XVIII.

Hajnalban Ösztövéri tényleg beállított Illésfalvyhoz és könyörtelenül magával vitte a birkaólakba, tehénistállókba, kifutókba, a szeszgyárba, a hízókhoz és egyéb gazdasági területekre. Az öreg minden téren járatos volt, mindenbe beleütötte az orrát és mindenre tudott megjegyzést. Valahányszor pedig egy istállóból vagy más helyiségből a szabadba jöttek, csöndesen odafordult Déneshez és soha nem égő portorikója mellől ezt dörmögte:

– No… Itt csinosan lophattak, nagyságos úr.

Dél volt, mire a belső majorral elkészültek. Éppen az irodába indultak, mikor a távolban fölbukkant a Vera szürke kabátja.

Az asszony arcán félénk szomorúság ült – Illésfalvynak rögtön észre kellett vennie a változást. Az este Vera még friss, élénk volt, mint egy tizenhat éves leány, aki előtt nemrég nyílt meg az intézet sötét ajtaja, most vonásain tartózkodás és fáradtság ült, akár a németországi határon, mikor a néma, rideg éjszakában elhagyottan, gondokkal telten utazott a Zöld Falu felé.

Ösztövéri kopóként kuszott föl a dombokra.

– Bántja valami? – kérdezte Verától a férfi, akinek ideges lelkére minden lelki árnyalat kétszeresen hatott, s akinek bensejében az asszony nyomott hangulata láttára borus felhők szaladtak át.

Vera tagadólag intett, de azután egyszerre őszintén szembe nézett Dénessel.

– Illésfalvy – szólt nyugtalanul – azt hiszem nem helyes, hogy önt fogadtam… Az éjjel oly rossz álmaim voltak és…

A férfit hideg fuvallat csapta meg.

– Ellenére van, hogy itt vagyok? – kérdezte kedvetlenül.

Vera arcán aggodalmas, csaknem fájdalmas vonás szaladt végig, azután pillanatra fürkészve vetette tekintetét Illésfalvyra, de nem felelt.

– Elmenjek? – kérdezte Dénes fölemelve fejét.

Az asszony maga elé nézett; látszott rajta, hogy habozik. Egy ideig elgondolkodott, egy percre le is hunyta a szemét, majd – kissé megnyugodva – ezt mondotta.

– Tegnap oly kellemesen telt el a nap, oly más voltam, mint rendesen… néha úgy éreztem, mintha megfiatalodtam volna. Önnel nyiltan beszélek, hiszen ön nem hiu és nem követelődző férfi… oly más, mint a többiek. Mintha egy régi barátomat láttam volna viszont, mintha hirnökkel találkoztam volna, aki elmondja, hogy kint a világban még mindig süt a nap, még mindig nyílnak a rózsák, ha mindjárt nekem csak boru és tövis jut is. Hiszen végre én is ember vagyok és…

Nem fejezte be a mondatot, alig észrevehetően megrázta a fejét, – mint a bokor, mikor dér fut el rajta, – és így folytatta:

– De… szabad-e, hogy más legyek, mint szomoru, szabad-e, hogy fiatal legyek, hogy napsugár essen rám?

Minden más ember azt felelte volna Illésfalvy helyében, hogy igenis: ez az élet joga, ez a fiatalság parancsa, ez a természet rendje. Ám Dénes nem szólt semmit, hallgatott és csak nagysokára válaszolt:

– Ha becsületesen akarok felelni, akkor azt kell mondanom, hogy minderre nincs joga.

Alig mondta ki a szót, máris megbánta, meg akarta változtatni, de késő volt: a mondat elhangzott és árnyéka szürkén csapódott rá a tulajdon lelkére.

Az asszony szeme megcsillant egy percre, a keze könnyen szorította meg Dénes kezét.

– Igaza van, – felelte mintegy megkönnyebbülve, – ön jó és becsületes barát.

Csöndesen haladtak egymás oldalán, mialatt Ösztövéri ismét lekerült a dombokról, hogy rögtön rá a völgybe kússzon alá, ahol – térdig süppedve az iszapban – egy nádast vett szemügyre.

– Lássa, – szólt Illésfalvy, akit az asszony őszintesége sajátszerüen érintett meg, – az én életem sem az a boldog, nyugodt földi pálya, amilyennek talán az emberek látják. Bár más alakban, engem is kérdések, töprengések, kétkedések, érzések árnyai foglalkoztatnak, gyakran az én szívem is teli keserűséggel, lemondással. Amit én kergetek: az igazi boldogság… talán törékenyebb, légiesebb, nélkülözhetőbb lelki kívánság, de nem csekélyebb értékü a pörölyök csattogásánál, a gépek zakatolásánál, a kötelességek harcánál… legalább, a magamra való vonatkozásban nem az. És…

Dénes ránézett az asszonyra. Egyszerre Tekla jutott eszébe.

– És, távol innét, most egy asszony vár rám, – folytatta fásult arccal, gépiesen, – egy asszony, aki föláldozta értem az életét, aki tiszta, szent, jó és aki lélekben mégis oly rettenetesen messze áll tőlem.

Vera megrezzent. Egy ideig csönd lebegett fölöttük. Mintha egy fekete felhő takarta volna el őket, a nyomorúság felhője, amely eggyé olvaszt, szegényt, gazdagot, okosat, dőrét, becsületeset, becstelent egyaránt.

A férfi volt az első, aki lerázta magáról az érzékenykedés puha, olcsó takaróját.

