← Table of contents
Vándormadár

XXIV.

Reading edition

Bécsben Illésfalvy meggondolta magát és elhatározta, hogy egy napot a császárvárosban tölt. A széles ívü körútak, a komoly vállu házak, paloták az első könnyü havazás fehér prémét hordták magukon; a táviródrótokon zuzmara feküdt. Illésfalvy a vasútról kihajtatott a Práterbe, majd Schönbrunn felé robogott, a nélkül, hogy akár az egyik, akár a másik kirándulásban sok öröme lett volna. Lelkében a nyugtalanság halálos fáradtsággal, fásultsággal váltakozott, szemét bántotta a hó éles szürkesége.

Az ebédidő künt érte Lainz körül, a kocsis már alig győzte a holtrafáradt lovakat nógatni. Hogy a szegény páráknak pihenőt adjon, Illésfalvy beült a Stelzerhez – a sötét, ódonszagu vadászszobába, ahol egy időben, vidám társaságokban sok jó órát töltött el – és megebédelt, mialatt a bőbeszédü vendéglős Bécs összes új pletykáit eléje hordta. Mikor a fekete kávét eléje tették, Dénes egyszerre türelmetlen lett, kiment a kocsishoz, levétette vele a zabos tarisznyákat és visszahajtatott a városba.

Este Illésfalvy fölment a klubba és szokása ellenére kártyázott. Az egyik emeleti kabinban meglehetős magasba ment a játék; két lengyel főur csatázott két cseh gróffal. Dénest eleintén szórakoztatta a tarkajárásu kártya, utóbb azonban elunta a dolgot és fölkelt, nem tudva, hogy most már mihez kezdjen. Lelkében az a vágy égett, hogy jó volna minden fölött napirendre térni, jó volna lefeküdni, elaludni és más világban, más emberek, más érzések között fölébredni. Egyszerre azon vette észre magát, hogy az utcán van és lassan halad végig a körúton. Jó darabot ment így, álmodozva, teljesen fáradtan, mikor egy kószáló bérkocsival találkozott. Beült, kihajtatott a Dunához, onnét vissza a városba, majd meg el Hietzing felé. Közbe ő is, a kocsis is, el-elszundítgattak, s a lovak lépésben baktattak a friss havon. A vámnál a sorompó le volt eresztve; a két öreg ló itt megállott és csöndesen bámult maga elé.

Szürkülni kezdett, mikor Illésfalvy visszatért a szállóba. Átöltözött, megfürdött, azután – pillanatra felélénkülve a friss víztől – megreggelizett, elolvasta az ujságokat, majd kihajtatott az expresszvonathoz. Amint a mozdony megkezdte hosszu útját, Dénes lefeküdt a bársonypamlagra és mély, nyomasztó álomba merült, amelyből csak akkor ébredt föl, mikor már túl voltak a határon.

… Velence könnyü ködköpenyegbe burkolózott. A Santa Maria della Saluteból csak egy-két komoly pillért lehetett látni, az arzenál oroszlánjai a homályos párában titokzatos, sötét rémalakoknak tetszettek. A lagunákon halszag terjengett; az egyébként oly élénk életre komor csend nehezedett. Más ember elmenekült volna e szomoru környezetből, Illésfalvy azonban úgy érezte, mintha idegen világba, idegen érzésekbe cseppent volna és a nyulósan terjengő köd ellepné a tulajdon lelkét is, lassan elmosva a nyugtalan emlékeket.

Dénes órák hosszat gondolázott a Canale grandén, s csak késő este tért be a szállóba ebédelni. Amint leült a sarokasztalhoz és egykedvüen jártatta körül tekintetét a csillogó üvegtermen, a tulsó szögletben ösmerős arcot fedezett föl. Egy ibolyaszínruhás, ragyogóan szép asszony mellett Szentandrássy ült és éppen komoly ünnepélyességgel vágta föl a keréknagyságu angol húst.

A következő percben a festő is észrevette barátját,

– Illésfalvy! – kiáltotta föl, nem törődve az ünnepélyes ebédlői csenddel, és máris ott termett nála. – Dénes! Dénes! Hogy kerülsz te ide?

Illésfalvy idegenek előtt nem szerette a lelkét mutogatni, s azért mosolyogva, jókedvet színlelve szorított kezet a festővel.

