XX.

Igy telt a nyár. Amint Illésfalvy szerét ejthette, átutazott a vadászbirtokra, és fölkereste Verát. A férfi még mindig a barátságot látta viszonyukban s szinte észre sem vette, amint lassan egy új világ bontakozik ki előtte. Dénes úgy érezte, hogy valaki szép, jó pusztán a gondolkozása és a tettei révén is lehet: a testnek és a húsnak ehhez semmi köze. A lélek, a fenséges emberi lélek, ez az isteni hangszerü művész, egyre erősebben és erősebben jegecesedett ki előtte, amint fokról-fokra jobban belepillantott Vera bensejébe, ebbe a hallgatag, finoman megrajzolt birodalomba, ahol csöndes megértések, zajtalan érzések és őszinte meggyőződések laktak, anélkül, hogy valaki valaha hozzájuk nyult volna. Az asszony szíve visszhang volt; bensejében mindenre akadt megfelelő szín, mindenre jutott egy darab lélek; soha nem nézte, érdemesre vagy érdemetlenre pazarolja-e azt; soha nem kísérelte meg, hogy az indulatok és érzékek erejével hatványozza meg e csöndes ország bűvös fényét, rejtett gazdagságát, álmodozó gondolkodását.

Illésfalvynak, aki nagy műértő volt, – nemcsak hideg tárgyakban, de emberi lelkekben is, – nagy öröme telt e sajátos jellem lassu megértésében. Érezte – és ez szivét szines hangulattal töltötte el, – hogy nem mindenki, csak a kiváltságosak tudnak a Veráéhoz hasonló lélekben olvasni, a legtöbben talán nem is vennék észre, mily kincs mellett haladnak el. Az asszony rendkívül művelt volt, de a tudásnak elsősorban a melegségét, csak azután a fényét tartotta meg a maga számára. Lelkében a fölvilágosodottság a minden nemes iránt való fogékonyságot, az értelem a finom látást, a hit az átérzést jelentette. Agyában – csöndesen, szerényen – a világ eseményei, az emberek és gondolataik mindmegannyi kép formájában fordultak meg, a képzetek puha hangon, mondhatni zenei formában szólaltak meg. Egy-egy külvilági érzés – egy jó könyv, egy szép vidék – csaknem műkincssé alakult át benne, mindenhez volt valami hozzátenni valója, minden szép megtermékenyítette gondolatait, minden szín megerősödött érzései révén.

Illésfalvy jól tudta, mit jelentenek e vonások: Vera bensejében, világfölfogásában művészlélek lakott, annak minden finomságával, ösztönével, fényével megáldva. Lelkében kincsek hevertek – a tehetség csiszolatlan drágakövei, – érzéseit az emelkedett, az Istentől adott gondolkodás vezette és nemesítette. Míg a teremtő-művész e gyönyörü sorsajándékot száz és száz formában, bőkezűen, könnyelműen osztja szét műveiben, azok a lelkek, akik az alkotástól, bármely ok miatt távoltartják magukat, mindezt csupán a saját világukban őrzik avagy csak szűkebb környezetükben viszik napfényre. Az emberiségnek voltaképp ezek a legértékesebb egyéniségei, az eszmék, a hitek, a szellem munkái itt találnak legélénkebb visszhangra, az élet finomságai, természetadta szépségei itt akadnak igazi műbarátokra, csöndes, de szívós hivekre. – Csoda-e, ha Illésfalvy, aki súlyt helyezett rá, hogy benseje férfias, egyenes, amellett minden szép iránt fogékony, sőt érzékeny legyen, egyre jobban és jobban közeledett Verához, akinek az övével sok tekintetben rokonjelleme annyival inkább ragyogott, mert sohase csillogtatta, soha a világ harcába bele nem vitte?

