X.

Egy este, Oláh Gábor távozása után, Illésfalvy még egy percre az ebédlőbe hítta Teklát.

– Nos – kérdezte az ablakhoz állva és az erdész kocsija után nézve, – meg van velem elégedve?

A leány nem felelt, csak csöndesen mosolygott.

– Nyilatkozott-e már Gábor? – tudakolta tovább a férfi.

– Még nem.

– De… megértik egymást?

– Igen… Én legalább azt hiszem.

Dénes ránézett barátnőjére, aki nyugodtan viszonozta a pillantást.

– Beszéljek talán én Oláhhal? – vetette föl ujra a szót Illésfalvy. – Az ilyen hallgatag emberek rendszerint egy kis buzdítást várnak. A mi barátunk nagyon is szerény és tartózkodó… Ha nincs ellene kifogása, majd holnap vadászatnál úgy terelem beszélgetésünket, hogy a jövőre vonatkozó tervei kerüljenek szőnyegre. Talán Oláh bizalmára fog méltatni… Jó lesz?

Tekla bólintott.

– Csak a szülei ne ellenezzék – mondta félénken.

– Azt majd elintézem. A jövő hét folyamán meg fogom látogatni az öreg kapitányt és megmagyarázom neki, hogy ne állja útját fia boldogságának. Azután – esetleg a kapisztráni gróffal is értekezhetem a javadalmazás emelése dolgában, bár az öreg úr nem a legkedvesebb emberem.

A leány ránézett Dénesre.

– Milyen jó hozzám – mondta hálás tekintettel.

Csönd volt.

– Remélem, nem fog egészen megfeledkezni Sámsonról – szólt a férfi mosolyogva. – Könnyen megy el innét?

– Oh, hogy is gondolhatja – válaszolta a leány melegen, de nyugodtan, – hiszen annyi jó órát töltöttem e házban. Sámsont sose fogom elfeledni. Meg kell igérnie, hogy minden héten legalább egyszer meglátogat bennünket, s mi is minden héten fel fogjuk keresni, föltéve, hogy ez nincs ellenére.

– Remélem, hogy mindig úgy fogja itt magát a jövőben is érezni, mintha otthon lenne – szólt Illésfalvy, és elgondolkozott rajta, hogy, íme, a lány, aki pár hét előtt még megtörve, vigasztalanul állt előtte, már egészen leszámolt a multtal, sőt: előre beleéli magát a házaséletbe.

Tekla egy ideig hallgatott, majd kezét nyujtotta Dénesnek.

– Nagyon köszönöm azt a sok jóságot – szólt közvetlenül, – amelyet irántam mindig tanusított. Őrizzen meg jó emlékében!

Az idő későre járt. Illésfalvy – talán életében először – kezet csókolt barátnőjének s aztán szobájába vonult.

Erős világításu, csöndes téli éjszaka volt. Este hó esett volt, a fákat leheletnyi finom réteg vonta be. Mikor Dénes eloltotta a gyertyát, a rosszul záródó fatáblákon át ezüst árnyként szökött be a holdvilág. A férfi nehezen tudott elaludni, bántotta az erős fény, amelynek következménye az is volt, hogy a sámsoni komondorok bősz ugatásba kezdtek. Kutya és hold örök ellenségek; a csillogó és szagtalan dolgokat az ebek soha meg nem fogják érteni.

Éjfél után Illésfalvy elunta a pokoli lármát. Magára kapta tehát ruháit, köpenyegét és kiment a kertbe, fölkelteni valamelyik bérest, hogy zárja az istállóba a komondorokat.

A kert tele volt bűvös színekkel. Az ákácok, kőrisek mintha finom acélból lettek volna, a kopott téli pázsit ragyogó, szikrázó tenger, amely csöndesen ölelte magához a hófehér cserjéket. A lombok lassan inogtak és kékes, könnyü árnyat vetettek a csillámló háttérre. Dénes egy pillanatig megállott és elnézte a puha képet, amely finom vonalaival, keresetlen színhatásával álomként hatott.

– Milyen egyedül állok a világon – gondolta el önkéntelenül.

Mikor a ház tulsó oldalára ért, Dénes az egyik ablakban világosságot látott. Ujra megállt s egy pillantást vetett az üvegtáblákra.

A könyvtári szobában, nagy karosszékbe süppedve, ott ült Tekla és elgondolkozva nézett maga elé. A leány arca merőben más volt, mint amilyennek Illésfalvy az utolsó napokban látta. A szép, nagy szemekből végtelen szomoruság sugárzott, az arcvonásokon, amelyek mintha megfinomodtak, megnemesedtek volna, tompa megadás és végtelen csüggedés honolt.

A leány egy ideig mozdulatlanul ült, aztán ajakához emelt egy hervadt lombot és megcsókolta. Rögtön rá szeméből könnycseppek fakadtak és feje fáradtan hanyatlott mellére.

Illésfalvy összerázkódott.

A lomb, amelyet Tekla ajkához emelt, az a tölgyág volt, amelyet tőle az elejtett vadkan emlékére három hét előtt kapott.

