XVII.
Reading edition
A vonat tíz órakor délelőtt érkezett Füzesérre. Illésfalvy körülnézett a szegényes vidéken. A vadszőlős, apró állomási épület kerítése mellett zabos földek kezdődtek, amelyek között barázdákkal teli kocsiút húzódott, magas fahiddal nyergelve át a patakot. Puskalövésnyire a vasúttól állott a község, ékalakban terpeszkedve szét a rétek felé. Távolról – felhőknek tetszve – kék hegyek látszottak.
Az állomás előtt pár fuvaros lézengett, sőt egy rozoga bricska is akadt. Illésfalvy föl akarta fogadni a kocsist, de azután gondolt egyet, és nem akarva esetleg föltünést kelteni, csupán a podgyászát vitette a vendégfogadóba, maga gyalog vágott neki az útnak. Mikor elérte az első házat, – egy magassüvegü csárdát, – megszólított egy suhancot, aki nagy figyelemmel nézegette a porban kergetődző kuvaszokat.
– Merre kell az urasághoz menni?
A legény fölállott.
– A Polacsek urasághoz, – kérdezte leemelve katonasipkáját, – vagy a Bogdány urasághoz?
– A Bogdány urasághoz.
A suhanc egy kis dombra mutatott, amely barnásszürkén emelkedett ki az apró épületek hátteréből.
– Az ott, ni.
Dénes bement a szállóba átöltözködni, aztán folytatta útját a széles piacon át.
Pár perc mulva elérte a kis dombon álló házat. Sárgára föstött, egyszerü falusi porta volt, csak dupla fedele és a kapu mellett ácsorgó ódon kő-griff árulták el, hogy úri lakról van szó. Rögtön a bejárónál széles, orgonabokrok övezte, négyszegü udvar kezdődött, amelyben gyöngytyúkok kaparásztak. A szögletben egy deres bajuszu napszámos fürészelt.
– A nagyságos asszony itthon van? – kérdezte Illésfalvy az öregtől.
– Igenis, kezét csókolom, – felelte a napszámos kintornaszerüen éneklő hangon.
Dénes a lakóház felé tartott. Kis tornácon át egy kongó kövezetü folyosóra ért, amelynek széles falán mélyen feküdtek a tölgyfaajtók.
A vendég találomra benyitott az egyik szobába.
A tágas, fehérfalu, tiszafa-butorzatu helyiségben senki sem volt. Mikor a férfi tovább akart menni, a nyitva álló szomszéd ajtón át a másik szobában egyszerre maga előtt látta Verát, amint a zongora előtt ül és a hangjegyek közt lapozgat.
Az asszony ugyan e percben fölnézett és észrevette Illésfalvyt. Arca egy vonalnyival sápadtabb lett, majd a következő másodpercben aggodalmas vonás szaladt végig rajta. Mindez azonban csak pillanatig tartott, azután Vera elfogulatlanul nyujtotta kezét a vendégnek.
Dénes zavart érzett.
– Azt hittem, – szólt, elvesztve rendes biztonságát, – hogy levélírás helyett jobb, ha személyesen szolgálhatok azokkal a tanácsokkal, amelyek tőlem telnek… Távolból az ilyesmit elintézni nehéz és a birtok értékéről csak úgy tájékozódhatom, ha előzetesen mindent láttam és megvizsgáltam.
Vera ezt természetesnek találta.
– Nagyon köszönöm a jóságát, – felelte és tartózkodó vonásai kissé átmelegedtek. – Magam sose foglalkoztam azelőtt gazdasággal és csak a szükség vitt rá. A birtokra több vevő van és éppen most járt itt egy ügynök, aki félóra előtt indult ki a földekre. Azonkívül a püspök is ajánlatot tenne, ha az ár nem lesz magas. De… tulajdonképpen azt se tudom, mit kérjünk a birtokért?
– Hogy hívják az ügynököt?
– Ha jól hallottam… valami Ösztövéri.
Illésfalvy helybenhagyólag bólintott a furcsa név hallatára.
– Ösmerem. Egy köpcös, őszbe csavarodó emberke, nemde? Nagyon tisztességes ügynök, magam is már több megbízást adtam neki. Az egyik fia egyetemi magántanár, a másik jónevü orvos, de ő még mindig szorgalmasan utazik báránybőr-bekecsében és világért el nem mulasztana akárcsak egy üzletet is.
Az ajtó kinyilt. Egy pirosképü, szöszke kis lány lépett be rajta, majd megpillantva az idegent, sietve az anyja ölébe menekült.
Vera mosolyogva simította végig az apróság haját.
– Nos… mutasd be magadat, – szólt a kislányhoz. – Lássuk csak, ki vagy?
– Nem – felelte röviden a gyerek.
– Talán nincs is neved? – kérdezte Illésfalvy.
– Nem, – válaszolta újra makacsul a csöppség, azután hirtelen, mint az evet, kibontakozott az anyja karjaiból és pillanat alatt eltünt a szomszéd szobában.
– Úgy látszik, nem nagyon rokonszenvez velem, – jegyezte meg Illésfalvy.
