VI.

Illésfalvy másnap reggel összecsomagolt és búcsút vett Maytól. Az a titkos reménye, hogy az asszony utolsó percben meggondolja a dolgot, félredobja az álarcot és igazi, szerető, nem számoló, nem gondolkodó nővé változik, aki meleg szeretettel borul nyakába annak, aki őt a világon minden fölé helyezi, füstté vált. A búcsúnál May szemében könnycsepp csillogott, de azért az asszony nyugodt és okos maradt.

– Maga túlbecsül engem, és… és talán önmagát is, – ez volt May utolsó szava, amikor a férfi beszállt a D.-vonatba.

Berlinig Illésfalvy komoran, sötét gondolatokkal eltelve ült fülkéjében. Emlékezése vissza-visszatért Mayhoz, akinek alakja üdén, karcsún, frissen csillogott a kikötőváros fekete környezetében. A személyes csalódásnál a férfinak jobban fájt a félreösmerés, érzelmi világának, rajongásának ez az önkéntelen lebecsülése, amelyben May részesítette. Mint sok ember, aki bensejének él s annak becsesebb megnyilatkozásait istenségként tiszteli, Illésfalvy is bizonyos mértékben önző volt, jóllehet ezt maga nem vette észre. Dénes azt hitte, hogy az érzelmi világ tisztelése, a szerelemnek, a nemes gyönyöröknek, az odaadó indulatoknak imádása a lelki vonások közt az első helyen áll, s nem akarta belátni, hogy ez tulajdonképp az önzés egy finomabb, csiszoltabb formáju megnyilatkozása, amely csak a magunk szempontjából lehet indokolt. Érzékenységének, férfihiúságának fájt, hogy May nem értette meg e sajátszerü, finoman rajzolt, szines virágokkal ékesített lelkivilágot, amelynek rejtett mélyén forró megnyilatkozások, gyöngéd hangulatok, őszinte ragaszkodás és meg nem értett vágyak lappangtak.

Berlinben Dénes egy napot töltött, azután eszébe jutott, hogy az ügynöke ismételten fölhívta volt figyelmét a botyáni birtokra, egy régi felsőmagyarországi gazdaságra, amely jutányos föltételek mellett várt vevőre. Miután úgyis Zsolnán át vitte az útja, Illésfalvy elhatározta, hogy két napot rászán a birtok megtekintésére. Annál jobb, ha nem tudják, hogy odaérkezik, legalább pongyolában látja a gazdaságot.

Egy vasárnapi gyorsan alkonyodó délután Illésfalvy fölült a magyar vonatra. A szakaszban sajátságos találkozása volt: fekete ruhájában, csöndesen, szerényen ott ült az ismeretlen nő, akivel annak idején Berlinig utazott volt. Az asszony az ablak felé fordulva foglalt helyet, de a férfi rögtön megösmerte karcsu termetéről, kékesen csillogó fekete hajáról.

Dénes úgy érezte, mintha régi barátjával találkozott volna össze. Az asszony modorában csupa rokonszenves vonás volt, amelyek észrevétlenül, finoman vonzották magukhoz a férfiakat s mégis tiszteletet tudtak ébreszteni. Modorában, amely minden ízében finom volt, nem lehetett keresett vagy követelő vonást fölfedezni, ellenkezőleg, messziről meglátszott rajta, hogy egy összetört, a sorstól megviselt asszony, aki ennek dacára emelt fővel, csillogó homlokkal jár a világban s erős elhatározással teljesíti kötelességét. Ez ellentétes színek nemessé, emelkedetté, kristálytisztává tették szép arcát, amelyen csak itt-ott mutatkoztak a gondok szarkalábai.

A Zöld Faluban nem volt különös ujság. Hogy az ősz esővel, hóval beköszöntött, a férj valamivel rosszabbul érezte volt magát, de az orvos azt mondotta, hogy mindez csak átmeneti jellegü és az asszony megnyugodott benne.

– Ha nem veszi rossz néven, – kérdezte a férfi, mikor a vonat berobogott a fenyvesek árnyékába, – engedje megtudnom a nevét. Nem követek el tiszteletlenséget?

Az utitárs elgondolkodott.

– Okvetlenül szükséges ez? – mondotta azután.

– Ahogy gondolja.

Az asszony elővett kézitáskájából egy ezüst ceruzát, azután határozott, egyenes betükkel írta föl: „Bogdány Vera“.

A vonat kerekei elkezdték csattogni: „Bogdány Vera, Bogdány Vera“.

– És… és hová utazik? – kérdezte tovább a férfi.

Vera ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, de Dénes olyan nyugodtan, egyszerüen nézett reá, hogy az asszony leküzdötte idegenkedését és lassan odaírta a név mellé ezt, hogy „Füzesér“.

A vonat pillanatra kiért a fenyőkből. A domboldal tetején fehéren, komolyan, fűzfáktól körülvéve jelent meg a Zöld Falu ködövezte képe. Vera lehajtotta fejét és lecsukta szemét. Amint arcán a szomorúság végiglebbent, homloka még jobban csillogott.

Illésfalvyt megérintette ez a kép.

– Talán tapintatlanságnak fogja minősíteni, – szólalt meg, – de meg kell mondanom, hogy ön egyike a legrokonszenvesebb asszonyoknak, akikkel találkoztam. Nem bántja ez a közhely? Elhiszi, hogy ezt őszintén mondtam?

– Elhiszem, – felelte félénken Vera és újra nyugtalanul nézett Illésfalvyra.

