XXV.

Másnap Illésfalvy tovább akart utazni. Délben fölment elbúcsúzni Metellához, aki egy régi, letört pompáju nemesi palotát bérelt volt ki. Dénes egy sor gyöngyöt vitt az asszonynak, hálából az elmúlt esti táncért.

Metella boldogan akasztotta nyakába az ajándékot és így szólt:

– Csak azon föltétellel fogadom el, hogy még ittmarad. Ön szomoru, és bárhol a világon, egyedül, rosszul fogja magát érezni. Nekem úgy rémlik, talán az is a rendeltetésem, hogy felvidítsam a világot, hogy mosolyogjak, hogy a napfényt pótoljam… Álmaimban gyakran látom így magamat, amint a bánatot űzőbe veszem és könnyelmüen döntök föl minden magasztost, komolyat, minden szomorut.

Illésfalvy csakugyan úgy érezte, mintha a szépség, – a pogány, az okoskodás, a lélek nélküli – szépség állana szemben vele és gúnyosan rámosolyogna arra a temérdek töprengésre, nyomoruságra, szenvedésre, amelyet a gondolkodó lélek az emberi bensőnek okoz. Metellának nem volt meggyőződése, hite, odaadó érzelme, kétségbeesése, neki csak mosolya, jókedve, fiatalsága volt, amelynek arany verőfénye vígan szaladt végig alakján.

– Itt kell maradnia, – szólt az asszony Illésfalvy vállára téve kezét, – talán meggyógyul és nyugodt emberként tér haza… Ha unja Velencét, az sem baj. A hét végén én is délre készülök.

Dénes akarata az utolsó napok eseményei alatt megtört. Már nem volt a régi férfi, aki büszkén, öntudatosan halad előre céljai felé, életereje megcsappant, és a vágy, hogy feledjen, egyre erősebbé vált lelkében. Az erős benső harc, amely heteken át tüskön-bokron keresztül magával hurcolta, össze-vissza sebezte, eltompította idegeit; gondolatai bizonytalan fényü tájakon kavarogtak.

– Metella, – szólt nyugtalanul, – ha el tudnám felejteni a multamat… ha napirendre tudnék térni a boldogság keresése felett…

Az asszony fázott az elmélkedésektől.

– Menjünk, menjünk, – mondta, végigtáncolva a szobán, – a gondola vár. A San Giovanniban zenéspróba lesz egy Perosi-oratóriumból, azután megebédelünk, és elmegyünk egy palotába, ahol, titokban, kártyabarlang van… Nagyon szeretem a trente-quarante-ot, okos emberek csak ezt játszák.

Illésfalvy engedett és Velencében maradt, – még mindig kissé fásultan, félig álmodozva, tehetetlenül engedve át magát annak a pogány, a lelket lenéző, sajátságosan mámoros hangulatnak, amely Metella lényéről szerteáradt. Az asszonyban senki se kereste a szellemet, a szívet. Dénes sem akart kivétel lenni. Itt csak a szépség, a formai tökéletesség uralkodott, elnyomva minden egyebet, nevetséges kicsinnyé zsugorítva össze mindazt, amin az emberiség évezredek óta fárad, a belső vonások kiépítésén, az akarat, az isteni szikra kihasználásán.

Másnap Szentandrássy sürgönyt kapott Párisból, ahol egy régi jóbarátja meghalt. A festő összecsomagolt és még a délutáni vonattal hazautazott. Akkor ketten – Metella és Illésfalvy – egyedül maradtak, egyedül kószáltak végig a műkincsekkel teli palotákon, templomokon, egyedül ebédeltek az angol szállóban, egyedül járták a kávéházakat, apró színházakat, csillogó kártyabarlangokat, mialatt az asszony mindig kacagott és jókedvet borított egész Velencére. Ahol megjelent már ösmerték, a páholyába még a legöregebb urak is virágot hajítottak föl; ha végigment a Márk-téren, a naplopók levett kalappal fogadták. Ha valahol a világon, úgy Olaszországban tudják a szépséget megbecsülni.

Néha Illésfalvy egy csöpp undort érzett és megborzongott, hogyan tud a szomoru mult küszöbén ily gyorsan mosolyogni, tréfálkozni, de azután legyintett kezével és úgy gondolta, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Az embernek napirendre kell tudni térnie a lezajlott történetek fölött. Ilyenkor mohón hajtott föl egy pohár bort, fölrugta a lelkét és nem törődött semmivel, csak Metellával, aki mosolyogva kapaszkodott a karjába. Csak ha a férfi egyedül volt és a régi templomok ívei sötéten, magasztosan néztek rája, csak akkor szállt a lelkére végtelen szomoruság és az ujjai lassan ökölbe szorultak.