– Sose lát idegent, nem csoda, ha kissé vad. Majd összebarátkoznak.
Tényleg, alig két perc mulva a gyerek újra előkerült. Óvatosan siklott el a vendég mellett, édesanyja ölébe mászott és így szólt.
– Kocsikázni szeretnék… Hadd fogjon be János.
– Jó, – felelte Vera, – de előbb mondd meg a nevedet.
A gyerek egy pillanatig gondolkodott; nyilván azt hányta-vetette meg magában, mi értékesebb: makacsnak lenni, vagy hintóban ülni. A fontolgatás eredménye az volt, hogy a lány rászegezte haragos tekintetét Illésfalvyra és így szólt:
– Bogdány Katicának hívnak.
– És hány éves vagy, csöppség? – kérdezte tovább Dénes.
A gyerek csodálkozva nézett anyjára, pillantása azt fejezte ki, hogy ez a kérdőpont nem volt bent az előzetes szerződésben. Miután azonban anyja nem sietett védelmére, a kislány összehuzta magát, és makacsul ismét csak ennyit mondott.
– Nem.
– Ha nincs ellenére, – szólalt meg Vera, – mi is felülünk a kocsira és talán megnézzük a majort. A gazdatiszt kint van.
Az asszony könnyü, szürke kabátot dobott magára, amelyben még karcsubbnak tetszett. A fejére – találomra – egy leánykori kalapját tette, egy sólyomtollas, szalagos portékát, amely megfiatalította vonásait. Igy, hogy nem volt gyászban, egyáltalán sokkal üdébbnek és életvidámabbnak látszott, s a mozdulatai is közvetlenebbek, élénkebbek voltak.
A kocsi békésen haladt az ákácok közt. Illésfalvy a vetéseket nézegette, itt-ott egy gazdasági kérdést intézett Verához és az adatokat jegyzőkönyvébe írta. Az asszony mindenre pontosan megfelelt, látszott, ha nem is ért magához a gazdasághoz, a számbeli tételekkel tisztában van. Néha az asszony gyors, mintegy fürkésző tekintetet vetett a férfira, aztán arca ismét nyugodt lett és keze végig simított a gyermek haján. Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha ők ketten már egyszer az életben így együtt ültek volna egy öreg hintóban, amely távol a világtól, a gondoktól, lassan robog tova az ákácok illatában: – Istenem, kinek az álmaiban ne fordult volna meg ez a kép, amint egy hallgatag, csöndesen szomoru asszony mellett ül, mialatt a lovak lassan ügetnek a homokban és az útszéli fákról fehér szirom-eső pereg alá?
Az ákácos végén nyirfa-karu híd volt, azután az út jobbra fordult. Mikor a szőlőkhöz értek, az egyik présház mellől egy fürge, apró emberke kiáltott rájuk, aki a meleg tavaszi napsugár dacára prémes mikádókabátot viselt.
– Nagyságos úr, nagyságos úr! Tessék egy percre megállani!
Ösztövéri volt, aki hegyes végü furkósbottal kezében, a földeket vizsgálgatta.
Fölvették az öreget, aki nagy örömmel üdvözölte Illésfalvyt, majd továbbmentek a majorig. A gazdatiszt, egy marconabajuszu, sötéttekintetü, javakorabeli ember, köteles tisztelettel fogadta a vendégeket, aztán bevezette őket az irodájába. A vizsgálódás láthatólag nem volt kedvére s azért csak üzleti szárazsággal adta meg a kívánt fölvilágosításokat.
Vera egy ideig elhallgatta Illésfalvy és Ösztövéri fogós kérdéseit, utóbb gondolt egyet és kiment a konyhába az ebéd iránt intézkedni. A gazdatisztné kellemesebb teremtés volt, mint a férje, nagy frisseséggel és jókedvvel főzésnek látott, s mire az urak kijöttek a házból, már kész is volt az ebéd.
Verőfényes, kora nyári nap volt. Vera az öreg tölgy alá teríttetett, ahonnét – a szőlőkön át – nyugodt kilátás nyillott a térképszerü színekben kibontakozó síkságra. A háttér jegeskék alapzatán határozott, férfias vonásokkal domborodtak ki a jegenyék, ákácok és nyirfák rajzai. A gyerek néha ösztönszerüleg fölsikoltott örömében és kacagva fordult a napsugár felé. A fecskék csicseregve válaszoltak neki, némelyik szinte a keze közé szaladt.
Ebéd után egy ideig még elültek a nagy fa alatt, mely arról volt híres, hogy ide akasztották föl elpártolt cimborái Serte Jóskát, a híres zsiványvezért. Ösztövéri és a gazdatiszt aztán mégegyszer elindultak a répaföldek felé, a tiszt felesége pedig lassan leszedte az asztalt.
Ebben a pillanatban csöndes, panaszos, háromszavu fütyszó hallatszott, mintha egy megsebesült ragadozó madár szállana arra. A következő percben – komoly, méltóságos lépésekkel – a szőlők közül egy hosszuszakállu, zsákvászonba öltözött aggastyán közeledett. Az öregnek nem volt süvege; a haja és szakálla tele volt fonva buzaszálakkal, mezei virágokkal és útszéli gazzal. A zsebéből virágok és ökörfarkkórók kandikáltak elő, a kezében vékony, most vágott nyírfa reszketett.
