III.

Reggel Illésfalvy a fővárosban volt s a másnap esti vonat már Németország felé vitte. Zsolnáig Dénes egyedül olvasgatott a szakaszban, ott egy gyászruhás fiatal asszony szállt be és helyet foglalt a szögletben. Az utitárs érdekes arcu nő volt, egyike ama kevés asszonyoknak, akiknek a homlokukban, az arckifejezésükben és a tekintetükben rejlik a szépségük. Egész alakján nagy finomság szövődött végig, egy mozdulata, egy tekintete nem rítt ki és még a bánata is csöndes, nyugodt volt, mint a katafalknál álló ó-görög szobroké. Az emberben első pillanatra az a benyomás jegecesedett ki, hogy egy szerencsétlen, de sorsát megadással és emelt homlokkal türő nővel áll szemben, akire tisztelettel kell fölnézni.

Illésfalvy sokkal izlésesebb ember volt, semhogy vasúti ösmeretségeket kötött volna, így tehát a két utas az éjszakában némán ült egymással szemben. Mikor a határra értek, az asszony elálmosodott és fejét fáradtan hajtotta oldalt. A férfi megvárta a német kalauzt s aztán a folyosón megkérte, mondja meg a bent ülő hölgynek, hogy pihenjen le, a vele volt utazó úr másutt talált helyet.

A vasút tovább robogott a sűrűházu kis német városok között, amelyek békés lakói csöndesen aludtak a holdvilágban. Illésfalvy leült a kalauz padjára és szivarozva nézte az őszi éjszakát. A vidék hegyes, erdős volt, tele kemény germán tölgyekkel, amelyek öntudatosan álltak őrt a falvak, községek mellett. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén áthallatszott a holdra ugató kuvaszok csaholása.

A kalauz pár perc mulva ismét Illésfalvy mellett haladt el.

– A hölgy arra kért, – szólt borravalót kereső német közlékenységgel, – hogy szerezzek neki valahol egy takarót. Nem csodálom, hideg éjszakánk van; Oderbergben négy fok Reaumur volt. Megyek a vonatvezetőhöz, neki szokott takarója lenni, talán ideadja egypár szivarért.

Dénesnek eszébe jutott a Tekla plaidje.

– Várjon barátom, – állította meg a kalauzt. – A podgyászom közt van egy takaró, legfelül a sárga táskán. Adja át a hölgynek. Nem szükséges megmondani, hogy az én holmim.

Azután csönd borult a tovasiető vonatra.

Frankfurtnál már világos reggel volt, az állomás pincérei éles kiejtéssel kínálták a kolbászokat, sörös poharakat és teákat. A kupé ajtaja kinyilt és a folyosóra kilépett a gyászruhás asszony. Mikor megpillantotta Illésfalvyt, aki még mindig csöndesen üldögélt a kalauz padján, egy percig gondolkodott, azután odalépett a férfihoz és így szólt:

– Köszönöm a szívességét. Ha tudtam volna, hogy áldozatról van szó, nem fogadtam volna el.

A férfi fölkelt és bemutatta magát.

– Parancsol talán valamit? – kérdezte, hogy másra terelje a beszédet.

– Legyen oly szíves és rendeljen egy teát.

A hang végtelen ismerősnek tetszett. Mialatt Illésfalvy leugrott a vonatról és a pincérnek átadta a megbizást, azon törte a fejét, hol hallotta már ezt a mélyen csengő, a régi angol órákra emlékeztető hangot. Mikor a vonat elindult, Dénes megtalálta a kérdésre a feleletet. Az édesanyjának volt élete utolsó éveiben ilyen sajátságos, meleg és mégis tartózkodó hangja.

A következő állomásnál esni kezdett, vékonyszemü sűrű eső, amelynek csöppjei könnyekként szaladtak végig az ablaktáblákon. A dombok közt már késő ősz honolt, a mozdony magasra kergette föl a sárga leveleket, amelyek szomoru, titokzatos madár-csapatként repültek a vonat mellett.

A két utitárs beszélgetett. Az asszony elmondta, hogy északi Magyarországról jön, egy kis tót faluból, ahol maga vezeti a gazdaságot. Az ura évek óta súlyos betegen tengődik egy németországi szanatóriumban, anélkül, hogy akárcsak egy órára is elhagyhatná azt. A szomoru házaséletből egy gyermek, egy kis beteges lány származott volt, aki ilyenkor egyedül marad a cselédekkel a birtokon. Az asszony mindezt egyszerüen, olcsó, udvarias sajnálkozásra nem számítva mesélte el, csak egyről panaszkodott, hogy fáradt, ami meg is látszott bágyadt tekintetén, sápadt arcán.

