VII.

A kis állomásról Illésfalvynak egy rossz bricskán félnap hosszat kellett kocsikáznia, míg eljutott az eladó birtokra. Botyán vidéke meglehetősen szomoru volt. A keskeny mezei út birkalegelők, sivár dombok közt húzódott el, amelyek tele voltak ágyugolyónyi fehér kövekkel. Az ember azt hihette volna, hogy a szikladarabok nyomtatéknak vannak rárakva a sovány libapázsitra, nehogy a szél hirtelen gondolatában az egész mindenséget elvigye. Falu csak nagyritkán akadt az útvonalban: koromszagu, fekete tót fészkek, amelyeknek fatornya félénken lapult meg a girbe-gurba szilvafák közt. Egy-egy fordulónál gyors hegyipatak bukkant föl; az apró hullámok türelmetlenül rázták a beléjük hajló fűzágakat.

Este volt, mikor végre bevetődtek a botyáni portára. Egy öreg kuvasz fáradt csaholással köszöntötte őket; egyéb élet nem igen mutatkozott az oszlopos épület körül. A Zsolnán fölvett tót fuvaros leszállt a bakról, bement a kuriába és nagysokára Szeberényi urammal, egy magyarruhás, nagyot halló gazdatiszttel tért vissza.

– Bocsánatot kérek, – szólt a szittya tisztelettel hajolva meg a látogató előtt, – de már éppen lefeküdni készültem. Ilyenkor, őszfelé, nem sok dolog akad, a máriást pedig elunja az ember. Tessék beljebb fáradni! Héj, Anka!

A cselédházból egy lompos, tót cseléd mászott elő.

– Fütsetek be az uriházba és hozzatok gyertyát! – intézkedett a magyarruhás, megcsörrentve kulcsait.

– A régi gazda nincs már itt? – trombitálta Illésfalvy Szeberényi uram fülébe.

– Nem, nem, – felelte az öreg fontoskodó szomorúsággal. – Nem akarja látni, hogy költözködik új úr a portára! Tessék beljebb kerülni!

Az ócska ház ajtaja éles csikorgással nyilt meg. A szobákból kripta-szag csapódott ki. A gyertya táncoló világánál egy széles, meszelt falu, pipatóriumszerü helyiségbe léptek, amely tele volt csibukszárakkal, dohánytartókkal, pipaszurkálókkal. A szögletekben apró, kényelmetlen ripszbútorok állottak. A falon acélnyomatok lógtak: Petőfi búcsúja és Napoleon a Bellerophon fedélzetén. A zajra egy dongó légy fölébredt és haragos zümmögéssel csapódott neki az ablaktábláknak.

Illésfalvy kellemetlenül érezte magát. Hirtelen eszébe jutottak Schümann bizalmas apró szobái a hamburgi, márványfalu Heine-házban, a nesztelenül lépő, komolyarcu pincérek, az élesen csiszolt poharak, a csillogó ezüsttálak és a szőnyeges falak közt kavargó könnyü, illatos szivarfüst.

A szolgáló nagy csomó fával a kötényében lépett be és telerakta a cserépkályhát, amelynek egyik oldalán menten vékony csikban tört ki a füst.

– A nagyságos úr már vacsorázott? – szólalt meg a szittya, aki még a legegyszerűbb szavakat is sajátos ünnepélyességgel hangsúlyozta és felkiáltójelezte.

– Nem vagyok éhes.

– Egy pohár savanyubort?

– Köszönöm, – harsogta Dénes mosolyogva.

Csönd lett.

– Milyen tulajdonképp a birtok? – kérdezte Illésfalvy a tűzhöz telepedve.

– A birtok? Biz’ az kissé el van hanyagolva, nagyságos uram! Az én jó gazdám sora az utolsó időben meglehetősen rosszul ment! Nem lévén készpénzünk, a fundus instruktust kellett megtámadnunk. Éppen ez okból a gazdaság nincs prima állapotban.

A beszélgetés szünetelt.

– Mi az a fehér épület a kertben? – kérdezte a vendég egy a kertben álló apróhomloku, lépcsős, vasajtós házra mutatva.

– Az a családi kripta! – felelte az öreg.

Megint elhallgattak. A süket gazdatiszt békésen nézegetett maga elé és az üstökét simogatta. Semmi kötelezettséget se érzett magában, hogy csevegjen, és türelmesen várta, hogy Dénes végre jóéjt mondjon neki.

– Hol fogok aludni? – kérdezte egy idő mulva Illésfalvy.

– Az ágyas ház a szomszéd szobából nyílik, nagyságos uram, – felelte Szeberényi predikátori hangon. – Ott is befüttettem.

– Nincs valami olvasni valója, bátyám uram?

– De igen. Az ágyasházban, az almáriumban, sokféle könyvet talál nagyságod. Ott van a „Honderü“ is, és az „Életképek“ minden évfolyama! Az öreg nagyságos úr mindig ezeket olvasgatta, mígnem a szél megütötte. Nyugodjék békével, türelmes és emberséges úr vala!