A gyerek megszeppenve húzódott anyja ölébe.
Illésfalvy elmosolyodott a furcsa alak láttára.
– Nos… mit akar barátom? – fordult hozzá, apró pénz után kutatva zsebében.
Az aggastyán megállott, elgondolkodva nézett maga elé, aztán egy kis idő mulva lassan, megfontoltan így szólt.
– Mindnyájan meg fogtok halni.
Dénes tisztában volt a helyzettel. Vidéken sok helyen találkozik az ember az úgynevezett virágbolonddal, aki csöndes elmebetegségben reggeltől estig járkál a földeken, réteken, teleszedve kezét, zsebét, pipaccsal, buzavirággal, gazzal. Illésfalvy egy forintot adott a szegény ördögnek, aki azonban tiltakozólag emelte föl kezét és komolyan, szomorúan újra így szólt.
– Mindnyájan meg fogtok halni.
Egy percig még ott állt, üres, kiégett szemét Verára függesztve, azután elővette sípját, belefujt és kimért léptekkel tünt el a domboldalon. Nemsokára már csak halkan hallatszott háromszavu tilinkója, majd egészen elnémult.
Fátyolosan ereszkedő, ibolyaszínü alkony szállt le a völgyre, mikor a kocsin hazafelé indultak, ezúttal a répaföldek felé. Ösztövéri buzgón magyarázgatta Illésfalvynak a vetések állásait, a gazdaság beosztását, az észlelt hiányokat és a letagadhatatlan előnyöket: a férfi csöndesen hallgatta az érveket és nem válaszolt semmit. A lovak patkója egyenletesen dobogott a mezei úton. Bár hetek óta úgyszólván semmit se csinált és tétlenül morzsolgatta óráit, Dénes mégis úgy érezte, mintha hosszu ideje ez lenne az első nyugodt napja.
Mielőtt a kurián vacsorához ültek volna, Vera még zongorázni kezdett. Az asszony igen jól játszott, átértette és átérezte a hangjegyeket, amelyek sajátos, nyomasztó s mégis színes hangulattá olvadtak a billentyűkön. Illésfalvy elgondolta, hogy évről-évre, napról-napra, az asszony mindig itt ül a zongoránál és lelkéből szomoru álmok, önmagukat megadó, születésüknél összetörő hangulatok szállanak el a bolthajtások alatt. Hová lesznek ezek az érzések? Kinek teremnek ezek a meddőn szertefoszló, panaszos kérdések, amelyek szürkék, mint a gyász madarai és mégis csillogók, mint az opál szeme? Az asszonynak Mendelsohn volt a kedvenc szerzője, ez a csöndes, a formákat betartó és lelkébe csak ritkán belepillantani engedő szerző, aki aggódva néz körül a világon, megértik-e az emberek, ha néha föltárja szíve benső szentélyét, ha olykor leteszi az iskola bilincseit, a hétköznapi ruhát és szárnyakat próbál ölteni? Illésfalvynak néha úgy rémlett, mintha a tartózkodó, gyorsan hervadó hangok hullámokká tömörülnének, szinte alakot kapnának és lassan titokzatos keretbe foglalnák Vera fejét.
Ösztövéri mindebből keveset értett, a sok szaladgálástól kifáradva, az öreg elaludt a sarokban, vacsorára alig lehetett fölébreszteni. Ő nem törődött zenével, művészettel, magasabb kérdésekkel, neki csak egy szentsége létezett: a föld, amelyet mohón, makacsan szeretett, amely tündérként vonzotta árkon, bokron át és nedves, forró leheletével még a sirból is föltámasztotta volna. Mikor az asztal fölött újra a birtok került szóba, az öreg álmossága hirtelen elszállt, pirosszélü szeme kigyulladt, csúf arca megélénkült, s azontúl ő vitte a szót mindaddig, míg az óra tizet ütött.
– De most már menjünk, nagyságos úr, – szólt alázatosan Illésfalvyhoz, – hatkor talpon kell lennünk!
Egy fáklyás szolga kísérte őket a lucernáson át a fogadóba. A piros fény elnyult, torz árnyakat vetett a némaságba takarózó földekre.
– Nagyságos úr, – szólalt meg a még mindig üzletein gondolkodó öreg, – van nekem itt a közelben egy nagyszerü vadászterületem bérbeadó. A neve Szent-Farkas. Szarvas, őz, vaddisznó, szép fácános csenderesek és temérdek apróvad. Hozzá vadászlak is a patak partján, sőt, erről jut eszembe, vizi mulatság is akad. Nézze meg a nagyságos úr, ha hazautazik, igazi, uraságnak való területet fog látni.
Illésfalvynak úgy rémlett, mintha már régen keresne néhány lelövésre való bikát.
– Meg fogom nézni, – felelte egy kis idő mulva és összeborzongott a gyorsan lehűlő tavaszi éjszaka szellőjétől.