XII.

A sámsoni földesurat hónapok óta senki se látta a vármegyében. Az emberek azt hitték, hogy Illésfalvy külföldön tartózkodik, valójában azonban Dénes még mindig Sámsonban élt, teljesen elvonulva a világtól s az emberektől. Évszázados szokás szerint, ha az uraság honn volt, a birtokhoz vezető hosszu jegenyesor kezdetén – magas dombon – zászló lobogott; ez a jelvény szolgált az arra járóknak meghívóul. Október óta a zászlórúd üresen meredt az égnek, s így látogatók nem igen zavarták Illésfalvyt.

Az egyetlen vendég, aki ősszel nap-nap után betért volt Sámsonra: Oláh Gábor, lassan szintén elmaradt. A szakítás látszólag könnyen ment. Tekla gyermeki egyszerüséggel, a szerelmes ember szent önzésével fordult el az erdésztől, aki némán, férfiasan viselte el a csapást. Nem szólt semmit, nem könnyezett, csak az ajkába harapott, hogy a vér kiserkedt belőle s mikor a fiatalember később hazafelé mentében egy kóbor sasra célzott, oly erővel szorította össze a puskát, hogy az eltörött kezében. Oláh Gábor azután eltünt Tekla életének határvonalairól; rosszkedvü, magába zárkózott és rideg ember lett, aki fagyos lehelletével a legvidámabb társaságot is elnémította.

Illésfalvy és Tekla zavartalan boldogságban éltek a kúrián. Napjaik csöndes, nyugodt egyformaságban teltek el, lelkük közt teljes összhang uralkodott, amelyet nem tudott megzavarni az a tudat, hogy csak Isten előtt egymáséi, az emberi törvények szerint nem. Ezt a kérdést Dénes sokáig rendezetlenül hagyta, jól esett neki a tudat, hogy valaki föltétlenül, minden hivatalos írás, társadalmi beleavatkozás nélkül az övé, s a leány soha egy szóval nem említette, hogy nincs megelégedve helyzetével. Ő boldog volt, hogy Illésfalvyé, hogy neki szentelheti életét és hogy az viszontszereti őt. Csak egy vágya volt, hogy ne hagyják el Sámsont, amely hatalmas erdőivel, szikláival mintegy elzárta őket a világ elől, külön országot alkotva számukra. Félénk szíve aggódott, hogy ha kimennek az emberek közé, Dénest elrabolja tőle valaki, a nagyvárosok titokzatos szép asszonyai, akik könyörtelenül gázolnak el a mezei vadvirágok fölött.

A téli napok békésen teltek el Sámsonban. Reggel ketten beültek a tiszti irodába, elvégezték a gazdasági dolgokat, a levelezést, kiadták a rendeleteket, azután végignézték az istállókat, ólakat, ellenőrizték a kis gazdasági ipart, amely a cselédházakban folyt, majd délre hazatértek a portára, ahol már várta őket a forró leves. Ebéd után rendszerint kimentek az erdők felé. Tekla mindig lépést tartott Illésfalvyval, sőt idővel maga is vadászgatni kezdett. Mire bealkonyodott, csilingelő szán vitte őket Sámsonra, amelynek ódon ebédlőjében gyors fekete árnyakat rajzolgatott a kandalló fénye. Ilyenkor letelepedtek a tűzhöz, Illésfalvy olvasgatott s közben el-elnézte a himzésnél ülő Tekla nyugodt vonásu arcát, finom ivü szemét. Néha a férfi fölkelt, csöndesen megcsókolta a leány homlokát s azután visszatelepedett a karosszékbe.

A vacsora nap-nap után félnyolckor már az asztalon volt s utána ketten a szivarfüstben még elbeszélgettek. Dénest új terv foglalkoztatta. Látva, hogy Tekla mennyire ragaszkodik Sámsonhoz, a férfi elhatározta, hogy a veteményes kert alatt fekvő rom körüli nagy platánost átalakítja parknak s abba új kúriát építtet. A régi, Grassalkovich-fedelü, nehézkes ház már roskadozó volt s nehezen felelt meg céljának, az újabb idők kényelméből semmi se volt meg benne. Illésfalvy tehát írt egy fővárosi építésznek, hogy küldjön neki terveket, s pár napra rá Budapestről egy nagy könyvet kapott, amely körülbelül száz csinos és kényelmes vidéki uriház színes rajzát tartalmazta. Egy másik, szintén tekintélyes nagyságu füzet, modern parkokat mutatott be.

