IX.

Az indulás napja elérkezett. Előtte való nap Tomson ur szivességéből Izland kormányzójához Trampe grófhoz, Piktursson urhoz a püspök coadjutorához és Finnsen ur, reykjawiki polgármesterhez czimzett ajánlóleveleket nyertünk. Nagybátyám e szivességet véghetetlen forró kézszoritásokkal igyekezett viszonozni.

Junius 2-án reggeli hat órakor minden podgyászunk a Walkür fenékzetére hordatott. A kapitány szobáinkba vezetett bennünket, melyek igen aprók voltak.

„Kedvező a szél?“ kérdé bátyám.

„Kitünő,“ válaszolt Bjarne kapitány. „A szél délkeletről fú. Gyorsan és minden vitorlát kifeszitve fogunk távozni a Sundból.“

Néhány pillanattal később a Walküren minden előkészület megtétetett az indulásra; a vitorlák kifeszittettek és a horgonyok felhuzattak. Egy óra mulva Dánia fővárosa a hullámok közt elmerülni látszott, s a Walkür Elsinor bástyái alatt vitorlázott el. Izgatott kedélyhangulatomban azt vártam, hogy Hamlet árnya meg fog jelenni a bástyákon, melyekhez emléke csatolva van.

„Dicső őrült!“ mondám, „te kétségkivül helybenhagynád tervünket! Talán követnél is bennünket azon reményben, hogy a föld központján megtalálandod örökös kételyeid megfejtését!“

De a régi falakon nem jelent meg senki sem; a kastély különben sokkal későbbi időben épült, a hires dán herczeg kora után. Jelenleg ugyszólván ama kapusnak szolgál lakásul, ki a Sundnak e szorosa fölött őrködik, melyen évenkint tizenötezer különböző nemzetbeli hajó halad át.

A kronbergi vár csakhamar eltünt a ködben, valamint a helsingborgi torony is, mely Svédország partján épült, és hajónk most kissé oldalt hajolt a Kattegatból fúvó szelek által hajtva.

A Walkür ugyan igen jól vitorlázott, de vitorlás hajónál soha sem lehet biztosan kiszámitani az ut tartamát. E hajó Reykjawikba szenet, házieszközöket, fazekas-árukat, vászonruhát és egy részlet búzát szállitott; összes személyzete öt emberből állott, kik, mindnyájan dánok, tökéletesen elegendők voltak kormányzására.

„Mennyi ideig fog tartani utazásunk?“ kérdé nagybátyám a kapitánytól.

„Valami tiz napig,“ felelt az utóbbi, „ha a szél nem fordul kedvezőtlenül.“

„De reménylem, hogy valami rendkivüli késedelem nem fordulhat elő?“

„Nem, legyen nyugodt Lidenbrock ur, idejében meg fogunk érkezni.“

Este felé a Walkür megkerülte a skageni fokot, Dánia éjszaki csúcsát, s a következő éjjel a Skagerackot metszette át; a lindnessi szorosnál megkerülte Norvégiát, s azután kiért az éjszaki tengerbe.

Két nappal később a távolban megpillantottuk Skótország partjait; ezután a Feroe szigetek irányában indult a Walkür és az Orkadok és Seetlandi szigetek közt kereste utját. Csakhamar az atlanti tenger hullámai verték hajónk oldalát, mely most kénytelen volt az éjszaki szél ellen oldalt vitorlázni és nem minden nehézség nélkül érkezett a feroi szigetekhez. Nyolczadikán a kapitány felismerte Myganesst, e szigetek legnyugotiabbikát és e percztől kezdve egyenesen a Portland foknak tartott, mely Izland éjszaki partján fekszik.

Utközben nem fordult elő semmi emlitésre méltó. Én részemről elég jól kiállottam a tengert; de bátyám, nagy boszuságára és még nagyobb szégyenletére, az egész uton folyvást beteg volt.

Még arra sem volt tehát ideje, hogy Bjarne kapitánytól a Sneffels s az Izland szigetén létező közlekedési és szállitási viszonyok iránt kérdezősködjék; kénytelen volt e tudakolásokat érkeztéig elhalasztani s az egész időt ágyban fekve tölté a hajószobában, melynek teteje és oldalai ropogtak a hajó erős inogásától. Valljuk meg, hogy sorsát némileg megérdemelte.

A hónap tizenegyedik napján felismertük Portland fokot; az idő akkor tiszta volt s igy kivehettük a Myrdals-Yokult is, mely fölébe emelkedik. A vidék itt komor tekintetü, a partok meredekek s kietlenek.

