I.

A küldönc – vagyis, egy poros, piszkos parasztgyerek, aki a szigoruan és hivatalosan hangzó „küldönc fizetve“ megjelölésnek csak halvány kifejezője volt – táviratot hozott. A címzett: Illésfalvy Dénes, az öreg uri ház belső szobájában, a kényelmetlen rokokó-pamlagon hevert és egy régi szépművészeti folyóiratban lapozgatott. Mikor a táviratot elolvasta, a férfi fölkelt és az ablakhoz ment. Ősz volt; a mezei utakon fát fuvaroztak, az enyhevonalu fekete domboldalon csöndesen ballagtak a hófehér ökrök.

A táviratban mindössze ez állott: „Üdvözlet. Hamburg. Hotel Vier Jahreszeiten. M.“ Illésfalvy egy ideig kinézett a sárguló ákácokra, dércsipte őszirózsákra, azután meghúzta a virágokkal himzett csengetyüszalagot.

– Csomagolni, – szólt az inasnak, és kiment az udvarra.

A ház előtt zörgő kukoricával megrakott kocsik vesztegeltek, a legényekkel egy okos tekintetü, karcsu leány számolgatott.

– Este utazom, Tekla, – mondta a férfi és az istálló felé tartott.

A leány bólintott a fejével, majd tovább intézkedett a béresek közt. Mikor pár perc mulva a férfi föl akart szállani a hajtó kocsira, Tekla halk lépésekkel közeledett feléje.

– Elvisz? – kérdezte nyugodtan s mégis alázatosan. – Nekem is volna egy és más bevásárolni valóm a városban.

Illésfalvy fölsegítette a leányt, aki fehér keztyűt huzott és vadvirágos szalmakalapot tett a fejére. A két öreg ló lassan indult neki a mezei útnak.

– Rosszkedvü? – kérdezte Tekla egy darab idő mulva.

– Nem, nem. Csak gondolkodom, mi mindent kell még elintéznem – tért ki a válasz elől Illésfalvy.

– Hosszabb időre megy el?

– Nem tudom.

– Haragszik, ha megkérdezem hová utazik? – tudakolta tovább a leány félénken.

A férfi mosolygott.

– Hamburgba, Tekla… úgyis megmondtam volna. Maga előtt nincsen titkom.

A leány arca pillanatra kipirult. Hálásan nézett föl Illésfalvyra, aki nyugodtan viszonozta az őszinte, gyermekes tekintetet.

Ketten régi jó barátok voltak. Tekla egy gazdatisztnek korán árvaságra jutott lánya volt. A birtokos annak idején még ölben ringatta a kis leányt, majd ő gondoskodott iskoláztatásáról s ugyancsak ő bízta meg – hogy valami zsebpénze legyen – a gazdaság számadásainak vezetésével. Tekla természetes eszü, nyilt szívü, jómodoru leány volt, aki soha senkinek kellemetlenséget nem okozott, soha az életben nagy szerepet nem játszott és soha nem lépte túl a vidéki szerény sorsu nők szűkös határvonalait. Illésfalvyra Tekla mindig nagy tisztelettel nézett föl és benne atyai jóakaróját, melegszívü barátját látta. E viszonyból kifolyólag, a leány gondosan őrködött a férfi fölött; ha Illésfalvy a birtokon időzött, Tekla tartotta rendben a szobáit, ő főzött neki, ő végezte el a levelezéseit, ő vigyázott rá, hogy a kényelemszerető férfi nyugalmát semmi tekintetben se zavarják. Ez a gondoskodás kissé anyássá tette a leány modorát, de amellett Tekla bájos, fiatal nő maradt, akinek hamvas arcbőre aranyosan csillogott a napsugárban, aki őszintén tudott örülni, őszintén tudott búsulni Illésfalvy sajátos sorsának fordulatain.

A földbirtokos jómódu, előkelő nevü családból származott. Apja egyike volt a kiegyezést követő korszak legkiválóbb államférfiainak: higgadt itéletü, tetőtől talpig becsületes uriember, aki nagy szeretettel foglalkozott a művészetekkel, különösen a festészettel és szobrászattal. Illésfalvyék háza annak idején a fejlődő irodalmi és művészeti élet középpontja volt, estélyeiken az ország legjelesebb költői, színészei, festői jelentek meg, s a nádor-utcai római stílü palotából nem egy szép eszme indult ki hódító útjára. Élete végét Illésfalvy apja súlyos betegen külföldön töltötte el, nagy szeretettel föstögetve borús tájképeit, amelyekkel bizonyos névre tudott szert tenni a képzőművészetben.

A földbirtokos anyja szintén kiváló művészi érzékü asszony volt. Különösen a zenét kedvelte s maga is pompásan zongorázott, emellett a festészet, a költészet, a színpad is egyik rajongó hívére talált benne. Az asszony utolsó éveit, megbomlott idegzettel szanatóriumban töltötte; az volt a rögeszméje, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak és a mindenség tulajdonképp egy nagy szinfónia, amelyben az utolsó tücsöknek is fontos szerep jut.

