IV.

A hamburgi pályaudvaron napbarnította, karcsu asszony várakozott. Igen egyszerüen volt öltözve, szürke utiruhában, csuklyás angol gallérban, mégis látszott rajta a világot megjárt, kifogástalan elegánciáju nő, aki a legelső szabónál, a legjobb ízléssel megáldva dolgoztat.

– May! – szólt Illésfalvy ragyogó arccal, mikor kezet szorítottak. – Nem felejtett még el?

Az asszony mosolygott. Arca a távollét alatt egy gondolattal idősebb, de egyúttal sokkal érdekesebb és finomabb lett. Az ifjúság élénk színeit bizonyos megállapodottság és határozottság váltotta föl, amely egész alakjának nemességet és egyszerüséget kölcsönzött, anélkül, hogy jelleme vig alaphangját megzavarta volna.

– Abból, hogy közhelyeket mond, látom, hogy még mindig szeret egy kicsit, – felelte May mosolyogva.

Mikor kimentek a pályaudvarról, a kapunál Illésfalvynak föltünt egy magas termetü, koromfeketeszakállas férfi, aki merően, komolyan nézett a mellette elhaladó asszonyra. Az idegenen gazdag prémü bunda volt, fején ragyogó cilinder, kezében aranymarkolatu sétabot.

– Látta azt az embert a kijáratnál? – kérdezte nevetve May, miután beültek a bérkocsiba, amely lassu döcögéssel indult meg az Alster felé.

– Azt a hosszuszakállast gondolja? A tenoristabundájut?

– Igen… Képzelje, három hete szüntelenül a nyomomban jár.

Illésfalvy idegenkedve nézett Mayra, aki karját a férfiéba akasztotta, s nyugodtan folytatta tovább.

– Brightonban látott meg először, s onnét utánam jött Londonba, Queensboroughba, Scheveningenbe és most Hamburgba. Mindig csak rám néz, rettenetes komolysággal s pillanatra sem hagyna el. Azt hiszem, valami orosz, azok járnak már októberben bundában… Mindenesetre furcsa ember.

Dénes nem szerette az ilyen eseményeket, s azért másra vitte át a szót.

– Mit lehet este Hamburgban csinálni? – kérdezte,

May nevetett.

– Van egy tervem estére… St.-Pauliban búcsu lesz, az nagyon mulatságos dolog lehet.

– De May… Részeg matrózok közt?

– Oh, uriemberek is részegek néha… Úgy gondoltam, hogy senki se fog ránk ismerni, elmegyünk megnézni a háromfejü borjut, a villamos színházakat, a népénekeseket… Akikkel találkozunk, azt fogják hinni, hogy a kedvese vagyok, maga pedig droguistasegéd, vagy ilyesmi.

– Köszönöm a bókot, – hajlott meg Illésfalvy. – És ha belekeverednénk valami verekedésbe?

– Akkor az én lovagom meg fog védelmezni.

A szállodához érkeztek. May gyorsan kiugrott a kocsiból és nyugodt szemtelenséggel fordult a portáshoz.

– Vigyék föl a szobámba a férjem podgyászát.

A kapus diszkréten meghajlott, Illésfalvy pedig kifizette a kocsist. Mikor be akart menni a szálló kapuján, újra összetalálkozott a pályaudvarbeli úrral. Az orosz rettenthetetlen komolysággal pillantott a lépcsőkön fölsiető May után, aztán leült a hallban és málnaszörpöt rendelt.

Este tényleg kimentek St.-Pauliba, a vidám külvárosba, amely már hangos volt a részeg matrózok ordítozásaitól. A tengerészek ötösével, hatosával karonfogva jártak az utcán és még a császárnak se tértek volna ki az útjából. A hosszu soron végig a szélben minden ház előtt öles plakátok lengtek s a legcsudálatosabb dolgokat hirdették: apagyilkosok viaszkmását, az örök mozdonyt, a kékbőrü embert, a cár fölrobbantását, a tudós lovat s több efféle nevezetességet. Az apró nézőtereken csípős dohányfüst kavargott, az előadásokat untalan félbeszakította egy neveletlen közbeszólás, de Maynak mindez nagyon tetszett s ő, aki unatkozva ült a legmulatságosabb színházakban, most egész este ki nem fogyott a nevetésből.