A Walkür tiszteletteljes távolban maradt e veszélyes partoktól, és nyugot felé tartott, számtalan czethallal és czápával találkozva utjában. Csakhamar roppant szikla tünt fel előttünk, mely a fellegekig látszott emelkedni, mig tövét dühösen csapdosta a habzó tenger. A Westland szigetek látszottak mintegy a tengerből kiemelkedni, a csillogó síkságra szórt sziklacsoportként. Ezután hajónk jó távolról kerülte meg a Reykjaness-fokot, mely Izland nyugoti szegletét képezi.

A tenger erős hullámzása nem engedte, hogy bátyám feljöhessen a fedélzetre, e szakgatott s a délnyugoti szél által kuszált partokat bámulandó.

Negyvennyolcz órával később, erős szélvész után, melynek következtében minden vitorlát be kellett vonni, a távolban a Skagen csúcsára helyezett intőjeleket vettük észre, melyek a hajósokat a part körül levő nagyszámu és veszélyes vizalatti sziklákra figyelmeztetik. A szigetről kalauz jött hajónkra, kinek vezetése alatt a Walkür három óra multán a Reykjawik előtt elterülő Faxa öbölbe érkezett.

A tanár végre feljöhetett a fedélzetre; kissé halavány és bágyadt volt, de lelkesedése nem csökkent és szeméből elégülés sugárzott.

A város lakosai, kikre nézve nagy érdekkel birt hajónk érkezte, melyről mindegyik várt valamit, a parton csoportosultak össze.

Bátyám sietve hagyta ott vizi börtönét, vagy talán helyesebben kórodáját. De minekelőtte eltávozott volna a fedélzetről, engem odahuzott maga után a hajó csúcsához s ott ujjával az öböl éjszaki részén magas, kettős csúcsu és örökös hóval födött hegyre mutatva szólt:

„A Sneffels!“

Ujját ajkára illesztve még egyszer hallgatást ajánlott, azután leszállott a csónakba, mely csak őt várta még. Én követtem és néhány percz mulva Izland földjét tapostuk.

Első kit észrevettünk, egy derék külsejü férfi volt, ki tábornoki egyenruhát viselt, habár nem is katona, hanem polgári tisztviselő volt, t. i. a sziget kormányzója, Trampe báró. A tanár rögtön kitalálta, hogy kihez van szerencséje s átadta kopenhágai leveleit, mire közöttük dán nyelven rövid párbeszéd fejlődött, melyben én részt nem vettem, miután e nyelvet nem értem. E társalgás legelső eredménye az volt, hogy Trampe báró bátyámnak egészen rendelkezésére ajánlotta fel magát.

Bátyám igen szivélyes fogadtatásban részesült a polgármester Finnsen úr részéről is, kinek öltözete szintén harczias volt mint a kormányzóé, mig hivatala és jelleme nagyon békés. A püspöki helyettes, Piktursson úr ez időben épen püspöki körutat tett a sziget éjszaki megyéjében; egyelőre tehát le kellett mondanunk azon szerencséről, hogy vele megismerkedjünk. Ellenben egy igen szeretetreméltó emberrel, ki támogatásának később igen sokat köszönhettünk, Fridrikson urral, a természettudományok tanárával ismerkedtünk meg. E szerény tudós csak izlandi és latin nyelven beszélt; engem Horatius nyelvén kinált meg szolgálataival s én rögtön éreztem, hogy egymást meg fogjuk érteni. Ő valóban egyetlen is volt, kivel Izlandban létem alatt társaloghattam.

E derék férfiú házában három szoba volt, s ő ezek közől kettőt rendelkezésünkre bocsátott; bátyám és én oda költöztünk s oda hordattuk podgyászunkat, melynek sokasága csodálkozást költött Reykjawik lakóiban.

„Nos, Axel,“ szólt bátyám, „ügyeink szépen haladnak; a nehezén már túl vagyunk.“

„Hogy hogy, a nehezén?“ – kiáltám.

„Ugy van, hiszen már most nincs egyéb hátra, mint hogy lemenjünk!“

„Ha igy fogja fel bátyám a dolgot, igaza van; de ugy hiszem, hogy minekutána lementünk, ismét fel is kellend jönnünk.“

„Ó ez legkevésbbé sem nyugtalanit! de siessünk, nincs vesztegetni való időnk. Én most rögtön a könyvtárba megyek, talán találhatok ott valami kéziratot Saknussemmtől; ennek nagyon örülnék.“

„Én pedig ezalatt szélylyelnézek a városban. Hát bátyám nem fogja megtekinteni?“

„Cseppet sem érdekel. A mi érdekest Izland tartalmaz, nem a földön, hanem a föld alatt található.“

Kimentem s a véletlen vezetésére bizván magamat, jártam be Reykjawik városát, melynek két utczájában eltévedni ugy is alig lehetett volna. Nem kényszerültem tehát az utat másoktól kérdezni, mi, tekintve hogy kérdés valamint felelet csak jelekben történhettek, számos tévedést okozhatott volna.

