XXII.

Illésfalvy türelmetlenül töltötte napjait Berlinben, óráról órára várva a hírt a Zöld Faluból. A tarka világváros, amelyben rendszerint kellemesen és otthonosan érezte magát, ezúttal, számtalan színháza, rikító mulatóhelye, gyors lüktetésü élete dacára egyhangúnak és szürkének tetszett előtte. Dénes ideje nagy részét szobájában töltötte, olvasgatva, leveleket irogatva, többnyire azonban nyugtalan álmodozásba merülve, amelynek középpontja Vera volt. A higgadt latolgatás messze elmaradt a férfi mögött, gondolatai lázas sietséggel sürögtek-forogtak a földi boldogság körül, szeme előtt gyors képekben szaladt el a mult s a jövő, amaz tele fáradt árnyakkal, ez aranyos napsugárban csillogó virágdísszel megrakodva. Arca néha kigyult a belső, elfojtott láztól, az ajka kicserepesedett.

Negyedik nap szűkszavu sürgöny érkezett a Zöld Faluból. Vera közölte vele, hogy délben bejön Berlinbe és arra kérte Illésfalvyt, ha lehet, várja meg a pályaudvarnál. A táviratnak nem volt aláírása.

A tizenkétórai vonattal Vera csakugyan megérkezett. Illésfalvy barátnője elé sietett és kutató tekintetet vetett az asszony szemébe. Vera nyugodtnak látszott, arca nem árult el semmit a Zöld Faluban történtekről; mindössze annyi változás mutatkozott rajta, hogy egy árnyalattal sápadtabb volt.

Kezet fogtak, azután beültek egy bérkocsiba, amely csöndes kocogással indult meg a város felé.

Egy ideig hallgattak, a kocsi ódonszagu levegőjében ünnepélyes komolyság ült, akár a temetési díszfogatok fekete kárpitjai között.

Végre Vera törte meg a csöndet.

– Dénes, – szólt és hangján meg lehetett érezni, amint egy benső erő nyugalmat, okosságot parancsol rája, – Dénes… ne haragudjon rám azért, amit mondani fogok és…

A férfin nyugtalan érzés szaladt végig.

– Mi történt? – kérdezte türelmetlenül.

Vera egy percig hallgatott, azután újra fölemelte fejét és erős elhatározással folytatta.

– Dénes… Mindent elmondtam a férjemnek, úgy, ahogy történt, nem mentegetve magamat, nem alázkodva meg… Nehéz órák köszöntöttek rám, sokat szenvedtem és lassan egész megtörtem…

A visszaemlékezés megtompította hangját, de az asszony rögtön újra urrá lett benseje fölött és nyugodtan beszélt tovább, csak az ajka rándult meg néha fájdalmasan.

– A férjem kétségbe volt esve, – szólt meg-megállva a mondatok közt, – rohama is rátámadt, és levette lábáról… Amikor jobban lett, arra kért, adjak neki gondolkodási időt másnapig. Ő minden földi nyomorúsága dacára mindig kemény lélek volt, aki sok mindennel le tudott számolni… azt reménylettem, hogy az akarata, a becsületes gondolkodása most is győzni fog… Hiszen nem vétettem ellene semmit, és én is csak gyönge lélek vagyok, akármennyire fegyelmeztem magamat a multban akaratommal.

Illésfalvy visszafojtott lélekzettel, meg-megrázkódva a belső idegességtől, figyelt.

– És mi… és mi történt? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

Vera ránézett Dénesre. Szeme újra gyermekes fényben csillogott, amint a férfi pillantását viszonozta, azután tekintete egyszerre elborult és ijedten szegződött Illésfalvyra.

– A férjem, – szólt és a hangja gyöngülni kezdett, – azt kívánja, hogy ha… hogy ha elszakadunk egymástól, ha csakugyan a válást kívánnám, úgy mondjak le a gyermekemről… Ezen az áron visszaadja a szabadságomat…

Az asszony megtört. Amikor kimondta az utolsó szót, egyszerre magába omlott és szomoru, kihunyt tekintettel nézett Dénesre. E percben mindabból, ami életében oly fontos szerepet játszott: az akaratából, öntudatából, érzéseiből, félénk szerelméből, nemes bánatából semmi sem maradt benne: roncsként húzódott meg az ócska kocsi szögletében, és reszketett, mintha kísértetet látna.

