V.

A késő ősz meleg napsugárral, kék égbolttal borította be a komor Hanza-várost. Mintha új tavasz akart volna jönni; a tenger felől illatos fuvalat szállott a kormosfalu házak közé, az esték nyugodtak, csillagosak voltak. Minden hajón késő éjszakáig vígan szólt a harmónika.

Illésfalvy pár nap alatt megfiatalodott, és lelke, amely már túlhaladt a nyár forrólélekzetü útjain, ismét tele volt színekkel, hangulatokkal, nagy gyöngédséggel. May, ha akarta, mindig le tudta volt bilincselni a férfit, különösen most, amikor egyszerűségével és közvetlenségével próbált hatni reá. Illésfalvy boldogan engedte magát át az új képnek, neki inkább tetszettek az egyszerü, tompább szinezetü, magukat boldogan alárendelő és álmodozó lelkek. Szerette, ha a nők mentől távolabb járnak a való élet ridegségétől, ha bensejük elüt a hétköznapi szabályoktól, ha komoly és szomoru érzéseik között első helyen áll az odaadó, nem számoló, nem gondolkodó szerelem. Ha a multban gyakran megesett, hogy Mayban nem tudta feltalálni az igazi nőt, ha megriadt gondolkodásától: az ok az volt, hogy az asszonyban felösmerte a hiúságot, az üres pompakeresést, a könnyü gondolkodást, amely nem tulajdonított több jelentőséget az érzelmi világnak, mint a külső eseményeknek. May a szerelemben is csak fényűzést, érdekes színeket látott, a nagy érzéseket messziről megcsodálta, de igazán átérezni, átérteni nem volt képes. Most, hogy az asszony új, egyszerü, érthető alakban állott a férfi előtt, a régebbi benyomások eltompultak, elkoptak, s helyet adtak egy új, titokzatos, meleg képnek, amely hasonlatos volt ahhoz a nemes érzéshez, amelyet bennünk egy szép hangulat meglátása és megértése okoz.

Az a pár hét, amelyet együtt töltöttek el, zavartalanul, kölcsönös megértésben repült el. A színházakat, mulatóhelyeket az első kirándulás után ritkán keresték fel, inkább elbolyongtak az Alster-parton vagy hajóra ültek és kimentek a tengerparthoz, órák hosszat nézve el az új világba induló emberek komor készülődését, a hullámok játékát, a partvidék hamvas színeit. Beszélgetésük tárgya távol járt a köznapi élettől, többnyire lelki és érzelmi dogokról cserélték ki nézeteiket, önmagukkal foglakoztak és a multba kalandoztak vissza. A jövő csak a fiatalemberek agyát izgatja és foglalkoztatja; a meglett férfi szerelme a jelennél vagy a letünt időknél tartózkodik, hangulatai megnemesednek, lecsillapodnak, benső tartalomban meggazdagodnak, mint a valóban értékes műkincsek, amelyeknek az idő ád melegséget.

Illésfalvy nehezen tudott elszakadni az új Maytól. Akárhányszor elhatározta is volt, hogy este visszautazik birtokára, ahol számos apró teendő várt reá, reggelre meggondolta magát és Hamburgban maradt.

Ott tartózkodását azután egy váratlan eset miatt még továbbra kellett kiterjeszteni. Egy délután kirándultak a tengerpartra, útközben azonban meglepte őket az eső és teljesen átázva vetődtek vissza a városba. Másnap reggel Illésfalvy lázas volt, estére pedig ágyba kellett feküdnie. Az orvos könnyebb tüdőgyulladást állapított meg és szobafogságra ítélte a férfit.

Illésfalvy soha se volt még beteg. Edzett ember létére irtózott a szobalevegőtől és boldogtalannak érezte magát, ha napjában nem tölthetett öt-hat órát a szabadban. Most az ágyhoz volt láncolva és függetlensége egy időre megszünt. Ez az érzés nagyon lehangolta és eszébe juttatta az élet telét, amikor sorra köszöntenek ránk a nyomorúságok és testi szenvedések. Ha elgondolta, hogy némely embernek esztendőket kell szobában, matrác-sírban töltenie, megborzongott és megdöbbenve nézett vigasz után.