Illésfalvy lelkén a kép visszfénye delejes áramként futott végig. Érezte, hogy ezt a sajátságos téli estét s a szeme előtt lejátszódott csöndes jelenetet soha nem fogja elfelejteni, az évek mulva is vissza fog térni álmaiban. A leány homloka csodálatos fényben ragyogott; vonásai szinte átszellemültek a fájdalomtól, tekintetéből a teljes megadás bánatos csillagfénye sugárzott a téli éjszakába. A máskülönben rendkivülinek nem mondható arcot a szenvedés kristálytisztává tette, akár egy műremeket, amely századok mulva is, csöndben hirdeti a művész minden küzdelmét, csalódását, kétségbeesését… A gyöngéd leányalak finom vonalai mögött sötéten ólálkodtak a könyvtárszoba évszázados fekete butorai, sötét-zöldbe türemlő arcképei, mintha csöndes, kriptaszagu világukba akarták volna ragadni Teklát.

Dénes végigsimított homlokán, azután lassan visszatért a házba. Már nem törődött a holdvilággal, a kuvaszok bősz csaholásával, csöndesen leült az ablak mellé és kinézett a gyér hóra, melynek csillogó fölületén – titokzatos látomásként – néha-néha föltünt egy szomorúan csöndes leányfej szemrehányó, fájdalomban fölolvadó szemepárja.

Másnap Illésfalvy korán kelt és kiment barátjával vadászni. Napközben alig váltottak egy-két szót Oláh Gáborral, de Dénes úgy érezte, mintha kettejök közé az éjjelen át árny furakodott volna, egy csöndes, láthatatlan árny, amely állandóan reá veti sajátos tekintetét. Később aztán Illésfalvy kiegyenesedett.

– Eh! – mondta magában, – nem szabad dőrének lennem. Mindez csak káprázat, egy szép, holdvilágos éjszaka eredménye. Térjünk fölötte napirendre.

Az erdész estére ott maradt vacsorára a sámsoni portán. Mint rendesen, Oláh Gábor az estebéd után tizenegyig elüldögélt kedvenc helyén, a tűznél, míg Tekla csöndesen himezett. A leányon nem lehetett észrevenni változást. Épp oly félénk, szerényen mosolygó és figyelmes volt, mint mindig, arcáról eltünt az éjszakai titokzatos fény és ártatlan, nagy békességnek adott helyet. Ha a férfiak beszélgettek, egy-egy percre letette a tűt, odahallgatott, majd újra a munkájához látott és olyan éberen ellenőrizte a pamutszálai táncát, mintha ezenkívül a világon semmi más nem létezne számára.

Mikor Oláh hazatért, Illésfalvy egy ideig még ott maradt az ebédlőben és olvasgatott. Egy darabig figyelemmel kísérte kedvenc írója: Brehm leírásait, de aztán egyszerre – önkénytelenül, magyarázhatatlanul – nagy vágyódás támadt szívében, hogy kimenjen a kertbe, odaálljon a sarki szoba párkánya elé és megnézze, nincs-e ott Tekla?

Csak egy pillanatig küzködött az érzés ellen, azután magára kapta köpönyegét és kisietett az udvarra.

A könyvtári szobában ismét ott ült Tekla, arcát gyöngén, puhán világította meg egy libegő gyertyaláng. A leány hátratámasztotta fejét és elgondolkozva nézett a fák koronái felé. Homlokán újra rejtelmes fény ragyogott, vonásai megfinomodtak a fájdalomtól, tekintete, bágyadtsága és szomorúsága dacára, csupa lélek volt, egy fáradt és szenvedésében a földtől elszakadó érzés zománcaitól megötvözve.

Dénes megilletődve, meg-megremegve nézte a képet. Ilyen közvetlenül, csöndesen és mégis sziklánál erősebben, viharnál hangosabban lélek még nem nyilatkozott meg előtte; most látta életében először, a női szívben mily csodálatos kincsek rejlenek, amelyek bűvös fényt szórva, megközelíthetetlen magasságban ragyognak a férfiak kemény, hidegrajzu lelke fölött. Mintha egy nemes vonásu, álmodozóan szomoru, régi dalt hallott volna, úgy állt előtte Tekla arca: az érzések a maguk örökkévaló, megfejthetetlen mélységükben nyilatkoztak meg rajta megtisztítva azt a földi salaktól.

Illésfalvy leült egy padra és tágra nyilt szemmel nézte a látomást.

A leány egy ideig még a könyvtárban maradt, azután megcsókolta a tölgyfalombot, csöndesen fölkelt és – az imbolygó gyertyafényben – árnyként tünt el az ajtóban. A férfival most már csak a sötét ablaktáblák néztek farkasszemet, de Dénes nem mozdult el helyéről és tekintetét merőn szögezte a házra, amely békésen szundikált a gyérülő holdfényben.

Hajnalban egy komondor a padhoz vetődött és farkcsóválva dörgölőzött Déneshez. Illésfalvy fölébredt, fölkelt és csodálkozva nézett körül a csöndesen zizegő kőrisfákon.

A cselédház felől ekkor már kukorékolni kezdtek a kakasok.