– Hagyjuk ezeket a dolgokat, – szólt nyugtalanul, – tegyük őket félre, vagy… mosolyogjunk rajtuk, akkor mindjárt ártalmatlanabbak. Nos tehát, – én ma délután hazautazom és érintkezésbe fogok lépni birtokot kereső ismerőseimmel. Egy-két hét múlva – folytatta határozottabban – visszajövök és mérnököt hozok magammal. Akkor majd tisztább képünk lesz az egész dologról. Van valami ellenvetése?

– Nincs – felelte Vera és újra föllélekzett. Az a nyugtalan, csöndesen szédítő aggodalom, amely Dénes ott tartózkodása alatt a lelkére nehezedett, eltünt. Amióta tudta, hogy Illésfalvy egy más asszony országába tartozik, hogy indulatai nem szabadok, úgy érezte, mintha a kettőjük közt lévő viszony megváltozott volna, mintha sokkal melegebb, közvetlenebb, egyúttal tisztábbá és érthetőbbé lett volna.

Az asszony arca lassan földerült, szinte gyermekesen egyszerüvé lett, a szeme többé nem tért ki a férfi tekintete előtt. Illésfalvy Vera szemében e percben nem hódításra induló büszke férfi, hanem: egy tépelődő, részben szerencsétlen és megalázkodó lélek volt, amely keserűségek, szomorúságok révén ugyanoda jutott el, ahová az asszony: a megadás és leszámolás csöndes birodalmába. Ebben a sajátos világban nem uralkodott a szenvedély, a viaskodó reménység; a havas síkságokon nyugalom és némaság honolt; a fákon nem csüngtek aranygyümölcsök, a felhőkön nem verődött át napfény; a síma útakat a kötelesség halvány fénye világította meg.

– Tehát beszéljünk másról, – szólt Illésfalvy.

Az asszony bólintott. Többet nem vitatták a saját benső dolgaikat; hallgatag megegyezéssel kitértek az oda vezető mesgyék elől, jóllehet társalgásuk a jövőben is javarészt lelki kérdések körül forgolódott.

Vera, visszavonultsága dacára, élénk szellemi életet élt. A külvilág eseményei, képei, hangulatai keresztül szűrődtek bensőjén és egyéni bélyeget kaptak. Az asszony gondolkodása, világfölfogása gyöngéd és puha volt, mindenben valami szépet keresett és tudott is találni. A lelkén átfutó gondolatok megnemesedve, megszínesedve láttak újra napvilágot; mintha egy tündéri kéz csipkét vagy ibolyaszálat akasztott volna reájuk. Akármiről is beszéltek, a tárgyak, alakok, eszmék szavai nyomán halvány, réveteg fényt nyertek és sajátszerűeknek tetszettek: Vera nyilt gondolkodása dacára kissé álmadozó volt, a vonalak közelében elvesztették élességüket, a hideg anyag mintha megolvadt, a cselekedetek mintha megötvöződtek és megnemesedtek volna. Mindebből kristálytisztán emelkedett ki az asszony jelleme, amely gyöngéd, alkalmazkodó, emelkedett hitü, mindamellett az öntudat által vértezett és fegyelmezett volt.

Illésfalvyt nagy melegséggel fogta körül az asszony sajátos világa. A férfi lelkében sok, a Veráéhoz hasonló vonás élt: ő is szerette a dolgokat emelkedettebb álláspontról megítélni, a tulajdon bensője érzéseivel kiszínezni. Ő is elsősorban a szépet kereste a sors teremtményeiben, s a tárgyakat nem célszerüségük, hanem nemességük szerint ítélte meg. A külvilág viharai, harci kiáltásai a férfi lelkében épp úgy megfinomodtak, megtompultak, szinte új alakot öltöttek, mint a Vera bensejében.

Illésfalvyban határozott egyéniség volt, amely mindent a maga birodalmába iparkodott terelni, ha nem ment másképp, legalább is mindent a maga szemén át próbált látni. Míg Veránál a lélek e munkája gyöngéd, gyakran öntudatlan és árnyként finom volt, Dénesnél az érzések határozottabban léptek föl, biztosan haladtak útjokon és ismerték céljukat. Miután a férfi régen nem járt e sajátos világban – a művelt és lelkét becsülő ember színes birodalmában – kétszeresen jól esett neki, hogy a sámsoni csűrök és ólak fölött elrepülhet, és egy okos, elmélyedő gondolkodásu, e mellett tartózkodó és érzéseit nem csillogtató emberrel kibeszélheti magát. Az a pár óra, amit Füzeséren eltöltött, gyors madárként szállt tova s mikor Ösztövéri jelentette, hogy immár ideje a vonatra menni, a férfi lelkére boru szállt le.

– Viszontlátásra, – szólt Verához, beburkolózva kabátjába, s egyszerre elkedvetlenedve látta lelki szeme előtt a sámsoni portát nagy némaságával, fekete bolthajtásaival.

Az asszony nem felelt, csak alig észrevehetően megrezzent, azután kezét nyujtotta Dénesnek. Arcán pillanatra ismét aggodalmas vonás futott végig, majd fél karjával közelebb vonta magához gyermekét, aki még mindig haragosan nézett az idegen férfira.

– Menjünk, menjünk, – türelmetlenkedett Ösztövéri a bakon.

A kocsi elindult.

Pár perc múlva könnyü esti felhő borult rá a füzeséri zsindelyes tornyu házra.