A vigasztalás nem késett. May egész napját ott töltötte oldala mellett, fölolvasott neki, szórakoztatta és odaadással ápolta. A nagyvilági nő mintha egészen kiveszett volna belőle; szürke köntösében csöndesen, félénken járt-kelt a szobában, maga főzte a teát, maga fűtötte a lakást és aggódva leste az orvos véleményét.

May igen jól hegedült és a hangja is szép volt. Azelőtt e két tulajdonságát Illésfalvy előtt nem igen érvényesítette, most azonban, kifogyva az olvasásból és beszélgetési tárgyakból, gyakran elővette hegedűjét és tovaűzte vele a lomhán haladó időt. Illésfalvy nagyon szerette a zenét és különös gyönyörűséget talált az ó-francia románcokban, amelyek csöndes hangulatukkal nemesen illeszkedtek az ablaktáblákon átszűrődő őszi szinekhez. Amint így kettesben, távol a világtól, az élettől, távol minden hétköznapiságtól egymás mellett voltak, a férfi úgy érezte hogy nagyon meg tudják egymást érteni és nincs szükségük az emberekre, azok tömérdek csinálmányaira, gondolkodására, társaságára. Dénes lelkének mélyéből egyre jobban emelkedett ki éveken át féltve őrzött kincse, nagy érzése, amely életének vezető eleme volt, amely bensejét nemessé, tisztává, férfiassá tette és elsősorban a szép, a művészi szép egyik gyönyörü virágának kultuszát jelentette.

Egy késő őszi estén – Illésfalvy már jobban érezte magát és elhagyta az ágyat – ketten beziguet játszottak. Az ablakokat szilaj eső verte, a tengerpart felől néha bömbölés hallatszott, mintha valami titokzatos állat fel-felordítana dühében. Illésfalvy egyszerre letette a kártyákat és kezébe vette az asszony hófehér ujjait.

– May, – szólt komolyan, – legyen a feleségem.

Az asszony megrezzent.

– Legyen a feleségem, – ismételte Dénes, szembenézve barátnőjével. – Azt hiszem, meg fogjuk egymást érteni, a lelkem vágyódik a magáé után.

May elgondolkodott.

– Nem voltam erre a kérdésre elkészülve, – felelte azután. – Engedje meg, hogy előbb önmagammal számoljak.

– Nem, nem, – tiltakozott a férfi, – most válaszoljon, kell, hogy most rögtön választ adjon! Ha szeret, akkor a felelet nem lehet tagadó és holnapig se változhat meg; ha idegent lát bennem, akkor jobb, ha rögtön megtudom.

– Idegent? – mosolygott May szomorúan. – Miért lennék akkor itt? Hiszi, hogy valami érdek fűz össze bennünket?

Illésfalvy elröstelte magát.

– Bocsássa meg tapintatlanságomat, – szólt megcsókolva barátnője kezét és tisztelettel, ragaszkodással nézett fel Mayra.

Az asszony végigsimított homlokán, azután az ablakhoz ment s a hideg táblához szorította fejét. Egy ideig mély csönd honolt a szobában.

Illésfalvy fölkelt és May mellé lépett.

– Beleegyezik? – kérdezte halkan.

Az asszony már visszanyerte nyugalmát; ugyanaz az okos, világos, határozott nő volt, mint a multban százszor és százszor, ha fontos lépés előtt állott. Alakja megnőtt, megerősödött a férfié mellett, aki idegesen és türelmetlenül várta a feleletet.

– Dénes, – vette fel a szót May, – őszintén fogok beszélni és szeretném, ha maga is őszintén, higgadtan ítélné meg a helyzetet.

Illésfalvy nyugtalanul nézett barátnőjére, aki azonban komolyan, határozottan folytatta.

– Mindaketten túl vagyunk azon a koron, Dénes, amikor az embernek öröme telik benne, ha bolondságot követhet el. A mi szemünk, tekintetünk és ítéletünk meghiggadt, a lelkületünk is nyugodtabb lett. Nem vagyok rajongó és talán sosem voltam fellengős, nem igen becsültem túl, de nem is néztem le a lelkem világát. Jól ösmerem magamat és meg tudom bírálni hangulataimat, indulataimat. Keresztülmentem sok olyan dolgon, amely más asszonyt még álmában sem környékez meg, az életben tömérdek színnel, eseménnyel, emberrel, fölfogással ismerkedtem meg, bizonyára sok örömem és gyönyörűségem is volt. Mindez érzésekből egy emelkedett ki határozottan, egy uralkodott a többiek felett: a szabadságé, a függetlenségé. Soha senkinek nem akartam, nem tudtam magamat alárendelni, soha lépéseimről senkinek nem adtam számot s gyönyörűségem telt benne, hogy emberektől, nézetektől, talán hangulatoktól is befolyásolatlanul járhattam a földgolyón. Őszintén beszélek, Dénes: – én a függetlenségemet senki kedvéért nem tudnám feláldozni.