Mikor végre mégis megelégelték a zajos mulatságot, betértek egy másodrangu vendéglőbe, ahol a pincérek – akik azt hitték, hogy a „lány“ végre egy gazdag idegenre tett szert – nagy figyelemmel fogadták őket s mihamar eléjük rakták Hamburg legöregebb angolnáját és legkeményebb marhagerincét. Alig ültek pár percig a fülkében, menetrendszerüleg beérkezett a prémesbundáju orosz is és ünnepélyesen helyet foglalt egy szögletben.

– Mégis kellemetlen ez a szüntelen fölügyelet, – mondta Illésfalvy és hazai szokás szerint tetőtől talpig végigmérte az idegent.

– Óh ne bántsa, – könyörgött May. – Hiszen nem csinál semmit és mulatságos látni, milyen ostobák a férfiak. Rendeljen inkább pezsgőt.

A pezsgő meleg volt és hamis, de azért May mohón hajtott föl két poharat egymásután, s a szeme csillogni kezdett.

– Milyen jó könnyelmünek és gondtalannak lenni, – mondta szemét félig lecsukva. – Angliában úgy éltem, mint lady Macduff, ridegen, zárkózottan, a legelőkelőbb unalomban. Az urakkal csakis közügyekről beszéltem, a hölgyekkel jótékonyságról. Kitünően beleéltem magamat e két szerepbe s nincs az a politikai vagy vallási kérdés, amelyben ne legyek tájékozva. Még a miniszterelnök is megcsodált s meghivott a felesége teájára Winsbourghba, ahol egész délután horgásztunk és old mate-et játszottunk. Ha most hirtelen belépne az ajtón! – nevetett May és az asztal alatt megszorította Illésfalvy kezét.

A férfi még sose látta ilyen közvetlennek és jókedvünek barátnőjét. Az asszonyt e percben bárki víg kis színésznőnek vagy kezdő táncosnőnek nézte volna, aki meggondolás nélkül, mosolyogva, boldogan adja magát oda annak a férfinak, akit szeret.

– Mikor jön le egyszer Magyarországba? – kérdezte Illésfalvy, aki úgy találta, hogy az angolna nem is olyan öreg és a marhagerinc nem oly kemény, amilyennek első percben látszott.

Az asszony széjjelmorzsolta az asztalon heverő őszirózsákat.

– Eljöjjek? – kérdezte acélos szemét egyszerre Dénesre vetve.

– Jőjjön, jőjjön, – esdeklett a férfi – oly rossz egymástól ily messzi lenni. Töltse a telet Budapesten… igen?

May mosolygott; tetszett neki, a szép, erős ember hogy megalázkodik előtte.

– Majd meg fogom gondolni, – felelte és aztán intett a pincérnek, aki ravasz arccal állt őrt a fülke mellett.

– Van-e zene? – kérdezte.

– Igenis, nagyságos asszony, – hajlongott a pincér. – Azonnal kezdődik.

– Cigányok?

– Nem. Bagno-művészek.

– Bagno?… Mi az a bagno?

– Egy amerikai hangszer, nagyságos asszony. Olyan, mint a gitár… Parancsol egy vegyes gyümölcsöt?

Az étterem megtelt félszeg szerelmes párokkal, diákokkal, hajóstisztekkel, bonneokkal, színésznőkkel, ünneplőbe öltözött polgáremberekkel. A sarokban a zenekar a Boulanger-indulót zendítette rá. Szemben az orosz milliomos elpusztíthatatlan nyugalommal gyujtott rá egy ökölnyi széles szivarra.

– Vajjon tudnak-e valami magyar nótát? – kérdezte May.

– Rögtön intézkedni fogok, nagyságos asszony. – felelte a pincér és elrobogott.

Egy perc mulva a Boulanger-induló abbamaradt és a zenekar a „Kőrösi lányt“ játszotta.

May ájtatosan hallgatta a hazai hangokat, aztán körüljártatta szemét a füstbeboruló aranyozott termen és így szólt.

– Lássa, Dénes… ettől az orosztól tulajdonképp szép, hogy mindenhova lépten-nyomon követ. Ki tudja, milyen kötelezettségei vagy üzletei vannak, amelyeket mind elhanyagol a kedvemért, anélkül, hogy csak egy mosollyal is megjutalmaznám. Mondja, Dénes, képes lenne maga rá, hogy ismeretlenül végig kísérjen a világon egy asszonyt?