Illésfalvy, bár a kép lelke mélyéig hatott és összeszorította a torkát, egy kis megkönnyebbülést érzett. Ő férfi volt, aki tudta, hogy áldozatok nélkül ezen a világon egy lépést nem lehet tenni. Amikor világos tudatára ébredt, hogy szereti Verát, leszámolt vele, hogy nagy küzdelem előtt áll és rögös, nehéz úton kell végigvándorolnia, amíg célhoz tud érni. Büszke akarata azt súgta neki, hogy elég erős e harcra és becsülettel, kemény kézzel fogja végigvívni a döntő csatát. Lelkében a makacs emberek nagy önbizalma ült és minden egyéb érzést félrerakott bensejéből: ha megtépázva, ha összetörve, ha megalázva is, de győztesen kell kikerülnie az ütközetből!

A férfi ránézett Verára és megfogta annak jéghideg ujjait.

– Igazán szeret? – kérdezte nyugodtan.

Vera lehajtotta fejét és nem válaszolt, de szomoru szeméből, amely – valami messzi tűz fényétől – újra-újra megcsillant, kétségbeesve sugárzott ki a felelet: hogy igen, csak Illésfalvyt szereti és az övé a lelke mindörökre.

– Ha szeret, – folytatta Dénes, – akkor tudom, hogy mit fog cselekedni. A szerelemnél nincs nagyobb hatalom ezen a földön. Hiába próbálunk ellene tiltakozni… az győzni fog minden emberi és isteni szabály fölött.

Az asszony félénken emelte föl tekintetét, egy pillanatig önkéntelen, szomoru mosoly lebegett ajkán, majd ismét néma ijedtség ült vonásaira, mintha egy idegen hatalommal állana szemben, amely ellen védekeznie kellene, de amellyel szemben gyönge az akarata, a karja, a lelke. Egyszerre nagy nyugtalanság vett erőt rajta, szédült, majd arca lázban égett, a következő percben pedig dermesztő, fekete hidegség borult szivére.

– Nem tudok megválni a gyermekemtől, – szólt kishitüen és kegyelemért esdekelve nézett Dénesre.

A férfi gyöngéd kézzel simított végig Vera arcán.

– És ha választania kellene köztem és a gyermeke között? – szólt bizonytalanul.

A kocsis megállt és hátraszólt, hogy hová menjen?

Illésfalvy találomra egy színházat nevezett meg célul, elfelejtve, hogy világos dél van.

Pár percig csönd volt. A kocsi lassacskán kocogott tovább. Az asszony arcán a pihenő alatt újra fölébredt a legyőzött akarat és friss erőt adott a fáradt vonásoknak.

– Ha választania kellene, – szólalt meg a férfi és a hangja e percben oly könyörtelennek tetszett, – mit cselekedne, Vera?

A meggyötört áldozat a sarokba húzódott és szemét lehunyva felelt:

– A gyermekem volt az életem, Dénes… Ő miatta tűrtem, szenvedtem, ő adott éveken át erőt az élethez, a küzdelemhez… Nem tudok választani, – tette hozzá egyszerre kétségbeesve, – nem tudok választani!

Illésfalvy lelkén hideg szél süvített végig. A férfi egész életében azt hitte, azt érezte, hogy a szerelem előtt nincs megalkuvás, nincs kitérés, ez a legvadabb, legjogosultabb önzés, a legnagyobb hatalom, amely könyörtelenül seper el mindent az útjából, élőt, holtat, magasztost, röghöz tapadtat egyaránt. Kötelességek, öntudatok, földi számadások, hitek, akaratok messze elmaradnak e zsarnoki művésztől; a földi létnek ez a legtökéletesebb érzése, amellyel szembeszállani egy más indulatnak sincs ereje, sem bátorsága… Most pedig egyszerre azt látta, hogy nem mindenki gondolkodik ily féktelenül, nem mindenki akar győztesen kikerülni a nagy csatából, vannak, akik elmenekülnek a veszedelem elől avagy fehér kendőt lobogtatnak az ellenség felé, s ez a tudat szürkén terjeszkedett szét öntudatán.

Illésfalvy az ajkába harapott.

– Ha nem tud választani, – szólt idegesen, – akkor… akkor ez is válasz.