Az épületvázlatok a világ minden tájáról való képeket nyujtottak. Pajkos francia nyaralók után az ókorral kacérkodó római kastélyok sorakoztak; a mórívü spanyol házacskákat lombok közé húzódó, komoly s mégis meghitt angol vidéki urilakok váltották föl. Fekete skót kastélyokon, német törpe várakon, öblös orosz kúriákon kívül a könyvben egy csomó a legujabb kort hirdető épület is volt: rikító liliomdísszel, csomókba csavarodó tornyokkal, szeszélyesen szökellő vonalakkal és egyéb építészeti vakmerőségekkel.

Illésfalvy, aki alapjában a komoly és megbízható dolgokhoz vonzódott, napirendre tért a tarka kalickák fölött, azonban Tekla tágra nyílt szemmel, kiváncsian nézte az aranyba, ezüstbe, cifra ákombákomokba fuló házakat.

– Milyen szép! – mondotta gyermekes örömmel. – Istenem, ha ilyenben lakhatnánk!

Dénes ránézett a lányra.

– Ez csakugyan tetszik magának? – kérdezte elcsodálkozva. – Ezek a kérdőjelalaku falak, ezek a pipacsalaku ajtók, ezek a macskahátu ívek?

A leány még mindig mosolyogva nézte a képet.

– Olyan, mintha álom lenne. Csupa ragyogás, csupa tarkaság… és minden olyan szép, akár tündéreknek készült volna.

Dénes pár lapot fordított a könyvben, s egy nemesvonalu római kastélyra, az egyik Medici-lak másolatára mutatott rá. Az oszlopos tornác mögött világos ábrázatu, tökéletes összhangu, egyszerüségében is klasszikus emlékeket keltő ház foglalt helyet, a barátságos és szép otthon fogalmát testesítve meg.

– Ez nem tetszik jobban? – kérdezte Illésfalvy.

A leány megrázta fejét.

– Ez olyan, mint a kapisztráni gróf kriptája… Rideg és komor. Nekem ellenszenves is. Nem tudnék ilyen házban lakni, azt hinném a temetőben vagyok.

– És nem látja a művészi formákat, nem hallja a régi, nemes vonalak hívó szavát, amely visszaszólít a klasszikus világba, a tiszta formák birodalmába, a csöndes fenségesség berkeibe?… Nem olvasta a Faust második részét?

– Nem.

– El kell olvasnia, – szólt a férfi a könyvszekrényhez lépve, – hogy megértse belőle a régi stilus örökkévaló és újra megújhodó formáit, a görög világ soha össze nem dülő birodalmát.

– El fogom olvasni, – felelte a leány félénken.

Tekla szófogadó volt és másnap nekilátott a Faust második részének. Nagy buzgalommal olvasta a sajátságos jeleneteket, a görög utazást, de őszinte pillanataiban meg kellett magának vallania, hogy az egészből nem sokat ért. Németül különben sem beszélt kifogástalanul, iskolai tanulmányai is csak a szükséges dolgokra szorítkoztak, így a nagy mű csodás szimbolizmusa megfejthetetlen rejtély maradt előtte.

Dénes esténkint mosolygott, amint Tekla beszámolt neki olvasmányai meddő eredményéről. Illésfalvy egy ideig megpróbálta, hogy megmagyarázza a leánynak a mű vonatkozásait, megértesse vele az emberiségnek a szűzi tisztához, a széphez való örök, habár gyakran lappangó vonzódását, de Tekla, aki egész életét a konyhában, gazdasági dolgoknál, kézimunkánál töltötte el, sehogyan se tudott a légies, sejtelmes alakokkal megbarátkozni, sőt megesett, hogy elszenderedett az előadások közben. Ugyanilyen volt a helyzet más művészeteknél. A festészetben a leánynak csak a gépiesen kidolgozott, fényképekhez hasonló művek tetszettek, a színhatások, az impressziók iránt semmi érzéke se volt, a mű gondolata nem ragadta meg figyelmét.

Dénes barátja volt a zenének is és különösen a régi mestereket kedvelte. Ő a muzsikában az érzést becsülte legtöbbre, s a szerző gondolatait önkéntelenül megszerezte a magáéival. Tekla évek hosszu során át a zenében csak szórakozást látott és legföljebb a magyar népdalok iránt volt érzéke. Egy-egy nehezebb mű kifárasztotta, idegen is volt előtte, színei, kifejezései, melegségei nyomtalanul siklottak el lelke fölött. Beethoven, Illésfalvy kedves mestere, Mozart, Mendelsohn, a fiatalabbak közül: Grieg, Tschaikovskij – ez a borongó tépelődő lélek – hideg szoborként álltak a leány előtt: az ő számára e melegszívü, gyöngédszavu óriásoknak nem volt mondanivalójuk.