A férfi tovább folytatta.

– Azt is meg tudom mondani, honnét ered ez az érzésem. Az ön mozdulatai, a tekintete, a hangja nagyon hasonlítanak megboldogult édesanyáméra.

Vera megnyugodott. A szeme hálásan csillogott.

– Köszönöm, – felelte önkénytelenül.

Illésfalvy most hamburgi utazásáról kezdett beszélni s elmondta, hogy két hétig betegen feküdt.

– És… és egyedül volt az idegenben? – kérdezte az asszony, aki női ösztönnel megérezte a távoljáró Mayt.

Dénes egy ideig gondolkodott, azután őszintén nézett rá Verára.

– Nem, – válaszolta lassan, – egy asszony volt mellettem, egy asszony, akiről azt hittem, hogy szeret, hogy meg tud érteni, de akiben nagyon csalódtam.

Bogdány Vera kinézett az ablakon. A párás üvegtáblák mögött csatakos mezők, ázott országútak repültek el.

– Talán nem értette meg önt, – szólt az asszony, mintha a kopott fáknak és cserjéknek beszélne. – Azt hiszem… a legtöbb ember félremagyarázhatja önt.

– Miből következteti ezt?

– Megmondom nyiltan. A megjelenése, a modora, a külseje azt a benyomást keltik, mintha sokat látott, tapasztalt világfi lenne, egy kissé könnyelmü, gyorsan élő és keveset gondolkodó. És alapjában ön… talán jó és becsületes ember.

– Milyen sajátságosan fejezi ki magát, – gondolta el Illésfalvy.

– Azt hiszem, – folytatta tovább az asszony, – hogy az a férfi, akinek az édesanyja lebeg a szeme előtt, nem lehet rossz.

– Csak szerencsétlen. Hiszen többnyire olyankor jut a szülőnk az eszünkbe.

– Meglehet. Én már gyermekkoromban elvesztettem az édesanyámat és apámat, ez az érzés tulajdonképp ösmeretlen előttem. A szenvedésben korán volt részem és talán ez teszi, hogy megszoktam az életet komolynak és felelősségekkel telinek látni. Örömben ritkán volt részem, s ha mosolyogtam is, mindig úgy éreztem, hogy egy titkos hatalom állandóan mögöttem áll és bármely pillanatban lecsaphat rám. Éppen azért bizalmatlan voltam a sorshoz, az emberekhez és gyáván jártam a földön. Lehet, hogy igazi boldogság nincs is a halandók között, vagy legalább is kevesen vannak, akiket erre az égben kiválasztottak.

Illésfalvy előtt lassan egy új világ nyílt meg, egy csöndes, szomoru és mégis érzésekkel teli ország, amely merőben elütött azoktól a képektől, amelyeket eddig, földi pályája tarka fordulatai közben, megpillantott. Amerre ő járt, mindenütt a szerencsét, a boldogságot, a napfényt hajszolták, a szenvedések fekete örvényekként tüntek föl, amelyekben az ostobán kegyetlen sors az életet akarja megfojtani. Aki tehette, menekült e sötét környezetből, elkergette oldala mellől az árnyakat, kétségbeesve viaskodott a kék égboltért, a szinek csillogó országáért, a zavartalan boldogságért. Ez az asszony pedig csöndesen megadta magát a végzetnek, beletörődött a szomorúságba, azt mintegy az élet tartozékának tekintette és törékeny termetével, gyönge kezével megbirkózott az árnyakkal. Milyen más világ volt ez, mint az övé, milyen nyomott, mennyi szenvedéssel teli, mily messze tőle áll a felvidéki kis ház, ahol Vera csöndesen él a gyermekének, a bánatának, a kötelességének.

Beesteledett. Az asszony kimerülten hajtotta oldalt fejét és mialatt Illésfalvy tovább beszélt élményeiről, a tengerparton látottakról, az élet nyomorúságáról, Vera lassan elaludt. Mikor lehunyta szemét, arcán elsimultak a gondok ráncai, ajkáról eltünt a fáradt, szenvedő vonás.

Dénes kiment a folyosóra s szivarozva sétált föl-alá.

Amikor közel jártak Zsolnához, a férfi halkan belopózott a podgyászáért. Akármilyen csöndesen szedte le azonban holmiját, Vera mégis fölébredt és csodálkozva, álmosan nézett Illésfalvyra.

– Kiszáll? – kérdezte megdörzsölve szemét. – Hol vagyunk?

– Két állomással Zsolna előtt. Ne zavartassa magát. Aludjon tovább.

Vera megint levetette a keztyűjét, mint első találkozásukkor és odanyujtotta kezét Illésfalvynak.

– Viszontlátásra, – mondotta nyugodtan, – viszontlátásra, ha ugyan még összevetődnek utaink.

A férfi egy percig gondolkodott, azután rávetette tekintetét az asszonyra.

– Engedje meg, hogy néha érdeklődhessem iránta, hogyan van, hogyan telnek a napjai… Megengedi?

Vera félénken nézett Dénesre.

– Nem, nem, ez nem lehetséges… – felelte ijedten.

– Akkor hát Isten önnel. Kívánom, hogy minden jóra forduljon.

Illésfalvy kiszállt. Amikor elhaladt a kocsi előtt, az ablakban ott állt az asszony és kinézett a párás táblákon. A tompa keretben alakja egy régi, nemes képre hasonlított, amelynek vonásain évszázadok elfojtott bánata ömlik el.