A város elég alacsony fekvésű és ingoványos völgyben terül el, két domb között. Egyik oldalán roppant lávatömeg emelkedik, melynek lejtője egész a tengerig vonul. A másik oldalon a nagy Faxaöböl terjed el, melynek éjszaki szélén a Sneffels roppant jéghegy emelkedik; ez öbölben jelenleg a Walkür horgonyzott. Közönségesen az angol és franczia halászőrök is itt tartózkodnak; de jelenleg a sziget keleti partjain voltak elfoglalva.

Reykjawik két utczája közöl a hosszabbik párhuzamos a parttal; ott laknak fából készült kunyhóikban a kereskedők és üzérek; a másik utcza, mely inkább nyugot felé fekszik, egy kis tóhoz vezet. Itt van a püspök s egyéb nem kereskedéssel foglalkozó egyének háza.

Csakhamar összejártam e komor és bús vidéket; itt-ott kis darabka szintelen gyep látszott, mely régi kopott gyapotszőnyegre hasonlitott; olykor valami zöldséges kert-félét lehetett észrevenni, melynek gyér termelvényei burgonya, káposzta s egyéb zöldség, méltán szerepelhettek volna a liliputiak asztalán; néhány beteges virágot is láttam, halavány, napsugár után epedő virágokat.

A nem kereskedők utczájának közepe táján a nyilvános temető terült el, melyet töltés környez, és melyben még számos sirra volt hely. Ettől néhány lépésnyire a kormányzó háza emelkedik, valódi viskó Hamburg városházához képest, de palota az izlandi lakosság kunyhói mellett.

A kis tó és a város közt a templomot pillantám meg, ez protestens modorban és vulkánok által kihányt meszes kövekből épült; az erős nyugoti szél cserépből készült tetőzetét valószinüleg igen gyakran le szokta hordani, a hivek nagy kárára.

Egy közellevő dombon emelkedik a nemzeti iskola, hol, mint később házi gazdánktól hallottam, héberül, angolul, francziául és dánul tanitanak, mely nyelveknek, pirulva vallom meg, egy szavát sem értem. A collegium negyven deákja közt én lettem volna a legutolsó s nem volnék méltó arra, hogy megoszszam lakásukat és ama két osztályu szekrényeket, melyekben hálni szoktak s melyekben más gyengébb testalkotásu ember első éjjel megfulna.

Három óra alatt bejártam nem csupán a várost, hanem környékét is. E vidék tekintete feltünőleg szomoru. Nincs itt fa, nincs ugyszólván semmi tenyészet. Mindenütt csak a tűzhányó hegyek gerinczei emelkednek a földből. Az izlandiak kunyhói vályogból és tőzegből épültek; a falak befelé hajlanak, minek következtében az egész ház a földre állitott házfedélre hasonlit, csakhogy e fedelek aránylag termékeny mezőknek nevezhetők. A földalatti lakás melegének következtében a tetőn elég buja fü terem, melyet mikor megnőtt, gondosan lesarlóznak, különben a házi barom e zöldellő házak tetőin legelne.

Sétám alatt kevés emberrel találkoztam; visszatérvén a kereskedők utczájába, ott találtam a lakosság legnagyobb részét, mely tőkehalakat száritott és sózott be; ez Izland szigetén fő kiviteli czikk. A férfiak erőteljeseknek, de nehézkeseknek látszottak, nagyon hasonlitnak a németekre; hajuk szőke, szemük merengő; e szegény számkivetettekből, kik ide szorultak e jeges földre, hol ugyszólván az emberiségen kivül vannak, a természet valóban jól tette volna, ha eskimókat csinál, miután a sarkkör alatti életre kárhoztatta őket! Hiába kerestem arczaikon mosolyt; olykor nevetnek, azaz arczizmaik önkénytelenül összehuzódnak, de nem mosolyognak sohasem.

Öltözetük durva fekete gyapjuból készült kabátból áll, mely minden skandináv országban „wadmel“ név alatt ismeretes; ezenkivül széles karimáju kalapot, piros szegélyü nadrágot és lábaikon csizma helyett összehajtogatott bőrdarabokat viselnek.

A bánatos és önmegadástelt arczkifejezésü nők elég kellemes külsejüek, de arczuk élettelen; ezek is wadmelból készült vállat és rokolyát viselnek; a leányok hajukat füzér-alakban összefonva tartják és barna kötött kis főkötőket viselnek; a férjes nők pedig tarka kendőt kötnek fejükre, s ezenfölül fehér posztóból készült süveget.

E hosszas séta után visszatérvén Fridrikson ur házába, nagybátyámat már ott találtam, házigazdánk társaságában.