Illésfalvy mosolygott.

– Magát mindenesetre, – felelt a közhelyekkel megtömött környezethez alkalmazkodva.

May jóváhagyólag bólintott fejével.

– És boldog lenne, ha egyszer megengedném a kezemet csókolni?

– Igen.

– És tudna órák hosszat az ablakom alatt sétálni, meg tudna értem feledkezni a kötelességeiről?

A kötelességekről… Illésfalvy szeme előtt a füstben egyszerre megjelent a gyászruhás asszony képe, aki egész életét, ifjúságát, boldogságát föláldozta hitvesi és anyai föladatainak, a kötelességeinek, amelyekben rideg vigaszt akart találni… Szegény asszony, most már ott ül a Zöld Faluban, beteg férje oldalán és aggódó szemmel nézi a hőmérő szigorúan ítélő rovátkáit, amelyek életet és halált jelentenek.

– Nos nem felel? – kérdezte May duzzogva.

– Természetes, hogy mindenről meg tudnék feledkezni, – válaszolt Illésfalvy elkomolyodva. – Hiszen szeretem magát, – tette lassan hozzá.

– Oh, milyen csunyán mondja ezt, hogy „szeretem“ – bigyesztette föl ajkát az asszony. – Hogy lehessen a szavainak hinni, ha így beszél?

Dénes szivarra gyujtott és sűrü füstfelhőt fújt maga elé. A szürke kárpít egyszerre eltakarta előle a Zöld Falu képét s a férfi mosolyogva szorította meg May apró kezét.

– Szeretem, nagyon szeretem – mondta keményen és tekintetét mohón vetette May finom arcára.

Az asszony teljes szépségében ragyogott az éles villamos fényben s a férfi vérén boldogan futott át a tudat, hogy ez a napsugaras homlok, ez a csillogó szem, ez a gyűrüktől csillogó, hófehér kéz, ez a gúnyos, apró száj mind, mind az övé s e pillanatban senki se veheti el tőle.

May mosolyogva viszonozta Illésfalvy tekintetét, azután így szólt.

– Még egy kérésemet kell ma teljesítenie… De igérje meg, hogy nem fog ellenkezni.

Dénes megszorította barátnője kezét.

– Menjünk egy félórára csónakázni az Alsteren… – szólt félénken az asszony.

Illésfalvy nevetett.

– Tudja-e, hogy csak kereskedősegédek eveznek ilyenkor a pavillon körül?

– Tudom… – bólintott May. – Mindegyik magával viszi a kedvesét, aztán eloltják a lampiont és diákdalokat énekelnek… Ha már benne vagyunk ebben a hangulatban, élvezzük ki végig, – igen?

Fizettek és kikocsiztak az Alsterhez. A széles öbölben, a csendes őszi éjszakában, már százával uszkáltak a tarkalámpás, fölvirágozott hajók; itt is, ott is vígan szólt a harmónika s a liget felől lassu, régies kardal hallatszott.

May boldog mosollyal ült a kormányhoz, Illésfalvy pedig az evezésnek látott. Eleintén a csónak bizonytalanul ingott jobbra balra, azután Dénes visszanyerte régi evezős érzékét és erős csapásokkal hajtotta előre a bambuszalkotmányt. A friss szellő a távol tenger sós levegőjét csapta arcukba.

– Milyen kellemes éjszaka, – szólt May letéve kalapját s a vízbe lökte a csónak farán himbálódzó tűzvörös japán lampiont.

Illésfalvy egy percre behuzta az evezőket; a ladik most lassan rezgett a csillagok visszfényében.

A villasor partja mellett voltak. A sűrü fák közt föl-fölvillant egy kivilágított ablak, egy villamos ívlámpa, de a tulsó parton már koromsötétség honolt a gyárak közt. Puskalövésnyire tőlük, egy széles, ócska tutajon, a Barcarolát énekelték hegedüszó mellett.

Az asszony lassan fölkelt a padról, odasimult Illésfalvyhoz és gyöngéden megcsókolta a homlokát.

– Nem fél, hogy a vízbe esünk? – kérdezte a férfi, végigsímítva May haját.

– Nem félek semmitől, – felelte az asszony lassan.