XV.

Szentandrássy pár hét mulva eltávozott Sámsonról. A feszült viszony, amely otttartózkodása alatt Tekla és Illésfalvy között keletkezett, elutazása után sem javult meg. Dénes kedvetlenül járt-kelt a házban, s úgy érezte, mintha barátja elköltözésével a nemesebb, emelkedettebb fogalmak kiröppentek volna a kuriából, amely sötét falaival, komoly fekete bolthajtásaival rikító ellentéte volt a ragyogó tavasznak.

Hogy gondolatait lekösse, Dénes megkezdette volt a tervezett új ház építését. A platános nagyrészét kiirtották, a romot lebontották, helyette csillogó, gyorsan szaporodó piros téglák emelkedtek ki a televényből. Illésfalvy egy régi görög nyaraló mintájára készíttette a kastélyt, oszlopokkal, nemes ívekkel, a csöndes nyugalom jegyében. De a munkában ezúttal nem telt sok öröme, az építésszel sokat kellett veszekednie, a pallér s a kertész krajcáros izlésükkel minduntalan belékontárkodtak a ház békésen kibontakozó ábrázatába. Pár hét után a földesúr elunta a dolgot s már csak elvétve irányította lépteit a platános felé.

A vadászidény elmultával Dénes az erdőben is keveset fordult meg. Inkább a gazdasági dolgoknak élt, de, miután alaposan tulajdonképp soha nem foglalkozott velök és nem értett hozzá, béresekkel kiabálni, gazdatisztek körmére nézni, ebben se talált szórakozást. A falusi élet unalma lassan ráfeküdt lelkére és megtízszerezte az órák, percek járását. Illésfalvy ásítva forgolódott a kuria körül, délután nagyokat aludt, estére áthítta a szomszéd papot kártyázni és tízkor már az ágyban volt.

Dénes egész életében gyülölte a nyárspolgárokat, akik elrejtőzve a lét, a lélek viharaitól, napsugaraitól, páfrányéletet élnek a tölgyek védelme alatt. Ha mindjárt maga alkotó erő nem is volt, azért a férfi bensejében épp úgy átszaladtak az emelkedett indulatok, a termékenyítő gondolatok, épp úgy végigcikáztak a megértés villámai, mint a teremtő művészek lelkén. Szívében megvolt a fogékonyság a világ nagy kérdései iránt, agya szomjuhozta a tudást, a fölvilágosodottságot, akarata, ha mindjárt csak a maga számára, kiépítette a szellemi élet kincsesházát. És mindez most korhadni, oszladozni kezdett, lelke tétován keringett a tehénistállók és szénásszekerek között, tekintete megakadt a háttért jelző ákácos poros lombjain. Egy szép nap ijedten vette észre, hogy ő is csak nyárspolgár, tengődésre rendelt földi halandó, aki a kétszerkettő négy gályapadjához van láncolva, s aki csöndesen ballag a reggeli és vacsora békés határkövei közt.

És Tekla? A nyugodt elmélkedés óráiban Illésfalvy egyre gyakrabban – és röstelkedve – vallotta meg magának, hogy a vágy, a hév, amely a leányhoz ragadta, apadni kezd. Boncolgatva ezt az érzést, tisztán látta, hogy Teklához elsősorban a Mayban való csalódás vezette. Akkor a lelke meg volt törve, szeretet, melegség után vágyott s kárpótlást keresve fordult a tiszta, egyszerü gyermek felé. Azok a nemes vonások, amelyek Tekla arcán végighúzódtak, az átszellemült tekintet, a nagy érzés titokzatos glóriája, a szerelem lángjának visszfényét vetették Illésfalvyra. Akkor azt hitte, hogy a nemes homlok, a megfinomodott arc mögött egy más, egy megértő, egy lelki kincsekkel teli ország van és félig elkábulva, boldogságot szomjuhozva fordult a leányhoz. De a csodálatosan ragyogó szemek, a gyöngéd rajzu arc mögött csöndes, szomoru volt a világ. A szerelem odaadásán, megalázkodásán, boldog rabszolgaságán kívül e lélek hallgatag és gyermekes volt; az érzés aranybányáit az értelem ereje nem dolgozta föl; a nőstény nagy ragaszkodásán kívül más, nemesebb indulat nem tudott kibontakozni Tekla bensejéből.

Mindez fájt Illésfalvynak, mert érezte a rája boruló felelősség súlyát. A férfi komorrá és hallgataggá lett, életkedve megcsappant, szíve, mintha romok között járt volna. Gyakran elborulva gondolt rá vissza, mily hosszu ideje, hogy az igazi érzést, a tökéletes boldogságot kereste, és minden akarata, küzdelme dacára soha nem tudta azt megtalálni. Lelki szeme előtt fölvonultak azok a nők, – szőkék, barnák, koromfeketék és aranyvörösek, – akik felé elmult élete során titkos bizalommal, reménységgel fordult, akiktől megváltását reménylette, akikben lelket, megértést, teljes összhangot sejtett: – hiába, a szép fejek, a karcsu alakok, többnyire már az első órában, üres árnyképekként suhantak el, értéktelen bábokként, amelyeket az idő gyorsan elborít kárpítjával.

Azután Illésfalvy vállat vont és nem elmélkedett tovább. Ridegen rótta le életét – lassan morzsolva a napokat – apró-cseprő dolgokkal bibelődött és lehetőleg nem foglalkozott gondolataival. Bizonyos fásultság vett erőt rajta, érdeklődése a külvilág iránt megszünt, s csak álmaiban látta viszont azt az életet s azt a rajongó érzést, amelyet földi pályafutásán keresztül hiába hajszolt.