– Eluntam a falut, – szólt könnyen, – világot akartam látni.

– És ezt most, késő ősszel, Velencében keresed?

– Valószínüleg mihamar délebbre megyek.

– Egyedül vagy?

– Igen.

– Akkor hozzánk kell ülnöd. Tudod, kivel vacsorázom?

– Kiváncsi vagyok.

– Metellával… Hiszen ösmered egy pár képemről… De nehogy rosszat gondolj felőlem, véletlenül akadtam vele össze. Jó magam borús világításu hatásokat szimatolok itt, ő pedig… de nem olvastad az ujságokban?

– Nem emlékszem rá.

– Nos, rövid leszek… Metellának egy orosz nagyherceg barátja volt, aki Szt.-Pétervárról egyenesen Párisba jött, hogy öreg és kellemetlen Feodorownáját elfelejtse Metellánál. De Feodorowna titokban utánajött, megcsipte őket és nyílt utca során igen csúnya dolgokat mondott Metella szemébe. Metella arcul ütötte a nagyhercegnőt, utóbb pedig helyesnek tartotta, hogy pár hétre elmenjen Párisból és e célra Velencét szemelte ki… De gyere, Metella már türelmetlen.

Metella a legtökéletesebb szépség volt, akit szabó vagy szobrász elképzelhet. Arca mintája volt a kifogástalanságnak: homloka egyenes, nyugalmas arcélbe szaladt, a szemek nemes hajlásu ivek mögött, mélyen húzódtak meg, s mégis, mintha az egész arcot bevilágították volna. Álla határozott, a mellett gyermekesen puha és könnyü volt; arcszíne egészséges, de hamvas, a fiatalság zománcában ragyogó. Pompás fogsora, gunyos, kissé fölvetett ajku szája volt, haja a megmerevedett gyönyörü lángtenger. Legszebb azonban talán mégis könnyü csengésü, ritmikus és emelkedő futamával a pacsirta szavára emlékeztető hangja volt. Az ember azt hihette, hogy Metella örökkön versben beszél, a Musset bájos francia nyelvén.

– Én ösmerem önt, – szólt az asszony, kezét könnyen Illésfalvy karjára téve. – Ön egész délelőtt egy gondolán a házam körül bolyongott és a canalebe bámult… helyes?

– Valóban, – felelte Dénes meglepve.

– Azt is tudom, – folytatta az asszony, – hogy önnek valami bánata van… Délelőtt egész más volt az arca: megtört, kedvetlen, ideges, most a mi kedvünkért udvarias képet öltött. Ez szép öntől, de mi sokkal természetesebb emberek vagyunk – nemde Szentandrássy? – semhogy ilyen áldozatot elfogadjunk. És nekünk néha meg lehet mondani az igazat is. Ha únja a csevegést és inkább egyedül akar lenni, ne tartóztassa magát.

Mindezt nyugodtan mondta; csak a szavai végén csendült meg élénkebben a hangja, ugyanekkor szeme mintha még erősebb fényt kapott volna és élesen világította meg kristálytiszta arcát.

– Lám, ilyen Metella, – szólt nevetve Szentandrássy. – Mindent tud, mindent lát és nemde… oly különösen fejezi ki magát?

Illésfalvy egy percig gondolkodott, azután így felelt az asszonynak.

– Mindez, amit elmondott, szórul-szóra igaz. Kellemetlenségek értek, csalódások… felejteni szeretném egész eddigi életemet. Legalább is át szeretnék aludni egypár hónapot… És igen ostobának érzem magamat ebben a furcsa helyzetben.

Metella ránézett a festőre, mintha jóváhagyását várná.

– Mi szívesen állunk rendelkezésére, ha jól érzi magát körünkben. Talán föl tudjuk kissé vidítani… De nem szabad rosszkedvünek lennie.

– Megkísérlem, hogy elfogadható ember legyek.

Az asszony a festőhöz fordult, aki nagy műértelemmel, klasszikus nyugalommal étkezett.

– Mit lehetne az este csinálni, maestro? – kérdezte, és ő is hozzálátott a pecsenyéhez. – A változatosság ilyenkor nem nagy Velencében.

Szentandrássy gondolkodott.