Egy hét mulva Dénes már annyira megszokta mosolygó pajtását, hogy egy percre nem tudott nélküle lenni. Át-átmentek Páduába, ott fölültek a kis vasutra, össze-vissza kószáltak a szőlődombok, gyümölcsöskertek között, csapszékben ebédeltek, mint a diákok, majd beutazták a szomszéd városokat, ami szépet láttak, azt letépték, ami szomorúval találkoztak volna, messziről elkerülték. Bejárták Milánót, Genuát, Firenzet, majd újra visszatértek a lagunákra és könnyü lépésekkel siklottak tova a gondok és nyomoruságok hinárja fölött. A testük, a szivük mosolyogva sütkérezett a napfényben, soha nem gondolkodtak, soha nem töprengtek, akár az útszéli rózsa, amely ma nyilik ki, vigan élvezi a tavaszt, a kék eget, s másnap már hervadtan tünik el a végtelenségben. Mindez új és meglepő hangulat volt a férfinak; a könnyelmüség arany országa nevetve mondta a szemébe, hogy botor az, aki a dolgoknak több értéket akar adni, mint amit a pillanat rájuk ruház, dőre, aki a nőben mást lát, mint az élet legszebb fényüzését. Illésfalvynak bizonyos vad öröme telt benne, amint így megvetette, lenézte önmagát, megtagadta egész életét és keserves boszut állt benső érzésein, amelyeket egykor végtelen elemnek képzelt s amelyekről most, ime kiderül, hogy megalázkodva, félénken húzódnak meg a sötét szögletben.

Egy viharos délelőtt Dénes fölment a Metella palotájába. Úgy volt, hogy ebéd után kihajóznak a Lidóra, megnézni, a tenger bóra-korbácsolta hullámait. Mikor a lépcsőházba ért, Illésfalvy egy magasvállu férfival találkozott, aki szegletes színpadi elegánciával volt öltözve.

– Ki lehet ez? – gondolkodott el Dénes. – Oly ismerős az arca.

Fönt azután rögtön megtudta, honnét emlékszik az idegenre.

– Képzelje, – szólt Metella mosolyogva, – ki érkezett meg?… Pál nagyherceg…

Csakugyan… Illésfalvy gyakran látta illusztrált külföldi lapokban a herceg tar koponyáját, sajátságos, dugóhúzó alaku bajuszát, tatár orrát. A különbség mindössze az volt, hogy a képeken a herceg cserkeszuniformist viselt, míg most finom bunda, magastetejü cilinder volt rajta.

Dénes rosszkedvüen ült le egy elefánt-csonttal kirakott karosszékbe.

– Meddig marad a nagyherceg? – kérdezte lassan.

Metella egész közel ment barátjához és végigsimította haját.

– Nekünk el kell válnunk, Illésfalvy, – szólt hirtelen, de nyugodtan, – a nagyherceg régi barátom és… egy időben… nos, igen, talán szerettem is őt, komolyabban, semmint gondoltam volna. Az ember sok bolondságot követ el az életében… Ej, ezen bajos változtatni… dőrék vagyunk, vége!

Illésfalvy felállott.

– Akkor hát Isten vele, – mondta, ismét visszazökkenve fásultságába.

Metella könnyen átkarolta a férfi nyakát.

– De nem szabad rám haragudnia, – csicseregte gyönyörü hangján, – nem szabad rossz gondolatokkal innét elmennie… Sok jó órát töltöttünk el, jó pajtások voltunk… azok is maradunk… igen?

– Mindenesetre. Tehát… Isten áldja meg.

Az asszony elkezdett sírni.

– Milyen ostobaság, – ismételte kétségbeesve, – milyen ostobaság… Mit is tudok a hercegen szeretni? Tatárfejü, unott arcu és goromba, gyakran oly rettenetes goromba…

Illésfalvy mosolyogni próbált és kezet csókolt Metellának.

Amikor beült a vonatba, az utolsó percben még egyszer megjelent előtte az asszony. Sírt, nevetett, bocsánatot kért, a világ legderekabb emberének mondta Dénest és arra kérte, vegye vissza azt a gyöngyöt, amelyet neki az emlékezetes színházi este után ajándékozott; hadd legyen a barátságuk emléke egészen tiszta.

Azután a vonat elindult és Illésfalvy fáradtan támasztotta fáradt fejét az ablaktáblához.