A férfit, ha Füzeséren járt, mindig sajátos, nagy nyugalom töltötte el, az a mélységes, szinte testi alakot öltő békesség, amelyet ősszel a már néma erdő rengetegeiben, a sziklák közé zárt hegyi tavaknál érezünk. Illésfalvy akárhányszor megtette, hogy gyalog ment át az asszonyhoz, s a kerti fal mögül elnézte Verát, amint az gyermekét kezén vezetve, a hársfák alatt föl és alá jár. Ilyenkor úgy rémlett, mintha húsz lépésnyire a férfitől egy más világ volna, más emberek élnének, és Dénes szíve fölújhodott, hogy csak akaratától függ és ő is részese lehet e sajátságos országnak. Az öreg kúria, cikornyás kő-oszlopaival, griffmadaraival, számtalan apró kéményével szinte ködpárás, légies alakot öltött előtte, minden tárgyán, bokrán valami különös, ösmeretlen fény ült, sárga kő-ábrázata elütött a többi felvidéki öreg úrilakétól.

Bár soha sem beszéltek egymáshoz való érzéseikről, a nyugodt, becsületes gondolkodás óráiban mégis mindaketten tisztán látták, hogyan közelednek egymáshoz, hogyan símul össze a lelkök, hogyan haladnak egymás oldalán a gondolataik. Egyik se tett semmit ez érzés ellen és csak akkor rezzentek föl, ha néha az asszony férje került szóba. Amikor a komor, sápadt árnyék föltünt a patak fűzfaövezte partján, avagy csöndes estéken halkan előlépett a kandalló tűzfényéből, egyszerre elhallgattak, elkomolyodtak és tágra nyilt szemmel pillantottak egymásra. A levegőben egy kérdés lebegett, egy néma, nyugtalanító kérdés, amely hiába várt válaszra. Ilyen estéken a férfi kedélye nyomott, gyakran szerfölött ideges volt, míg az asszony lelkiösmeretével számolt és előhívta bensője mélyéről akaratát, ezt a hideg, szigoru orvost, aki komolyan tette rá csontkezét vállára és ezt mondta:

– Légy erős. Gondolj a kötelességeidre.

Már őszre járt az idő, amikor Verának a Zöld Faluba kellett utaznia. Utóljára másfél hónap előtt járt ott, akkor is csak két napra. Most egy rokona – az ura nagynénje, egy komor erkölcsü alapítványi hölgy – Berlinbe készült és úgy tervezte, hogy három hétig marad ott Verával.

Dénes szivére boru szállt, ha arra gondolt, hogy három hétig nélkülöznie kell barátnője társaságát. Levertségét fokozta, hogy ebben az időben Tekla megtudta, hogy Illésfalvy az almási vadászlakból gyakran rándul át Verához látogatóba, amely ismeretségről nem szólt neki. A féltékenységi jelenetek, amelyekben a férfinak elég bő része volt, új alakban ismétlődtek meg és még szürkébbé, még komorabbá festették a sámsoni portát. Dénes rosszkedvüen vállat vont, s miután már belegyakorolta magát a hazugságokba, azt felelte a lánynak, hogy meg akarja venni Füzesért és érthető, ha ezt nem tudja öt perc alatt elintézni. Tekla csak félig hitte el a kifogást, de amikor, az emberi gyöngéket ösmerő Dénes, mint régen, végigsimított a leány haján és félkarral magához ölelte, az egyszerre mindenről megfeledkezett, s e percben a legdőrébb hazugságot színaranynak vette volna. A férfinak azonban fájt, egyre visszataszítóbbnak tetszett ez az alakoskodás, amely nem egyezett meg jellemével és lealacsonyította gondolkodását.

Egy őszi délelőtt Illésfalvy búcsút vett Verától, akinek az este kellett indulnia. A férfi és a nő lelkierejüket egyformán vetették latba az elválásnál és búcsújukat szinte szürkére tompították akaratukkal. Az érzelgősséget mindaketten lenézték, ha mindjárt néha maguk sem tudtak előle kitérni. Nyugodtan, okosan fogtak tehát kezet, csak arcuk volt valamivel sápadtabb a rendesnél.

Dénes Füzessérről egyenesen hazautazott Sámsonra. Bár a lelke tele volt komor árnyakkal, a férfi továbbra is nyugodt hangulatot parancsolt magára, s amikor délután hazaért, még arra is kedve volt, hogy átnézze a régen pihenő gazdasági írásait. A gazdatiszti szobában meglehetős sok munka várt reá: számadások, levelek, árajánlatok, amelyeket egyszer mégis el kellett intézni.

Dénes úgy gondolta, hogy ez a gépies föladat talán meg fogja nyugtatni idegeit, és tényleg, mihamar annyira elmerült a számokba, hogy észre se vette az órák járását.

