XXVI.

Mikor a mozdony elhagyta az Adria királynőjének száz szigetét, száz hídját, Illésfalvy lelkére végtelen undor, a mámorból való kijózanodás keserűsége szállt. Ez az érzés egyre fokozódott és mikor a vonat a határra ért, a férfi szinte beteg volt az utálattól. Hiába próbálta akaratát harcba vinni, hiába próbálta gondolatait elűzni, egyre sötétebb képben bontakozott ki előtte a tudat, hogy sivár hínárban jár, hogy a kezére, az arcára, a lelkére nedves moszat tapad, hogy eljátszotta mindenét: öntudatát, akaratát, becsületes hitét s hogy ebből a sötét éjszakából nincsen föltámadás.

A lelkében végtelen ür tátongott, fáradt agyában lassan egy új kép jelent meg. Míg azelőtt azt hitte, hogy az igazi boldogságot kutatja, hogy a szíve tele van magasztos érzelmekkel, hogy a lelke méltó egy nagy, földöntúli indulatra, most egyszerre azon vette észre magát, hogy mindez káprázat, hazugság volt, hogy a lelke és az akarata gyenge, hogy ereiben nem a becsületesen érző férfi, hanem a kopó olcsó vére lüktet, amely nyugtalanul viszi keresztül-kasul az életben, a prédát keresve, nem a nyugalmat, a tisztaságot, a békét. Egy év leforgása alatt indulatai ismételten megváltoztak, amit ma szentnek tartott, afölött másnap kíméletlenül gázolt el, ami ma fölemelte bensejét, az holnap már csak korhadt emlék: az érzékei vezették, nem a hite, – hazátlan vándormadár volt, amely mindig csak a kék eget, a meleg napsugarat kereste és óvatosan kitért a szürke felhőknek, a fagyos leheletnek. Az a gyönyörü világ, amelyet egykor a szerelemről álmodott, összedült, porig égett és a romok között szomorúan állt egy kihalt lelkü ember, aki fásultan látja, hogy nincs benne semmi értékes, semmi maradandó, semmi az életre érdemes vonás.

A vonat gyorsan szaladt tova a szürkeségen.

Illésfalvy pár órát töltött a magyar fővárosban, azután elutazott Szent-Farkasra. Néhány napig nem mozdult ki a vadászlakból, alig evett-ivott valamit, órákig mozdulatlanul feküdt az ócska pamlagon és szemét merőn szegezte a padmalyra.

Negyedik nap azután akaratának végső megfeszítésével fölkelt és kiment az erdőbe. Még egyszer végigjárta kedves cserkésző-útait, még egyszer lebocsátkozott a domboldalon a füzeséri határig és elnézte a folyó másik oldalán álló oszlopos urilakot, a kőgriffeket, a tornyot, amely csöndesen, kihaltan álldogált a szilvafák között, azután behúzódott a rengeteg legmélyébe, leült egy kidőlt fenyő törzsére és mintegy önkénytelenül, lassan fölhúzta fegyvere kakasát. Az acélrugó csettenése a nagy némaságban messzire elhallatszott, egy havasi pinty fel is riadt és gyors szárnycsapásokkal repült tovább.

– Tehát vége, – mondta magában Illésfalvy.

Egy percig Verára gondolt… Azután az örök sötétségre, a nagy nyugalomra… de a következő pillanatban szíve dobogni kezdett, és – életében először – a félelem, a névtelen rémület állt vele szemben… A torka összeszorult, homlokán hideg verejték gyöngyözött, a keze reszketett. Összezúzva, lealázva, lélekben lerongyolódva, kétségbeesve látta, hogy utolsó barátja, akire oly büszke volt életében: a férfiassága is cserben akarja hagyni s hogy ő, aki soha sem félt a haláltól, a veszedelemtől, az elmulástól, aki mindig ura volt akaratának, idegeinek, most ime, gyönge, hitvány báb, amely görcsösen kapaszkodik az utolsó szalmaszálba.

Ez a rettenetes tudat mégegyszer fölrázta csüggedéséből, mégegyszer fölemelte fejét, kiegyenesítette testét.

A következő pillanatban éles dördülés verte föl az erdő csöndjét.

… Mikor másnap az erdőőr megtalálta Illésfalvy holttestét, verőfényes téli nap volt, a kék égen bárányfelhők úsztak, a kidőlt fenyőtörzs fölött ismét a havasi pinty csivegett boldogságról, reménységről, új tavaszról.

A szegény vándormadár csöndesen feküdt a hóban, ő már nem látott, nem hallott semmit, az ajkán fáradt, gúnyos mosoly ült és ezt mondta:

– Megfizettem.

Vége.