Illésfalvy megilletődött a csöndes szenvedés láttára. Míg az asszony halkan, nyugodtan beszélt, a férfi önkénytelenül összehasonlította magát, a lelkét utitársa szerényen hősies béketürésével, lemondásával és elszégyenkezett, mily türelmetlenül és idegesen viseli el ő, a férfi, sorsa borúsabb napjait, mily levert, ha az élet bármily apró kellemetlenséggel áll az útjába. Mennyivel nagyobb, erősebb ez az összetört asszony, aki csöndesen, öntudatosan járja a földi pálya tövissel kirakott utait, mint ő, aki üresen, a szerelmet kergetve halad át a világon, mindenütt csak napfényt és mosolygást keresve.

Azután a férfira tért át a szó. Illésfalvy azt mondta, hogy elvégezve az őszi gazdasági munkát, szórakozni utazik Hamburgba.

– Szórakozni, – szólt az asszony önkénytelenül fölsóhajtva, – milyen boldog ember lehet ön… Bizonyosan sok ismerőse van kint, nemde?

– Oh nem, – felelte Illésfalvy, akinek e percben rosszul esett a May mosolygó, diadalmas arcára gondolni, – inkább az utazásban találok örömet. Szeretek barangolni a világban, új vidékeket, új népet látni.

– Én boldog lennék, ha nyugodtan élhetnék falunkban, – mondta az asszony s arcán látszott, mennyire összetöri az utazás, a betegápolás, az élet gondja. – Ha legalább a gyermekemet magammal vihetném, – tette aztán hozzá.

– Csodálom az erejét, – jegyezte meg a férfi, önkéntelenül közhelyre tévedve.

– Ez csak kötelesség, – mosolygott szomorúan az asszony, – és a kötelességtudás megvigasztal. Azonfölül… nem is lesz mindig így. Ha a férjem fölgyógyúl, mi is vigabban fogunk élni.

– Hol van az ura?

– A Zöld Faluban… ismeri?

Illésfalvy lelki szemei előtt megjelent egy komor, kopár hegyoldal s rajta egy kietlen, szomoru épületcsoport, amely pár kilométerrel Berlin előtt ridegen bámul le az utasra. Ez volt a Zöld Falu, egy híres német szanatórium, amelyben tüdőbetegeket ápolnak. A fehér kőfalu, elhagyatottan álldogáló, szomoru telep, fűzfáival, kis kápolnájával, messziről temetőre hasonlít.

– És mióta van ott a férje?

– Két éve egyhuzamban. Eleintén az állapota súlyos volt és hónapokig kellett mozdulatlanul feküdnie, de most már jobban van, a láza úgyszólván egészen elmult, s inkább csak óvatosságból kell még kint egy évet eltöltenie.

– Két esztendő óta férje nem látta a gyermekét?

– Nem. Mikor az uram Zöld Faluba utazott, a fiam még csak egyesztendős volt, gyönge, beteges gyermek, akit ma sem szabad hosszu útra vinni.

A kupéban fojtó hangulat lebegett. Illésfalvy más tárgyat keresett és a berlini színházakat hozta szóba.

Az asszony, aki két év alatt huszonnégyszer fordult meg a német fővárosban, sohasem látogatott meg színházat, pedig, mint mondta, nagyon szerette a művészetet, különösen a zene iránt érdeklődött s maga is sokat zongorázott fiatal korában. Illésfalvynak újra az édesanyja jutott eszébe, a komoly tekintetü, csöndes asszony, aki élete végén azt hitte, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak s hogy a mindenség egy nagy szomoru szimfónia, amelyben minden élő s holt lénynek szerepe jut.

A vonat a Berlin melletti fenyvesekbe ért; nemsokára a külvárosok gyárkéményei is föltüntek az esőpárás látóhatáron.

– Viszontlátásra – szólt az asszony s egy percre lehúzta keztyűjét, hogy kezet szorítson Dénessel. – Még egyszer köszönöm a figyelmességét.

Megérkeztek. A podgyászhordók befurakodtak a kocsiba és széjjelkapkodták az utazó-holmikat. A pályaudvaron hemzsegett a nép. Pillanat mulva az idegen asszony eltünt a kijáratnál.

Illésfalvynak még volt egy órája a D. vonat indulásáig. Beült egy kocsiba és végig hajtatott a városon kis friss levegőt szívni. Szeme előtt ott lebegett az asszony csöndes szomoru alakja, fülében ott csengett sajátságos, mély színezetü hangja, amellyel azt mondotta:

– Ez csak kötelesség… és a kötelességtudás megvigasztal.

Azután egyszerre lármásan, színpadiasan, fölvonuló katonazenével, bérkocsik robogásával, gépkocsik tülkölésével, az élet hatalmas lüktetésével bontakozott ki az Unter den Linden s elűzte, eltakarta a beteg férje mellé siető fáradt asszony alakját.