II.

Lassu, ködös őszi alkony ereszkedett a rétekre, mikor Illésfalvy és Tekla visszafelé indultak a kacskaringós mezei uton. A kocsi tele volt csomagokkal.

– Nos mi mindent vásárolt össze? – kérdezte Dénes a leányt, aki csöndesen, félénken ült oldalán.

Tekla elvörösödött.

– Óh, apróságokat, – felelt nyugtalanul, – szalagokat, gombokat, porzsinórokat…

– Ez minden? – mosolygott a férfi. – Lássa, ezt én is elvégezhettem volna.

A leány még nagyobb zavarba jött. Egy ideig tétovázva nézett maga elé, azután bátorságot merített és így szólt:

– Még valamit vettem, de nem tudom, nem cselekedtem-e helytelenül… Talán meg is haragszik érte…

Illésfalvy ránézett a leányra és észrevette, hogy Tekla szemében könnycsepp reszket.

A férfi összeszorította ajkát. Többször megfigyelte már, hogy a leány nemcsak rokonszenvvel kiséri sorsát, de mélyebben érez iránta, s ez a tudat rosszul esett neki, mert tisztességesen szeretett gondolkodni. Az ő lelke legfeljebb jóindulatot, becsülést tartogatott Tekla számára, aki kétségkívül ébredő szíve első hangulatával szerette őt, minden szava, minden mozdulata elárulta lelki világát.

Illésfalvy rosszkedvűen csapkodta a fáradt öreg lovakat.

– Haragszik rám? – kérdezte a lány, akinek lelke megérezte a férfi bensejében történő dolgokat.

– Nincs okom neheztelni, – felelte Dénes nyugodtan, akaratlan felsőbbséggel. – És remélem, maga se haragszik meg, ha egy és más dolgot ezuttal komolyan beszélünk meg.

A leány ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, akit a szomoru pillantás egyszerre kivetett ridegségéből. Szegény, kis leány, mit tehet ő róla, ha belészeret az első férfiba, aki valamivel fölötte áll a vidéki gavalléroknak és segédjegyzőknek!

– Mindenekelőtt mondja meg, – szólt a férfi egy kis szünet múlva, – mit vásárolt még a boltokban? Bizonyosan megint valami haszontalanságra költötte el a pénzét.

A leány félénken sóhajtott, aztán világos, szép szemét Dénesre vetve, nyugodtan felelt.

– Azt gondoltam, hogy a hosszu úton szüksége lesz egy kocsitakaróra… és miután az utolsó alkalommal elhagyta a takaróját, hát egy másikat vettem… De ha haragszik, – tette hozzá gyorsan, – inkább visszaviszem…

Illésfalvy mosolygott; a leány anyáskodó gondoskodása jól esett lelkének.

– Ezúttal nem neheztelek, – felelte Tekla kezét könnyen megszorítva, – de máskor okosabb dologra költse a pénzét. Azonban az ajándékot csak úgy fogadom el, ha cserébe elfogad tőlem valamit érte. Mit hozzak Hamburgból?

A leány szeme előtt egyszerre látomásként villantak föl a kikötőváros körvonalai, amelyeket csak fényképekből, ujságokból ismert s az ódon utcákon – ragyogó napfényben, mosolyogva, teljes szépségében – maga előtt látta az idegen asszonyt, aki könyörtelenül ragadja el tőle Illésfalvyt.

– Nincs szükségem semmire, – felelte halkan és a szeme megtelt könnyekkel.

A férfi arca megint elborult.

– Tekla, – szólt nyugodt elhatározással, – akármilyen nehezemre esik elmondani azt, amit hallani fog, érzem, kötelességem, hogy számot vessek a helyzettel. Legyen egy kis ereje, könnyítse meg vele munkámat. Szavaim talán fájni fognak, de jobb, ha ma beszéljük ki magunkat, mint talán hónapok múlva, amikor a sebet már nem lehet beheggeszteni. Szerepem talán ellenszenves és csunya… de mindegy, meg kell lennie. Őszintén fogok beszélni, feleljen ön is őszintén… Szeret engem?

A leány megdermedve nézett a férfira. Nem tudott válaszolni, a szíve hevesen vert, arcán forró könnyek szaladtak végig. Feje, mint a sebzett madáré, lassan mellére hanyatlott.

Illésfalvy maga adta meg kérdésére a feleletet.

– Szeret, természetesen szeret, – mondta megilletődve Tekla fájdalmától. – Hogy is lehetne másképp? A lelke csupa rajongás, csupa melegség, csupa szeretet, amely nem tud viszonzás nélkül lenni. Én vagyok az első férfi, akivel az életben találkozott és talán én voltam az első, aki gyöngéden, őszintén, utógondolat nélkül közeledtem feléje. Életünk nagy részét együtt töltöttük, sok dologban megértettük egymást és a megszokás közelebb hozta lelkünket. Kétségkívül egész földi pályafutásunk alatt jóbarátok tudnánk maradni, és remélem is, hogy azok leszünk, de, Tekla, a boldogsághoz… a boldogsághoz szerelem is kell.