Sötét este volt, amire Illésfalvy elkészült az utolsó levéllel. Amikor letette a tollat és szivarra gyujtott, egy pillanatra kinézett az udvarra. Künt lassu eső pergett, apró tócsákat képezve a sárga levelek között. A ködpárán át eltorzult, homályos vonalakban állt vele szemben az urilak, hidegen, komolyan, tetejével beléveszve a mélyenjáró felhőkbe. A fáskamrából egy fürész egyhangu zümmögése hallatszott, a hang szinte beleékelődött a levegőbe.

Dénes, akire az elhagyatottság, a szomorúság mindig hatott, megrezzent, s e percben, mint a közelmultban sokszor, vigasztalannak látta a sötét udvart, a kalapnyi tócsákat, a néma hársfákat, a szürkevonalu épületet nagy egyhanguságával, szintelenségével, örökös hazugságaival. Arra gondolt, hogy most este van, mindjárt itt lesz a tót pap – ha ugyan már nem issza a pipázóban szilvóriumját, – majd a gyérszavu vacsora következik, befejezésül a másnapi étlap megállapítása és rögtön rá a végtelen, fekete éjszaka. Azután újabb nap következik, újabb csönddel, siket nyugalommal, fénytelen órákkal és este megint eljön a pap és újra hideg szürkeség fekszik a házra.

Illésfalvy elfordult az ablaktól; párszor föl és alá sétált a szobában. Mint a legtöbb irodában, begyöpösödött hagyományok alapján, az egyik falon itt is Európa földabrosza, a másikon a Magyar Államvasutak menetrendje függött. Amint a férfi a két határ között mozgott, önkéntelenül megállt a menetrendes táblánál és nézegetni kezdte az apró fekete számjegyeket, amelyek mögött lángoló kéményü gépek, tarka vasuti kocsik, dübörgő teherszállító vonatok szaladtak gyors vágtatással.

A sok város és falu között – még pohár vagy keresztbefektetett villák által se ékesítve – egyszerre szemébe tünt Füzesér állomás neve. Illésfalvy önkéntelenül böngészni kezdte a berlini összeköttetést, s azután a saját vasúti állomására terelte tekintetét… Innét a német vonat felé nyolc óra harminc perckor volt csatlakozás.

A férfit egyszerre nagy nyugtalanság lepte el, s a következő percben szilajon tört ki belőle a vágy, hogy ő is fölül a vasútra, itt hagyja ezt az esős, szomoru házat, és ha nem is tud együtt lenni a nénjével utazó Verával, legalább egy vonaton ül vele, egy cél felé száguld vele. Mindez oly különös, oly idegenszerü volt és titokzatos erővel vonzotta a férfit, aki mintegy félálomban ment át a lakóházba és egy perc mulva már nyugodtan, hidegen így szólt Teklához:

– Kedvesem… az előbb elfelejtettem szólni. Még az este egy gazdasági ügyben el kell utaznom Budapestre.

A leány megrezzent.

– Mikor jön vissza? – kérdezte félénken.

– Egy-két nap mulva, – felelte Dénes és megcsókolta a leány homlokát. – Majd még sürgönyözök valahonnan. Gondoljon majd néha rám… igen?

A leány szomoruan nézett barátjára, de nem szólt semmit, Illésfalvy pedig csomagolni kezdett.

Mikor a kocsi kifordult a kapun, a férfi föllélekzett, az arca fölvidult és a szeme csillogott.

Szokása ellenére egész úton elbeszélgetett a kocsisával – egy mokányképü nyiri fiuval, – mikor pedig az állomáshoz ért és a jelzőcsengők vékony berregését hallotta, a szíve dobogni kezdett az örömtől. Alig tudta bevárni, míg a vonat beérkezik, izgatott volt, mint a vakációra induló diák és úgy érezte, hogy körülte minden mosolyog, a tót állomásfőnök, a váltóőr, a csillogó korongnál ülő távirdász, a zöld és piros lámpák, még az utolsó kocsitologató munkás is, aki szapora, víg sipolással szaladgál a teherszállító kocsik között.

A sámsoni birtok e percben zajtalanul tünt el a ködben, az ódon kuria falai pozdorjaként mállottak szét a férfi lelki szeme előtt.