Finoman érző és gondolkodó szülőktől származva, nem lehet csodálkozni, ha Illésfalvy lelke idegessége és befolyásolhatósága dacára gyöngéden érző volt és a szépért rajongott. A férfinak nem volt rá szüksége, hogy az élet anyagi gondjaival törődjön. A birtok jövedelméből nyugodtan tudott megélni s megőrizhette függetlenségét, amelyet rajongva szeretett. Földi pályáját ennélfogva már kora ifjúságától kezdve úgy rendezte be, hogy az senkinek sem volt alárendelve. Illésfalvy ma itt, holnap ott bukkant föl a világban; néha hónapokig ült az ódon falusi uriházban, majd a tengereket járta; hol beléelegyedett a fővárosi társas élet hullámaiba, hol meg szigoru visszavonultságban a vadászatnak vagy olvasásnak hódolt; ma örömét lelte a pénzpazarlásban, holnap a gazdaságával foglalkozott és számon tartotta az utolsó pár igásökör munkáját. Mind e hangulatok gyorsan, indokolatlanul változtak lelkében; folyton azt cselekedte, amiben öröme volt és boldogtalan lett volna, ha egy pillanatra is a kényszernek kellett volna engedelmeskednie. Egyik jelszava volt: mindig és mindenben a szépet keresni, s azt épp úgy meg tudta találni az Elgin-szoba műremekében, mint az utolsó nyírségi buckában. Jellemvonása mindezek alapján megnyerő, bár kissé puha is volt, – azzá tette, hogy a felhős vidéknek mindig kitért, az élettel soha meg nem birkózott s inkább szenvedő, mint cselekvő szerepet játszott a szép birodalmában. Tételesen művészi dolgokkal a férfi nem igen foglalkozott, sem zenével, sem festészettel, sem szobrászattal, se költészettel, ő csak élvezni tudta azt, amit mások szent lázban teremtettek, de érzése emelkedettsége, finom hangulatai, csöndes rajongása nem voltak kisebb értéküek az alkotók gyönyörü lelki mozgalmainál.

Mint a legtöbb ember, akinek szíve fogékony az átlag fölött álló dolgok iránt, Illésfalvy is lelkesedett a nőkért. Gyöngéd gondolkodása, nemes hite, bensőjének vele született melege mintegy a női nem lovagjává avatták őt és a szerelem, az igazi, a mélységes, a titkokkal teljes szerelem, mint az emberi lét egyik legragyogóbb és legrejtelmesebb kérdése állott előtte. A szerelem, Illésfalvy nézete szerint, minden szépnek, jónak kutforrása és fönntartó ereje volt, a szeretet, a becsület, a gyönyör és az önzetlenség és emelkedettség ebben adta gócpontját. A szerelem csodálatos arabeszkjei a férfi lelki világában önkénytelenül összefonódtak a nő alakjával, amely aranyfényben égve, csillogó szoborként foglalt helyet bensőjében.

Dacára annak, hogy a nőket tisztelte, fölötte álló lényeknek képzelte és minden asszonyban a teremtés egy-egy műremekét látta, Illésfalvy mégis távol bolyongott a boldogság birodalmától. Mint a társaságban élő legtöbb gavallérnak, neki is volt egy csomó kalandja, ám ezek közül egy se tudta maradandóan lebilincselni, belső tartalmuk nem elégítette ki magasabban szárnyaló, szerelemre áhítozó lelkét. A férfi hasztalan kereste azt a nőt, aki beleillene abba a szoborfülkébe, amelyet lelkében az igazi nőnek épített; ez a rejtett polc üresen maradt s a muló szenvedélyek hullámaiból az igazi Thetis nem tudott kiemelkedni.

A Hamburgból érkezett sürgöny egy szép asszonytól jött. Az igazi neve Margit volt, víg, meggondolatlan, tavaszias modoráért azonban a világ és Illésfalvy Maynek hívták. Sajátságos, függetlenül élő, következetlen nő volt, elvált asszony, aki a létet a maga bölcs gondolkodása körül iparkodott berendezni. May lenézte azokat az embereket, akik cirkalom és mérőpózna szerint élnek, ő a pillanatnyi hatásoknak megfelelően járta a földi sors útjait, s ez volt az egyik érintkező pont közte és az Illésfalvy lelke között. Társadalmi szabályokkal, szokásokkal May nem törődött, egyedül bolyongott a világban, nem vette föl, ha rosszat mondanak vagy gondolnak róla, tanácsot senkitől se kért, senkinek se adott. Az olyan, szerinte puha elméleteket, mint a haza, a családi otthon, a vérségi kötelék, May nem fogadta el, a szeretet, a ragaszkodás az ő fölfogásában egyéni dolog volt, amelyre a külső körülmények nem lehettek befolyással. Ez a túlzott függetlenségi vágy kissé rideggé tette jellemvonásait és sokakban azt a hitet keltette, hogy Maynek nincsen szíve. Ezt ő maga is tudta, de nem sokat törődött vele; talán nem is tartotta érdemesnek, hogy e kérdést illetőleg lelkét próbára tegye. Még egy vonás volt az asszony bensőjében, amely idegenszerüvé tette alakját. May bár okos, céltudatos nő volt, szeretett kacérkodni; minden fölvilágosodottság dacára benne is ott rejlett az ősi asszony, akinek hizeleg, ha földig hajló férfiak huzzák diadalmi szekerét. Maynek pogány öröme telt benne, hogy a hintóba épp a legdacosabb, a legkeményebb dereku embereket fogja be, s talán ez volt egyik kiindulópontja az Illésfalvyval kötött barátságnak.