– Hallgassuk meg az opera-társulatot?

– Ez nagyon komoly mulatság.

– Menjünk egy halász-csapszékbe?

– Ez meg túlságosan vidám.

Végre is a fizetőpincérhez fordultak, aki figyelmükbe ajánlott egy éppen ma megérkezett művésztársulatot, amely a Frari mögött, egy ócska palotában működik. A tervet elfogadták és miután Szentandrássy végigélvezte az étlap összes gyönyörüségeit, és szivarra gyujtott, gondolát rendeltek.

A köd valamelyest elszállt, a bizantinus város most halvány fényben csillogott. A festő, aki kicsit be volt csípve, halkan dúdolt, az asszony pedig – a hajó előrészének támaszkodva – gyors lélekzettel cigarettázott és merőn szegezte tekintetét Velence bűvös köveire, mintha versenyre akarná őket hívni: kettőjük közül melyik szebb? Ahogy így, könnyen vállára dobott köpenyben, frissen és öntudatosan állott az éjben, alakja egész szépségében bontakozott ki. Az arc a félhomályban épp oly tökéletes volt, mint bent a terem éles világításában, a vonalaknak nem volt szükségük segítőeszközre, fény- vagy színhatásokra.

Az ódon palotában vidám olasz nép ült együtt, de nem valami nagy figyelemmel kísérte a színészek, bűvészek, énekesnők alakításait. A társulat gyönge volt, a művésznők öregek, a férfiak rekedtek. Egy ideig a nézőtér megelégedett vele, hogy gúnyos megjegyzéseket tett a különböző színészekre, utóbb azonban pisszegés hallatszott és romlott narancsok kezdtek a színpad felé röpködni.

Szentandrássy, akinek igényei nem voltak nagyok, jól mulatott a tarka képen, Metella szeme is csillogott. A hallgatóság azonban nem volt ily jóindulatu, egyre türelmetlenebb lett és öklével verte az asztalt. Egy hosszu suhanc végre felállt és nevetve mutatott a Metella páholyára.

– Inkább ennek a szép hölgynek kellene fellépnie és azoknak (intett a színpadra) kellene a páholyban ülniök!

Falrengető brávó volt a felelet a megjegyzésre és most már az egész közönség Metella felé fordult, aki nyugodtan mosolyogva fogadta a hódolatot.

– Lássuk! Halljuk! – kiáltozták többen. – Lássuk a szép asszonyt!

Szentandrássy nevetett.

– Nem rossz… Ez legalább eredetibb dolog lenne, mindenesetre, újabb, mint a prokuraciák, vagy a Rialtó. Nos, van kedve?

Metellának minden bolondsághoz volt kedve. Egy pillanatig még gondolkozott, azután fölugrott és mielőtt Illésfalvy vagy a festő akár egy szót is szólhattak volna, már a színpadon volt, amelyen dörgő éljenzés fogadta. Olyan biztosan mozgott a rozoga deszkákon, oly kedélyesen csevegett le a karmesterhez, valami spanyol táncot kérve tőle, mintha egész életében cabaret-kban működött volna.

A zongorista eljátszott egy habanerat és Metella táncolt. Sajátságos tánc volt, tele színnel, szabadsággal, lüktető, nyugtalan mozdulatokkal, a melyek mégis biztos, egyenletes körvonalakban bontakoztak ki. A szépségnek az apotézisa volt ez: Metella minden bájossága, ifju vonása, fojtott szenvedélye csillogó formákban nyilatkozott meg, tüzbe borítva a hallgatóságot, amely őrjöngve tombolt a mutatvány végén. Az olaszok menydörgésszerü robajjal tapsoltak és Metellának újra meg újra el kellett járnia a kacér táncot.

Éjfél jóval elmúlt, mikor elhagyták a termet. Még elmentek egy kávéházba, megittak egy feketét, azután hazatértek. Amint a gondola lassan végigsiklott a fekete vízen, a két férfi tágra nyílt szemmel nézett az asszonyra. Nem beszéltek művészetről, nem beszéltek a lélek föladatáról, az akarat és a szív titokzatos útairól, – e pillanatban csak férfiak voltak, akiknek örömük telt a ragyogó, diadalmas nőstény szemlélésében.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings