XIX.

A második állomásnál – Fényes-Almáson – a két férfi kiszállt: Ösztövéri rávette Dénest, hogy még aznap nézze meg a szent-farkasi vadászterületet.

Illésfalvy Füzesérről való elutazása után egy ideig nyomott hangulatban volt, majd szomorúságot érzett, amelynek tulajdonképpeni kútforrását nem tudta megmondani. A bánkódásra nem volt oka, a másfél nap, melyet odalent eltöltött, nyugodtan finom, színes érzések közt tünt tova, bántó hang nem elegyedett emlékükbe. Végre is a férfi letörölte homlokáról a borús felhőket.

– Jó barátság, semmi egyéb, – próbálta magában megállapítani és napirendre tért a kirándulás fölött.

Dénes erős akarattal hitte, hogy csak azért ment Füzesérre, hogy az asszonynak a birtok megvizsgálásában és eladásában segítsen, s ezzel nem tett egyebet, mint amit bármely ismerősével szemben eredendő udvariasságánál fogva szintén megcselekedett volna. Hogy az asszony közelében jól érezte magát, természetesnek találta, hiszen Illésfalvy lelke minden nemeset és szépet meg tudott becsülni és főleg meg tudott érteni. Csak este, mikor már egyedül maradt az ódon szentfarkasi vadászlakban, csak akkor kezdte melegebb színekben látni Vera alakját, akkor kezdtek kiszíneződni emlékei, akkor tünt föl előtte sajátos, csaknem titokzatos fényben a zsindelyes tornyu porta, a kapunál álló megzöldült kőgriff, a szögletben fürészelő aggastyán, a kocsizás a hosszú fasorban, az ebéd a tölgyfa mellett, és minden, ami vele másfél nap alatt történt. Amint föl és alá járt a tágas ebédlőben, a lábas óra ketyegésén át olykor tisztán hallotta a virágbolond sajátságos, hármas furulyaszavát, majd a kis Katica hangját, amint minden kérdésére makacsan, durcásan ennyit mond:

– Nem.

Éjfél már elmult és Illésfalvy még mindig föl és alá sétált a medvebőrökkel, aggancsokkal, kampókkal diszített teremben. Közben kibujt a holdvilág és versenyre kelt a lámpa sárga fényével. Dénes az ablakhoz lépett és kinézett a csöndes vidékre.

A vadászlak magas domb tetején feküdt. A ház körül álló gesztenyefák erősen meg voltak nyirbálva, így a kilátás szabad volt.

A hegyoldalon végig fiatal erdő húzódott, majd egy patak fehér medre csillant föl. Túl a parton ismét emelkedni kezdett a terület, azután egy falu és jó puskalövésnyire még egy falu helyezkedett el. A második községnek sajátságos, sisakalaku tornya volt, amely a távolság dacára ismerősnek tünt föl.

Illésfalvy megrezzent.

– Ez a füzeséri templom, – mondta magában.

Szeme gyorsan végigsiklott a házak, szilvafák, félszerek között, amelyeken egyenletes, síma holdfény ömlött el. A falu végén ólomszínü domb emelkedett, rajta öblös tornyu, nagyívü épület: a Vera háza.

Illésfalvy eloltotta a lámpát, így jobban látott a távolba. Az a tudat, hogy Vera ébren van és talán e percben épp úgy az elmult napra gondol mint ő, melegséggel töltötte el lelkét. Az asszony képe e percben mintha újra közelebb lépett volna hozzá: élénken látta maga előtt karcsu termetét, szürke köpönyegét, sólyomtollas kalapját, hallani vélte a hangját. Ez a puha hangulat pillanat alatt úrrá lett fölötte, s amikor a hold később egészen elbújt a felhők közé s a látomás eltünt, még mindig előtte lebegett a falu képe: széles utcájával, szőlőlombövezte parókiájával, élő-sövénnyel elkerített udvaraival, színtelen szilvafáival, amelyekről határozott vonalakkal emelkedett ki a dombon álló épület szürke rajza.

Hajnalban Ösztövéri kivitte Illésfalvyt a vadászterületre. Szépen ápolt vadaskert volt, gondosan készült csenderesekkel, meglepő gazdag vadállománnyal. Az erdei útakon fácánok szaladgáltak, egy-egy fordulónál őzek suhantak el; a domboldal fiatal ültetvényei között szarvasok legelésztek. Az ügynök el volt ragadtatva és hébe-korba egy nyúl után hajította kampós botját.

– Nagyságos úr, – szólt lelkesedve, – (Ösztövérinél a nagyságos cím volt a legmagasabb fogalom, ez a szó jelentette neki a tőkét, a hatalmat, a fölényt) – ezt a vadászterületet ki kell vennünk! Ilyet nem egyhamar találunk!

Dénes bólintott.

– Hát jól van, öreg, intézze el… Mikor vehetem át a birtokot?

– Akár mindjárt, nagyságos úr. A régi bérlő, bizonyos Podraczki, a télen meghalt.

Délután Illésfalvy újra otthon volt Sámsonban. A vasuti állomásnál Tekla várt reá, – a leány minden érkező vonathoz kiment, – csöndesen, nyugodtan, félénken, mint mindig. A férfi megcsókolta a leány homlokát.

– Minden rendben? – kérdezte nyugodtan.

– Igen. Maga is jól van?

– Köszönöm, tűrhetően.

– És… Megveszi a birtokot?

Dénes majdnem megfeledkezett a hazugságról, amellyel elutazását annak idején megindokolta. Egy kissé elröstelte magát, de aztán karonfogta Teklát és a kocsi felé mentében így szólt hozzá:

– Az üzlet nem látszik oly előnyösnek, ahogyan gondoltam. A birtok kissé drága is… Azonban találtam egy szép vadászterületet, amelyet ki is béreltem. Ha kedve van, a jövő héten megnézhetjük.

A kocsi lassu ügetéssel fordult be a szántóföldek közé. Illésfalvy a vetések állását nézegette és nem beszélt tovább.

A sámsoni kurián nem változott semmi se. A napok újra egyformán, lassan teltek el, mint azelőtt, aprólékos eseményekkel, színtelen csöndben. Illésfalvy korán kelt, megfürdött a patakban, azután végigkószálta a földeket, délután pedig lement a méhesbe és napnyugtáig olvasgatott vagy a vizsláját oktatta. Este hatkor beállított a pap és öreges lassúsággal, nagy megfontolással kártyázgatott Dénessel. Tíz órakor már némaság borult a házra, legföljebb a férfi érzett még kedvet hogy hébe-korba a kertben sétálgasson vagy vadászkönyvekben lapozgasson.

A szürke környzetben minden tovább halkult, tovább tompult, elsősorban Tekla alakja, amely mindennap egy vonallal mélyebben süppedt belé a háztartási gondok, cselédügyek és kézimunkák békés világába. A leány maga volt a rendszeretet, a pontosság; hajnalban már talpon volt, kifogástalanul vezette a konyhát, pincét, éléstárat, mosókonyhát, nem lehetett nála jobb gazdasszonyt képzelni. Miután nagyon szerette Dénest, abban is kedvére vélt járni a férfinak, hogy maga főzött – különösen a tésztákhoz értett jól, – anélkül azonban, hogy Illésfalvy ezt az erényét kellőképp méltányolni tudta volna. A férfi nem volt nagy barátja az asztal gyönyörűségeinek és a legkitünőbb szakácsnőt nem becsülte többre, mint a legócskább kalendáriomot.

A csöndes ház fölött csak akkor gyülekeztek felhők, ha a sürgönyhordó fiu jelent meg a tornácon. A küldönc utóbbi időben gyakran állított be. A táviratok nagy része Maytól eredt, aki sehogyse akart belényugodni, hogy Illésfalvy szakított vele s aki csak most látta be, mily jó barátot vesztett el Dénesben s mily meleg volt az a kötelék, amely őt a férfihoz kapcsolta. Az asszony évek során át mosolyogva játszott ezzel az érzéssel, amely most megbosszulta magát és keserűséggel fizette vissza az elmúlt idők dölyfét. May egyre jobban és jobban alázkodott meg Illésfalvy előtt, sürgönyei alázatosak, gyermekesen szomorúak, szilajon kétségbeesettek voltak és szenvedésekről beszéltek.

Illésfalvyt mindez hidegen hagyta. A Mayhoz intézett levéllel egyszer s mindenkorra lezárta ezt a tárgyat, és később mindössze még egy ízben sürgönyzött az asszonynak, nyugodt udvariassággal jelezvén, hogy nem változtat álláspontján s mindkettőjükre jobb, ha nem háborgatják a multakat. May nem tudott a gondolattal megbarátkozni és Tekla sem fogta föl ily nyugodtan a helyzetet. Valahányszor a távoljáró Maytól sürgöny érkezett, a leány arca elborult, szemébe könnyek gyültek, szívében gyűlölet támadt, amely sötét felhőkben futott végig vonásain.

Egy reggel Illésfalvy kilovagolt a határba, az épülő védgátakat megnézni. Miután a megyei központban is dolga volt, úgy hagyta meg, hogy csak délután jön meg. Fele úton Dénes észrevette, hogy otthon felejtette írásait, amelyekre a szolgabíróságnál szüksége volt. Visszafordult tehát és hazaügetett.

Az udvaron nem volt senki. Dénes egy fához kötötte ponniját és a hátsó lépcsőn fölment dolgozószobájába. Amint kinyitotta a kárpitajtót, a férfi megdöbbenve állott meg. Háttal a bejárónak, a szőnyegen Tekla ült, maga előtt az íróasztal fiókjával, amelynek tartalmát – sürgönyöket, régi leveleket – sorra vizsgálgatta. A leány mellett egy srófhúzó feküdt, ezzel nyomta le a lakat ütközőjét. Tekla annyira elmélyedt munkájába, hogy meg se hallotta az ajtó nyilását.

Illésfalvy összeharapta ajakát, azután halkan megfordult és ahogy jött, nesztelenül eltávozott a dolgozószobából. Mikor kiért a szabadba, nagyot lélekzett, a vér arcába szökött, de azután hirtelen gondolt egyet, fölszállt ponnijára és egy vágtatásban ment a gátakig. A gyors lovaglás lehütötte gondolatait, s amire a férfi este hazajött, ismét udvarias, nyugodt és hideg volt.

Tekla sohasem sejtette, hogy e napon Illésfalvy mindörökre elveszett számára.

Másnap reggel Dénes sürgönyzött egy fővárosi mérnöknek, hogy jőjjön le azonnal Füzesérre. Este ő maga is fölkészült és azzal az ürüggyel, hogy megnézi új vadászbirtokát, elutazott. Ezúttal már semmi lelkifurdalást se érzett, nyugodtan, természetesen hazudott, szinte úgy érezte, hogy joga van a hazugságra. Tekla nem vett észre semmit, gyanutlanul engedte el maga mellől barátját, sőt, amikor az a kocsira szállás előtt, könnyen megölelte, még boldog is volt és a kendőjét lobogtatta utána.