Maga Illésfalvy soha sem volt igazán tisztában e nővel; tisztelte, de egyúttal félt tőle, lelkének hidegsége gyakran megdöbbentette, mintaszerü szépsége bűvös erővel vonzotta. Voltak napok, mikor Illésfalvy azt hitte, hogy vadul szereti ezt a szép növésü, kiszámíthatatlan asszonyt, majd pedig megborzadt tőle, mit keres oldalán, holott gondolataik közt egy világ üressége tátong.

May ezzel szemben meg volt győződve róla, hogy Illésfalvy föltétlen rabszolgái közé tartozik. Az asszony tudta, hogy nem mindennapi ember az, akit magához láncol, s hogy Illésfalvynak nemcsak az érzékeire, de a lelkére is hatnia kell tudni, ha meg akarja tartani körében. Éppen azért May ösztönszerüen, akaratlanul, száz és száz formában mutatta magát gavallérja előtt, csodálatos meseországbeli pillangónak, titokzatos keleti virágnak, örök rejtélynek, amely lassan izzó kérdőjelként íródott a férfi szívébe. May néha hónapokra ok nélkül szakított Illésfalvyval, búcsú nélkül a világ másik végére utazott oldaláról, néha úgy látszott, mintha egész el is feledte volna udvarlóját. Azután egyszerre szűkszavu sürgöny érkezett a Krimből vagy Brightonból vagy Kairóból, és a férfi hanyathomlok utána utazott a szép asszonynak, aki nyugodt mosollyal arcán, fölényes biztonsággal nyújtotta felé hófehér kezét.

Az ilyen viszontlátásokkor May alakja merőben újnak és rejtelmesnek tetszett. Néha a férfi a francia vagy németalföldi játékbarlangokban látta viszont barátnőjét, amint nehéz cigarettákat szítt, izgatottan dobta az aranyakat és csillogó szemmel figyelt a kártyák forgására, majd pedig éhes szemü férfiak társaságában, mint kacagó, könnyelmü nőre akadt rá egy-egy világfürdő vad forgatagában. De azután jöttek más képek. Néha Illésfalvy sürgönyt kapott, hogy a csatlakozó állomásnál szálljon föl egy tengeri hajóra s akkor egy új May állt vele szemben, egy hideg, nyugodt, tartózkodó asszony, aki egész nap regényeket olvasott vagy a kék eget bámulva a födélzet szalmapadjain hevert. Olykor May szinte gyermekké lett, anélkül, hogy a változás az erőltetettség benyomását keltette volna; álmélkodva járta a Vezuvot vagy a Jungfraut, órákig tudta csodálni a tengert vagy a napfölkeltét, tejen és gyümölcsön élt, egyszerüen öltözködött és szerelmes grisetteként ragaszkodott Illésfalvyhoz, akire tisztelettel és hálával tekintett föl. De azután újra változott a helyzet, Mayból egyszerre megint pompás, sugárzó asszony lett, aki elbolondított mindenkit, aki közelébe került és elérhetetlen magasságban lebegett a férfiak fölött. E sokféle szerepet az asszony kifogástalanul játszotta el, – aminthogy az egész lelke gyönyörü játékszer volt, – és Illésfalvy csak ritkán jött rá, hogy a színdarabot az ő kedvéért rendezik. Ilyen kijózanodásoknál aztán a férfi megborzadt, rosszkedvü lett és sietve búcsúzott el barátnőjétől, aki soha egy szóval sem próbálta tartóztatni. Utoljára Baden-Badenben találkoztak volt, ahol az asszony nevetve, gyerekes örömmel mutatta meg neki azokat a rajongó, vad, szerelmes leveleket, melyeket a nagy-szálló portása intézett hozzá. Akkor a férfi neheztelve távozott el és megfogadta magában, hogy szakítani fog Mayval. De azután az idő lassan elmosta a kellemetlen emléket, s mikor a küldöncgyerek elhozta a hamburgi sürgönyt, Illésfalvy szíve dobogni kezdett és szeme előtt egyszerre, könnyü körvonalakkal megrajzolva, üdén, csábítóan jelent meg May alakja, amint ott áll az Alster egy kis gőzösén és haját a szél szertekuszálja. E percben – a szomoru tarlók, sárguló ákácok közt járva – a férfi úgy érezte, hogy kalandnál mégis nagyobb vonzalom az, ami kettőjüket egymáshoz fűzi és boldogtalan lenne, ha nem utazhatna May után.

A kocsi a városhoz ért. A sorompónál pipázó őr mélyen leemelte sapkáját az uraság előtt.