Illésfalvy elszítt egy szivart, aztán nyugovóra tért. A mennyezetes, Rákóczi-ágyban feküdve, a tört zsalugátereken át kilátott a kertbe, amelynek hervadt kőrisfái között csöndesen, komolyan húzódott meg a kripta. Minden néma és ócska volt: a megroppant fák, a bozótos cserjék, a roskatag padok, a félkaru, megzöldült szobrok, a veteményes kert földig hajló kerítése, a begyöpösödött, bedőlt filagóriák. Szinte lehetetlennek látszott, hogy hajdan más élet járt erre, hogy az istállókban fiatal paripák ficánkodtak, a tölgyek alatt jókedvü urak poharaztak és a kerti utakon szép asszonyok, fiatal leányok sétálgattak, palotásról, gavallérokról, boldogságról beszélve.

Dénes nem tudott aludni. A szobában lengő kriptaszag a mellére nehezedett, ki kellett nyitnia az ablakot. Egy ideig az „Életképeket“ olvasgatta, azután a párkányra támaszkodva kinézett az éjszakába. A kuvasz néha rekedten vakkantott egyet, hébe-korba egy, az időszámolásból kivénült kakas kukorékolt. Éjfél után fölbukkant a hold és a messzeségből, ólmos vonásokkal megrajzolva széles mocsár emelkedett ki, amelynek nádja – a csöndben a házig lehetett hallani – lassan zizegett.

Reggel Illésfalvy körülkocsizta a birtokot. Miként a porta, a szántóföldek, szőlők, erdők is el voltak hanyagolva. A gazdatiszti lakások, bevert ablakkal, üresen állottak, a szőlőket gaz lepte el, a vetemények magba szaladtak. Embert alig lehetett valahol látni, csak a mocsárnál lézengett egy tót, aki báránytürelemmel halászgatott a piszkos lében.

Fele úton szapora, hideg felvidéki eső kezdett hullani, oly erősen, hogy Dénesnek másfél órára egy bedült présházba kellett menekülnie. A vidék most egész komor lett. A földek lucsokká áztak, a fák kopasz galyairól csurgott a víz; a varjuk lomha szárnycsapásokkal vándoroltak ide s tova. Kelet felől köd ereszkedett le, amely megnagyobbította az ákácok púpjait és az árokparti cserjéket.

Illésfalvyra egyszerre ráborult az egyedüllét árnya. A fuvaros békén elaludt pihenő szekerén, a lovak közömbösen nézték a gyorsan növekvő sarat s nyilván azon gondolkodtak, mint lehetne a kátyu megkerülésével egyenesen az istállóba repülni. De ha nem lehet, az se baj; ilyen az élet, dolgozni és izzadni kell a szénáért… Dénes rosszkedvében rágyujtott, de még a szivar is csapnivaló volt, sercegve égett és hirtelen megszenesedett.

A présházban csípős hideg honolt. Illésfalvy egy ideig föl s alá járt, tornázott, a karjait csapkodta, de, hiába, a nátha már megfogta. Az idő lassan telt, kint egyre szaporábban kopogott az eső. A világ mintha ezer és ezer mértföldekre lett volna tőle, elsáncolva mocsarakkal, sűrű ákácokkal, járhatatlan, sáros hegyoldalakkal. A nedvesfalú kalyibában ácsorogva, a férfi egyszerre undorodni kezdett az átázott földektől, zörgő kukoricásoktól, ködös mocsaraktól, és emberek, élő lények, melegség és szinek után vágyódott. A szomoru hangulat ránehezedett a lelkére és azt is fakónak, kopottnak mutatta: sehol egy barátságos szöglet, egy nyugodt emlék, sehol senki, aki meg tudná érteni ezt a megnyilatkozni kívánó meleg érzést, amely szíve mélyén, félreösmerve, lealázva húzódik meg. Évek óta most látta először, milyen egyedül van, személye milyen közömbös az emberek millióinak, milyen sivár módon telnek üres napjai.

Dénes kedvetlenül ült le egy ócska hordóra és visszagondolt a hamburgi napokra. A mocsarak ködjéből lassan, üde vonalakban lépett ki May alakja, homloka sugárzott, szép csillogó szeme belevilágított a salétromfalú présházba, elkergetve onnét az unalom és meghasonlás szürke árnyait.

– Oh, ha itt lenne, – szólt magában a férfi, de a következő percben ismét úrrá lett gondolatai fölött: fölkelt és fölrázta a kocsist.

– Menjünk haza, – kiáltott rá az álmos legényre, aki rosszkedvüen engedelmeskedett, a lovak közé vágott és nagy zökkenésekkel vezette le a hegyről ócska alkotmányát.

