapotban hagyja heverni, sosem fogja sejteni, milyen ormok fölött repül el a szabad, az érző lélek, mily messze a köznapi föld szintje fölött állnak azok az emberek, akik szívüket – szentélyként – mindazzal a széppel és nemessel felékesítik, amit az élet és a világ indulatokban, hangulatokban nyujtani képes.

A vonat tovább haladt az éjszakában, a skótsapkás kereskedők szaporán beszéltek üzleteikről. Illésfalvy szempillái le-lecsukódtak. Már majdnem elaludt, mikor egyszerre kinyilt az ajtó.

A küszöbön fölhajtott galléru bundájában, sólyomtollas kalapjával, a Vera alakja jelent meg és könnyü árnyként, – elfogulatlanul, asszonyi természetességgel, amely az élet legnehezebb, legkülönösebb helyzeteiben a legmerészebben nyilatkozik meg, – suhant a fülke füstfelhőjébe.

– Vera, – szólt a férfi halkan, mintha álomban beszélne, amelyből nem akart fölébredni. – Vera… Lehetséges ez?

Az asszony az utitársakra pillantott. Azok első pillanatban kissé meg voltak lepve, de azután belényugodtak a helyzetbe és fürgén tovább vitatták az olajpogácsa közgazdasági helyzetét. Miután magyarul nem értettek, tovább nem is igen törődtek a velök utazó párral. Annyi udvariasság se volt bennök, hogy legalább a szivarjaikat félre tették volna.

Illésfalvy ránézett Verára. Az asszony arcán e percben semmise volt a régi akaraterős nőből; vonásai könnyü fényben ragyogtak, szeme elvesztette határozott tekintetét, ajkai körül alig észrevehető mosoly játszott. Homloka megkönnyebbülést mutatott, mintha egy névtelen átok súlyától, nehéz gondoktól szabadult volna meg, s most újra bizalommal fordulna az élet felé. A hangja elvesztette sötét zománcát: valamivel magasabban és tisztán csengett, olykor az elfojtott öröm napfénye szaladt végig rajta.

Egy ideig elbeszélgettek mindenféle közömbös dolgokról, – amelyek leple mögött vallomások és finomszárnyu érzések virágokkal ékesített alakjai suhantak el, – azután elhallgattak, mint két gyerek, aki már régóta vágyott rá, hogy fölmásszon a palánkkerítés tetejére, vagy az öreg padlásbúbra és most, elérvén a célt, tágra nyílt szemmel, elnémulva bámulja az új világot. Talán percekig, talán órákig ültek így együtt, lerakva az akarat, a felelősség nehéz vértezetét, azután Vera – nem törődve a kereskedőkkel – könnyen a Dénes karjába akasztotta keztyüs kezét…

A vonat valami állomáshoz ért. Az asszony végigsimított arcán, mintha álmot akarna letörölni szeméről.

– Vissza kell mennem, – szólt nyugtalanul. – Klotild fölébredhet és keresni fog.

– Maradjon még a következő állomásig, – könyörgött Illésfalvy.

– Nem, nem lehet, Dénes… Ez is vakmerőség volt, de leszámoltam vele…

– És most… most ne láthassam három hétig?

Az asszony gondolkodott, majd rávetette tekintetét a férfira. Szeméből határozatlanság, félénkség beszélt.

– Föl fogom keresni minden áron, – szólt Illésfalvy megragadva az asszony tétovázását, – Nem szabad nemet mondania… Módot fogok találni, akármilyen áron, hogy láthassam.

Vera könnyü szédülést érzett, – mintha valami idegen, gyöngéd erő szárnyra kapta volna és hirtelen a magasba vinné, míg a földgolyó tárgyai, alakjai messze elmaradnak tőle, – azután, alig észrevehetően bólintott fejével. Még egy pillanatig ujjain érezte Dénes keze szorítását, majd arra eszmélt fel, hogy újra fülkéjében van, Klotild mellett, aki bundájába burkolózva, nyugodtan aludt egy sarokban.

Hajnal felé a két szász kereskedő végre kimerítette a beszélgetési tárgyat és pihenésnek látott. Illésfalvy szemét elkerülte az álom, tovább nézegette a szürke kárpit mögül közelebb lépő vidéket, az ódon malmokat, magasvállu gyárakat, fehér falakba takarózó temetőket, amelyek tarkán váltakoztak az erdőkkel, bércekkel, nedves vetésekkel. Már messze bentjártak a szomszéd országban, mikor a kalauz belépett hozzá és titokzatos arccal levelet adott át neki. A férfi a halovány fény dacára rögtön megismerte Vera ceruzával írt sorait.

A levélnek nem volt sem megszólítása, sem gyöngéd befejezése, aláírása, a mondanivalói is higgadtan sorakoztak egymás mellé, mégis végtelen melegség és közvetlenség sugárzott belőle. Vera arra kérte Dénest, hogy higyjen mindig neki és legyen oltalmára azokban a küzdelmekben, amelyek előtte állanak. Szinte egészen nyugodtan mondta el, hogy szereti Illésfalvyt, szerette az első pillanattól fogva és szeretni fogja az élete végéig. Soha nem tudott hazudni és most is becsületesen akar eljárni Isten és ember előtt. Az egyetlen út, amelyet követhet, az, hogy mindent őszintén megvall férjének, s azután bocsánatát kéri, majd pedig a szabadságát próbálja visszanyerni. Férje, minden gyöngéje dacára, együttlétük alatt mindenkor tisztességesen gondolkodott és nem fogja megtagadni kivánságát. Addig Dénes maradjon Berlinben és legyen türelmes. Bízzon benne és az érzéseiben, minden jóra fog fordulni. Ha egyetért a levéllel, csak annyit mondjon a kalauznak, hogy: rendben van.

Illésfalvy mintha könnycseppet érzett volna a szempilláján. Gyorsan fölkelt, végigment a kocsin és megkereste a vonatvezetőt, aki titokzatos diszkrécióval nézett rá.

– Mondja meg, kérem, a nagyságos asszonynak, – szólt és a hangja egy kicsit remegett, – hogy minden a kívánsága szerint lesz.

Már reggel volt. A kocsisor világosszürke felhőkupola alatt szaladt tova.

Berlinben a kiszállásnál még egy percre látták egymást. Klotild kimerülve a hosszu úttól, fáradtan haladt a podgyászhordók között. Vera ajka szélén könnyü mosoly ült, a szeme mintha lázban csillogott volna.