XI.

A következő napokon Illésfalvy magába zárkózva, gondolataiba merülve járt-kelt a házban, az erdőben. Szeme előtt állandóan ott lebegett a leány fájdalomban fölolvadó, nemes fényü arca, tekintetének fénye, amelyet napközben hiába iparkodott rajta észrevenni. Tekla lelke, emberek közt, mint egy félénk mimóza, visszavonult, elrejtőzött, a leány csöndes vonásain a hegyi tavak fagyos békessége honolt. Csak ha minden elcsöndesült a kurián és az ódon falakra a falusi, végtelen sötétség borult rá, lelke csak akkor jött elő búvóhelyéről, mély érzései akkor ültek ki vonásaira, nagy szemére, amely titokzatos drágakőként csillogott az éjben.

Illésfalvy minden éjfélkor kiült a kerti padra és elernyedve, megmámorosodva, mintegy álomban függesztette szemét az ablaktáblákra. Gyakran vad szél recsegtette meg a kőrisfákat, máskor hóvihar nyargalt el a cserjék között, vagy ólmos eső hullott az elfakult gyöpre: Dénest mindez nem zavarta, a férfi éjszakáról-éjszakára gépiesen ment ki a parkba és kakasszóig mozdulatlanul ült a könyvtári szoba íves ablaka alatt.

Egy alkalommal különösen erős vihar dühöngött. A keleti hegyek felől menydörgésszerü lárma vonult el a porta fölött. A fák mélyen meghajlottak a kegyetlen zsarnok korbácsütései alatt; a vad zaj mindig jobban fokozódott, mígnem éles füttyé változott, hogy rögtön újra tomboló, vésztjósló dübörgéssé alakuljon át.

Tekla az ablaknál ült és a tölgyfalombot ölébe ejtve, hátrahajtotta fejét, mikor egyszerre – szilaj vércseként – az éppen magasan járó szél lecsapott a kertre és sortűzhöz hasonló ropogással törte össze a ház előtt álló öreg kőrisfákat. A leány fölijedt, az ablakhoz ugrott s a következő percben – a gyertya gyönge fényében – észrevette Illésfalvyt, akit egy hatalmas ág pozdorjaként csapott a falig.

– Dénes! – sikoltott Tekla, fölrántva az ablakot.

A férfi fölkelt a földről. Nem esett komolyabb bántódása, csak a feje volt kábult az erős ütéstől.

– Semmi, semmi! – felelte megtörölve arcát. – Ne ijedjen meg, Tekla.

A leány kendőt kapott magára és kisietett a kertbe.

– Nem történt baja? – szólt egész testében remegve és karonfogta Dénest, aki bizonytalan léptekkel közeledett feléje.

– Katonadolog, – mosolygott Illésfalvy.

Bementek a jéghideg ebédlőbe és lámpát gyujtottak.

A férfi arcán csupa erős karmolás húzódott végig, homlokáról vér csurgott.

– Istenem, hogy lehet ilyen istenitéletben a szabadban járni? – szólt a leány sápadtan. – Az isten őrködött fölötte, különben a kőris agyonsujtotta volna.

– Lehetséges, – felelte Dénes a tükörhöz menve és megigazítva nyakkendőjét.

A leány letérdelt a kandalló elé és alá akarta gyujtani a tölgyfahasábokat. Illésfalvy hozzálépett, gyöngéd mozdulattal talpra segítette, aztán maga látott a fűtéshez.

– Ne hívjam be a cselédeket? – kérdeze Tekla.

– Nem… Elégszer befűtöttem künt a vadászkunyhóban… Lássa, már ég is… De ha szíves akar lenni, akkor főzzön egy csésze teát.

Az ebédlő hamarosan átmelegedett. A kandalló rózsapiros fénye elnyomta a lámpa sárga világát és sebesen táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Két perc mulva a kis asztalon állt a tea.

Dénes egy hajtásra itta ki az első csésze teát, aztán szembe nézett Teklával. A leány arca újra nyugodt, félénk és alázatos volt.