A botyáni kuria a szokott némaságba burkolózott, az alacsonyhomloku ház komolyan nézett az esőfelhőkbe, amelyek lassu hullámokként követték egymást. Szeberényi uram ki akart tenni magáért és ünnepi ebéddel, – malaccal, nyúlpecsenyével, kürtös kaláccsal – várta a vendéget. Az ebédlőben a facsillár volt fölgyujtva; az asztalon – buzavirág-kék vázában – nagy csokor őszirózsa pompázott. A kandallóban teljes lánggal lobogott a tűz.

Illésfalvynak ma se volt étvágya. Alig evett valamit és szórakozottan hallgatta a süket kasznár fejtegetéseit a régi balpárt csodálatos tevékenységéről. Az öreg úr egy ideig elfecsegett a hatvanas, hetvenes évek politikájáról, azután a szegénylegényekre tér át, majd néhány sajátságos vadászkalandot mesélt el, de utóbb belátta, hogy a vendégnek nincs kedve csevegni s azért elhallgatott, nyugodtan kvaterkázott és csak néha sóhajtott föl.

Ebéd után Illésfalvy leült a tűz mellé és elaludt. Késő este volt, mikor fölébredt, rosszkedvüen és azzal az érzéssel, hogy, kialudva lévén, ismét álmatlanul fogja az éjszakát tölteni. Az unalom kétségbeejtően borult rá az ódon kuriára. A gazdatiszt már lefeküdt volt, a házban csak a tót cseléd volt még ébren, az is el-elbóbiskolt a hideg tornácon, ahová a vén szittya ültette volt, hogy ha a vendégnek valamire szüksége volna, kéznél legyen.

Az eső kissé elállt s Illésfalvy kiment egyet sétálni. Az utak tele voltak sárga levelekkel, a fák közt rothadt szag terjengett. Dénes végigbotorkázott párszor a kerten, aztán a sötétben beléütődött egy ócska gipszvázába – a belvederi Apolló orr nélküli utánzatába, – amely eldőlt és összetört. Pár perc mulva újra szakadni kezdett az eső és a sétát félbe kellett hagyni.

Az éjszaka, mintha sohase akart volna véget érni. Illésfalvy egy ideig olvasgatott, aztán föl s alá járt, teát főzött magának, végignézte a pipákat, az ócska rézmetszeteket, az évszázados bútorokat, a buzogányos, rókaprémes, szögletes és komoly arcképeket, a falakon elhelyezett rozsdás fegyvereket, agár-billikomokat, szarvasagancsokat. Közbe el-elszundított a karosszékben, de a régi szekrények pattogására untalan fölébredt és újra kedvetlenül kezdte járni a szobákat. Hajnalra kialudt a tűz és a lakás egész kihült.

– És vannak, akik évtizedeken át így tudnak élni, – gondolta el a férfi, – minden nemesebb indulat, akarat, tehetség nélkül, állati módon tengődve egyik napról a másikra. Vannak emberek, akiknek elég, ha reggel végigjárják a csatakos földeket, kiveszekszik magukat a béreseikkel, ebéd után elszívják a pipájukat, elolvassák a kalendáriumot, megexeciroztatják a vizslájukat s azzal befordulnak az ágyba és tovább álmodják mindazt, amit nappal cselekedtek: a kvaterkát, a pipát, a vizslát, a kalendáriumot! Ez volna az élet?

Egyszerre nagy türelmetlenség fogta el. Azt szerette volna, ha már reggel lenne, befogathatna és vad hajszában menekülhetne ez átkozott vidékről, amelynek elmaradottsága, köde, ridegsége úgy rákapaszkodott a lelkére, mint a botyáni feneketlen útak sara a kocsikerékre. El innen, el, egy melegebb, szebb vidékre, ahol színek, érzések, hangulatok laknak, ahol vér lüktet, ahol a lélek s a benne rejlő elemek meg tudnak nyilatkozni, megértésre találnak, ahol világosság és levegő van, éltető levegő, amely kacagva cáfol rá a dohos kriptaszagra, a rothadó falevelekre, a fűzfák közt elhúzódó nyirkos mocsarakra!

Mint odakint a présházban, szeme előtt egyszerre újra fölelevenedett May alakja, szebben, ingerlőbben, mint valaha. Az asszony finom ajka körül titokzatos mosoly játszott, tekintete kérdőn, puhán tapadt Dénesre. A látomás oly élénk volt, hogy Dénes belérázkódott. Vadul érezte, hogy vissza kell térnie Mayhez.

Kint szürkülni kezdett. A ház előtt álló fák csillogtak az esővíztől.

Illésfalvy lement az istállóba és felköltötte a fuvarost.

– Készülj! – kiáltott rá türelmetlenül. – Vigyél a vasuthoz!

A nap akkor bukott föl a pajták mögött. A keleti nádas vörhenyesen csillogott, aztán megtört a sugarak ereje. A botyáni portának csak bizonytalan szürkeség jutott, amely összefonta a cserjék, ákácok, meggörnyedt szilvafák fáradt körvonalait.

Pár óra mulva Dénest ismét Németország felé vitte a vonat.