A szegény kis leány minden erejét megfeszítette, hogy beférkőzzön a titokzatos világba, tanult, dolgozott, küzdött, de hiába, a lelke sohasem járt volt szellemi területeken, élete pályája messze feküdt az emelkedett síkoktól. Az ő sorsa ez volt: rendben tartani a házat, késés nélkül tálaltatni az ebédet, fölvarrni a leszakadt gombokat, elrakni a kifizetett számlákat, s e pontosan kicirkalmazott földi pályán nem akadtak fönnen keringő sasok, merészen száguldó felhők, rejtelmesen tovaillanó ködalakok. Itt minden természetes, világos, kézzelfogható volt, s az egyszeregyre támaszkodott; ez a csöndes világ nem ismerte a magasabb szárnyalást, a föld felett álló gondolatokat, a szellemi élet gigászi alkotásait. Ő latolgatás, kétkedés nélkül szerette Dénest és ezenkívül nem törődött semmivel se.

Illésfalvy egy ideig még meg-megpróbálgatta, hogy Teklát bevezesse a maga finom, mindent megértő, minden szépért lelkesedő világába. Beszélt neki szabad gondolatairól, ötvözött és finom életfölfogásáról, föl kisérelte vinni a leányt a magasabb szférákba, a művészies átérzésekbe: hiába, Tekla idegenül révedezett e sajátos környezetben és egy meleg kézszorítást, egy jó szót többre becsült a klasszikusok minden műremekénél.

Végre is Dénes föladta a meddő harcot és belenyugodott az adott helyzetbe. Sőt, miután nem akarta az összhangot megzavarni, mintegy hozzáilleszkedett Teklához és az ő hétköznapi életéhez. A művészetek helyett a férfi a gazdálkodással bibelődött, nagy problémák helyett a szarvasmarha- és lótenyésztés kérdéseivel foglalkozott, a zene és irodalom mesgyéi hijján a csöndes kényelemnek és a nyugodt falusi életnek hódolt. Már az erdő se volt neki az, ami annakelőtte: a tölgyfák nem zúgtak zsoltárokat, a patak nem harsogott szilaj ditirambusokat, a felhők nem alkottak tarka képeket. Ehelyett belenézett Tekla mélyérzésü szemébe és csöndesen hallgatta, amint a leány a virágairól, apró-cseprő házi gondjairól, nyugodt, meleg, átlátszó szeretetéről beszélt neki.

Az egykori világfi lassan eltünt és a vidéki kurtanemesnek kezdett helyet adni. Illésfalvy körszakállat növesztett, az arca piros pozsgás lett s a termete is meglehetősen elhizott. Hónapok multak és nem volt rajta más öltözet, mint a vadászruha, úgyszólván nem is emlékezett rá, mikor sétált utoljára aszfalton. Mintha soha sem fordult volna meg a párisi boulevardokon, a szük Old Bond Streeten, a Hotel Ritzben, az Unter den Lindenen. A nyugati élet – ragyogó színhatásaival, meleg szalónjaival, finom rokokó életével – elveszett számára; a sámsoni határon belül csak csibukok, béresek, kuvaszok, hóborította szántóföldek és meleg kályhák léteztek.

Egyszer történt csak meg, hogy e nagy nyugalomba egy csöpp lőpor keveredett. Egy téli estén távirat jött, messze földről, idegen világból. A sürgönyben, elcsonkított szavakkal, ez állott:

„Forgotten? Please, answer, if you dont mind. Hotel Savoy. May.“

Akkor egy pillanatra kinyilt a mindig egyforma, felhős sámsoni égbolt s a félrelebbent kárpit mögül elébukkant a Savoy csíszolt üvegben csillámló téli kertje, az Empire óriási transzparense, a hideg, szép angol asszonyok sok mesés ékszere, a May derüs, nyugtalan, minden percben változó arca, – azután Illésfalvy összehajtotta a táviratot és a fiókjába rakta.

– Ki sürgönyzött? – kérdezte Tekla félénken.

A férfi mosolygott.

– Semmi – felelte megsimogatva a leány haját. – Egy rossz álom… De már fölébredtem és semmi bajom, csak éhes vagyok… Kész a vacsora?

– Rögtön meglesz, – felelte Tekla a pecsenyeszagu konyhába sietve.

A férfi egyedül maradt. Egy percig elgondolkodott, azután a pipatóriumba lépett, mosolygott, majd előkereste és megtömte a vacsora utáni csibukot.