– Dénes!

A férfi nem felelt.

– Dénes, – vette föl újra a szót Vera, – meg tudna engem fosztani a gyermekemtől? Nem… ez nem lehet! Ez rettenetes kívánság…

– Én nem kívánok semmit, – felelte a férfi lassan, – és nem tudok, nem akarok beleavatkozni a más lelkének ügyeibe. Itt csak az érzés maga parancsolhat, a szavak haszontalanok. Ki beszélhetne rá valakit arra, hogy és mint kormányozza a lelkét… Ez gazság lenne.

Csönd volt.

A kocsi a színházhoz ért. Már két órára járt az idő. A kishivatalnokok, üzletemberek elvégezvén ebédjüket, élénk sorokban siettek vissza napi elfoglaltságukhoz.

– A háromórai vonattal haza kell mennem, – szólt Vera nyugtalanul. – Várnak rám…

A kocsi visszadöcögött a pályaudvarhoz.

Illésfalvy csüggedten nézett maga elé, az asszony sápadtan ült mellette. Mindkettőjük lelke sebzett madárként vergődött; a szárnyak eltörtek, a büszke röpülést szomoru haláltusa váltotta föl. Mindketten beszélni akartak, meg akarták magyarázni helyzetüket, érzésüket, de egyiküknek sem jött szó az ajkára. Csak néha váltottak egy pillantást: az asszony kétségbeesve, könyörögve nézett Illésfalvyra; a férfi komoran, tompa megadással fogta föl a tekintetet.

Így értek ki a pályaudvarra. A külvárosi vonatot tenger nép várta, a perronon munkások, kofák, tejárusok, hivatalnokok, iskolásgyerekek egymás hátán tolongtak. A tarka hullámok magukkal sodorták a férfit meg az asszonyt.

– Dénes, – szólalt meg Vera, – ne itéljen fölöttem, amiért őszinte voltam és…

Illésfalvy nem felelt.

A villamos csengetyü halkan berregni kezdett. Füstbe, ködbe burkolva a pályaudvar szélén feltünt a vonat fekete mozdonya. Az utasok a kocsik felé tódultak.

– Isten vele, – szólt Dénes nyugtalanul.

Az asszony odanyujtotta hideg ujjait és újra rávetette bocsánatkérő tekintetét Illésfalvyra. Amint elnézte a férfi megtört, ideges vonásait, biztonságát, önuralmát elvesztett, hirtelen megöregedett alakját, a szívében egyszerre nagy, fekete szomoruság támadt és keze görcsösen szorította meg Dénes kezét. A régi daliás, férfias Illésfalvyból semmi se volt e percben: az asszony előtt egy reményvesztett, hajótörött ember állott, akin látszott, hogy amint a vonat elrobogott, le fog ülni az első útszéli padra és kiégett arcát keserves könnyek árasztják el.

Vera lehajtotta fejét. A világ elmosódott előtte, az emberek, tárgyak, akaratok, érzések végtelen szürkeséggé olvadtak, amelyben szomoruan libegett szerelme lángja, megadással várva a hullámot, amely végleg eloltja kanócát.

– Nem tudom elhagyni, – szólt egyszerre megtörve és mindenről megfeledkezve, – az Isten… talán megbocsájtja bűnömet.

Illésfalvy szeme fölcsillant, lázas keze vaskapocsként fogta át az asszony ujjait. Szólni akart, de nem tudott; fülében egy távoli zsoltár dallama zúgott, e pillanatban térdre szeretett volna ereszkedni Vera előtt, aki hófehéren, átszellemülten állott előtte, mialatt a vonat üzleti gyorsasággal tünt el a vasivek alatt.

… Mikor a következő vonattal Vera visszautazott a Zöld Faluba, mindent megbeszéltek volt. Az asszony még egyszer látni akarta gyermekét, hogy elbúcsuzzon tőle. Úgy tervezték, hogy másnapra Vera bejön Berlinbe. Akkor elutaznak – akárhová, talán a világ másik oldalára – és megkezdik az új életet, új reménységgel, új erővel, új akarattal. Mindkettőjük lelke tele volt szerelemmel, hittel, boldogsággal, szemük nem látta a romokat, szívük visszanyerte szárnyát és diadalmasan, magasztos csapásokkal kezdett a végtelenség felé szállani.