Illésfalvy elkomorodva nézett az asszonyra.

– És a szerelem nem volna több, mint a szabadság? Kettőnk lelki közössége nem kárpótolná az elvesztett függetlenségért?

– A szerelem az én szememben ma már nem féktelen szenvedély, nem vadregényes táj, avagy mindeneket elsöprő elem, – ezek a színek megtompultak, megcsöndesedtek és megszelidültek lelkemben. Az ember tulajdonképp csak egyszer szeret igazán, odaadóan, ostobán és mégis boldogan: amikor fiatal s amikor először ismeri meg ezt az érzést. Ennek az ideje rég elmult, s talán jobb is így, mert csak tömérdek szenvedést, gondot, megalázkodást jelent, – legalább nekem… nekem nem adott mást.

Illésfalvy összeharapta ajkait. A benseje idegesen zúgott, vergődött: mintha a féltve őrizett, drága csecsebecsékkel, finom műtárgyakkal, holdvilággal szőtt képekkel teli világba egyszerre beférkőzött volna a nyers észak havas, piszkos szélvihara és szertedobálta, bemocskolta volna mindazt a gyönyörü fehérséget, kristályos hangulatot, amely verőfényes napsugárban csillogva nemesítette meg lelkét és szívét.

– Akkor… tehát nem szeret? – kérdezte a férfi tétován, még mindig reménykedve, hogy csak rossz álommal áll szemben.

May barátjára nézett.

– Dénes, – mondta nyugodtan, – én mindig becsültem magát, ragaszkodtam önhöz és szerettem is… de a magam érzése szerint. Boldog voltam, hogy egy okos, jólnevelt, képzett ember társaságában lehetek és szívemnek jól esett az a meleg érzés, amely önt hozzám fűzte. Borzadok tőle, ezt a barátságot tönkretenni azzal, hogy örökre egymáshoz kapcsoljuk magunkat, amikor ösmerem a lelkem nyugtalanságát, hiúságát, kiszámíthatatlanságát. Valóságos csapás lenne, ha ön engem elvenne feleségül, mindkettőnkre csak tömérdek bánat és kellemetlenség háramolna belőle. Ez lehetetlenség, sőt annál is több: ostobaság. Maradjunk meg a régi barátoknak, akik minden hónapban, minden negyedévben látjuk egymást és friss hangulatokkal, a távollét által megerősödött érzéssel közelednek egymáshoz, s amikor észreveszik, hogy alakjuk kölcsönösen megszokottá, hétköznapivá kezd válni, ismét búcsút mondanak egymásnak és a köztük lévő kapcsot nem hagyják megrozsdásodni, elkopni… elszakadni.

Illésfalvy megrázta a fejét.

– Nem, nem, – szólt nyugtalanul, – ez lehetetlen, ez hazugság, megalkuvás, amelybe sosem törődöm bele. Félszerelmet nem akarok ösmerni, ahogy félig igazat se tudnék mondani.

Csönd lett.

– Most megvet, – vette föl egy kis keserűséggel a szót az asszony, – megvet, mert igazat mondtam. Ha hazudtam volna, talán minden rendben lenne és a lelkében az első helyet foglalnám el.

Illésfalvy nem válaszolt, a lelke tele volt keserűséggel, szomorúsággal és megsértett hiúsággal. Azt hitte volt, ha szívének legbensőbb ajtaját kinyitja és föltárja féltve őrizett oltári szentségét, a hivők le fognak borulni előtte, tisztelni, imádni fogják, mint ő maga, aki rajongva tekintett föl ez érzésekre, és most, ime, a templomba surrant pogányok hidegen, okosan és kegyetlenül mosolyognak a szentségre, amely fájdalmában megborzong és szomorúan sötétedik el.

A férfi kicserepesedett ajakkal, leverten, nyugtalanul állt az ablaknál.

May végigsímította haját és elborultan nézte az üvegtáblákon végigfutó esőt.