A leány nem felelt, csak szomoruan nézett a ködös vidékre.

– Figyeljen rám, Tekla, – folytatta Illésfalvy gyöngéden. – Fiatal korunkban mindegyikünknek vannak ilyen szerelmei, amelyek később csöndesen oszlanak szét a múltban. Mikor először ébredünk a szerelem tudatára, a szívünk mohón, gondolkodás nélkül, oktalanul keresi azt az embert, akire melegségét, ragaszkodását, tiszta érzéseit reápazarolhassa; a szerelmet szeretjük ilyenkor, nem azt a férfit vagy nőt, aki éppen utunkba akad. Magának nincs senkije a világon, a lelke pedig csupa bájos szépség, csupa megnyilatkozni kivánó közvetlenség, csupa megértést kereső nemesség, amely bearanyozza minden lépését, meghatóvá teszi gondolkodását… rettenetes vétek volna, ha mindezt magától elfogadnám, elrabolnám, mikor cserébe semmit se tudok érte adni.

Tekla fölszárította könnyeit.

– Bocsássa meg dőreségemet, – szólt csöndesen. – Ne beszéljünk többet erről a dologról.

Dénes egy ideig hallgatott; úgy érezte, hogy az ügyet ily ridegen lezárni mégsem lehet.

– Nem szeretném, ha a kettőnk közt levő barátságot ez a dolog megzavarná, Tekla, – vette föl tehát újra a szót. – Magának okosnak kell lennie és napirendre fog térni a megtörténtek fölött. Nézze, hiszen esztendőkkel vagyok idősebb magánál, a hajam lassan szürkülni kezd, a gondolkodásom, kényelemszeretetem már öreguras. Tulajdonképp semmi szeretetreméltó sincs rajtam, ideges vagyok, gyakran emberkerülő és különc gondolkodásu. Ugyszólván az apja lehetnék… és szeretném a régi érzést ilyen értelemben magával szemben megőrizni. Ha akármikor az életben szüksége van valamire, mindig számíthat rám.

A leány elvörösödött és megbántva nézett Illésfalvyra, aki érezte, hogy szavai félszegen csengenek.

– Nem az anyagi dolgokat értettem, – szólt magát kijavítva – hanem a lelkieket. Szeretném, ha az élete nyugodt és megelégedett volna, olyan csöndes és boldog, amilyennek megérdemli.

A leány sokáig nem válaszolt. Mikor a jegenyék közt fölbukkantak a lakóház ódon körvonalai, Tekla végre így szólt:

– Elmenjek Sámsonról? Nem ez a leghelyesebb?

Illésfalvy lelkére boru szállt le; finom gondolkodásának fájt az a bánat, amelyet akarata ellenére Teklának okozott. A megtört leány csüggedten, erőtlenül ült mellette, az első szélroham elkaphatta volna, mint egy hópelyhet.

– Szegény kis gyerek, – szólt a férfi önkéntelenül.

A leány hálás tekintetet vetett a férfira, ez a pár őszinte szó megérintette a szívét. Azután végigsimította homlokát és fölszárította megujuló könnyeit.

– Nem kell elmennem? – kérdezte félénken. – Itt maradhatok?

– Itt kell maradnia, Tekla. Az idő meg fogja gyógyítani magát, és eljön még az óra, amikor mosolyogva fog visszagondolni a múltra. Az ilyen jó, nemes lélek, mint a magáé, nem lehet szerencsétlen.

A kocsi befordult az udvarra. A komondorok víg csaholással ugráltak a lovak körül.

Illésfalvy lesegítette a leányt, azután a csomagjait kezdte rendezni. A világot bejárt podgyászok láttára, lelke egyszerre kiszökött az ódon uriházból, keresztülrepült az ákácoson, a tarlókon, a szőlőövezte hegyeken s már ott járt a távoli német városban, ahol a sápadt csillagok lassan reszkettek a gázlángok ezrei fölött.

Vacsoránál Illésfalvy még egyszer találkozott Teklával. A leányon már nem látszott meg a délutáni szomoru beszélgetés nyoma, szerényen mosolygó, figyelmes és csöndes volt, mint mindig, ha Dénes társaságában tartózkodott.

Tizenegykor előállt a kocsi.

– Viszontlátásra, – szólt Illésfalvy kezét nyujtva barátnőjének.

– Viszontlátásra, – felelte a kislány minden erejét összeszedve és félénken nézett föl a férfira.