– Van kedve velem egy kicsit elbeszélgetni? – szólalt meg Illésfalvy a kandallóhoz telepedve.

– Szívesen, – válaszolta halkan a leány és leült a szemben lévő öreg karosszékbe.

A férfi maga elé nézett, pillanatig elgondolkodott, azután így szólt:

– Tekla… Nekem innét el kell mennem. Nekem Sámsont, talán örökre el kell hagynom… Akarja, hogy az okot elmondjam, miért?

A leány félénken bólintott és összehúzta vállain a kendőt. Arcán látszott, hogy lelke megérzi a következendőket, ahogy a tengerszem megremeg, mikor ezer mérföldnyire tőle vihar korbácsolja az óceán habjait.

– Tekla, – kezdte el Dénes komolyan, – az utolsó hetekben bensőm nagy változáson ment át. Gondolkodásom, érzésem, talán egész életem új mederbe terelődött, szívemben új színek, új hangulatok laknak. Ha mindennek okát keresem, nem tudok a kérdésekre őszintén felelni. Ki tudna egy érzést denevérként az ajtófélfára szögezni? Ki tudná a lelkét porcikákra és rostokra osztani? Ilyesmire nem voltam képes soha, érzéseimet mindig szabadjára hagytam, amilyeneknek őket az Isten teremtette. Ez lehet hiba, de… mindenesetre emberi hiba, amely alól senki se ment.

A férfi egyszerre elhallgatott, azután megfogta Tekla kezét és bár a vér fejébe tódult, s a szívében nyers vágy tombolt, keresetlen hangon, szinte szomoruan így szólt:

– Tekla… én azt hiszem, szeretem magát…

A leány összerezzent, azután félénken tekintett Illésfalvyra, aki komolyan viszonozta pillantását.

Csönd volt.

– Nos, ugyebár, – próbált Dénes mosolyogni, – dőreség, amit mondtam? Az apja lehetnék, soha nem szerettem magát és most… most mégis oly nagyon vonzódom a lelkéhez, oly nagy melegséget érzek közelében, oly boldog vagyok, hogy itt lehetek mellette és mindenről e világon megfeledkezhetem.

Tekla nem válaszolt. Feje csöndesen hátrahanyatlott a nagy karosszék támlájára és homloka csillogni kezdett, vonásai megfinomodtak, megnemesedtek, mint éjfélkor, a könyvtári szoba végtelen csöndjében.

Illésfalvy fölkelt és a karosszék mögé lépve, kezei közé fogta a leány fejét. Az alabástrom-homlok forró volt, a halánték-ér gyorsan lüktetett. A kandalló fekete árnyai mögül az ódon bútorok, képek leselkedve pillantottak Teklára, mintha magukkal akarnák ragadni csöndes, szomoru világukba, ahol nincsen lélek, szín, szív.

– Nem szeret már? – kérdezte Dénes, és egyszerre gyűlöletet érzett Oláh Gábor iránt, aki elrabolta tőle ezt a hófehér, tiszta lelket.

Tekla fölkelt és lassan az ablakhoz lépett. Egy ideig szótalanul nézett ki az esőpárába burkolódzó kertbe, azután végigsimított homlokán, Déneshez ment és csöndesen a vállára borult:

– Oly sokat szenvedtem, – mondta halkan, – oly nagyon sokat…

Illésfalvy mint egy kis gyereket szorította magához a leány karcsu, törékeny termetét, de a következő pillanatban ismét elengedte Teklát.

– És… és a másik? – kérdezte komoran. – Mit fog Oláh Gábor szólani?

A leány a szerelmesek boldog gondatlanságával nézett a férfira.

– Hiszen csak téged szeretlek, – felelte átszellemült arccal, mintha a világon semmi sötét felhő, semmi szomoruság nem létezne. – Ha nem lehetek a tiéd, akkor elpusztulok.

Dénes egy pillanatig elborult arccal viszonozta a mámoros pillantást, azután az ő arca is földerült, lelkét az új boldogság meleg érzése járta át és keze gyöngéden simított végig a leány hullámos haján, hófehér homlokán.