XXV.

Vasárnap reggel tehát felébredtem a nélkül, hogy a rögtöni indulás által okozott izgatottságot kellett volna éreznem. És ez, daczára annak, hogy a föld legmélyebb üregeiben voltunk, mégis kellemes volt előttem. Egyébiránt már hozzászoktunk volt e földalatti élethez. Nem igen jutottak már eszembe nap, csillagok, hold, fák, házak, városok és mindazon földi fölösleges dolgok, melyeket a hold alatt élő lények nélkülözhetetleneknek gondolnak. Mi ugyszólván már kövületekké váltunk, és mint ilyenek nem sokat gondoltunk ama fölösleges csodadolgokkal.

A barlang elég terjedelmes termet képezett; a gránittalajon csendesen folydogált a hű patak. Ily távol forrásától vize már csak langyos hévmérsékü és rögtön megiható volt.

Reggeli után a tanár néhány órát akart napi jegyzeteinek rendezésére szánni.

„Mindenekelőtt,“ mondá ő, „pontosan ki fogom számitani helyzetünket, hollétünket; mivel szándokom, hogy visszatértünkkor utazásunkról földképet készitsek s annak vonalait, a mint föggőlegesen átmetszik a földgömböt, szemmelláthatókká tegyem.“

„Ez igen érdekes munka lesz, bátyám; de a jegyzetek valjon eléggé pontosak-e erre?“

„Igen. Gondosan feljegyeztem a kanyarulatok és a lejtők szögeit s bizonyosan tudom, hogy nem csalódhatom. Lássuk mindenekelőtt, hogy hol vagyunk. Keresd elő a delejtűt és vizsgáld meg, hogy mely irányt mutat.“

A műszerre tekintettem és figyelmes vizsga után szóltam:

„Kelet-negyed-dél-kelet.“

„Jól van!“ szólt a tanár az irányt feljegyezve s azután gyorsan végezve számitásait. „E számitásokból bizton következtethetem, hogy kiindulásunk pontjától nyolczvanöt mértföldnyire vagyunk.“

„E szerint hát az atlanti tenger alatt utazunk.“

„Ugy van.“

„S e perczben ott talán rémitő vihar dühöng, mely hajókat temet a hullámok alá fejünk fölött?“

„Az meglehet.“

„És a czethalok farkukkal börtönünk falait csapkodják.“

„Ne félj, Axel, nem fogják azokat megingathatni. De térjünk vissza számitásainkra. Mi most a Sneffels alapjától nyolczvanöt mértföldnyire vagyunk délkelet felé, és eddig tett jegyzeteim szerint, tizenhat mértföldnyire jutottunk a föld szine alatt.“

„Tizenhat mértföldnyire!“ kiáltám.

„Ugy van.“

„Hisz ez végső határa a földkéregnek, a tudomány szerint, mely annak vastagságát ennyire határozta.“

„Megengedem.“

„És itt, a hévmérsék növekvéséről való elmélet szerint, ezerötszáz foknyi melegnek kellene uralkodnia.“

„Kellene, öcsém.“

„S e gránit nem lehetne szilárd állapotban, hanem tökéletesen meg lenne olvadva.“

„Látod, hogy ebből semmi sincs, és hogy a tények, szokás szerint megczáfolják az elméletet.“

„Ezt csakugyan nem tagadhatom, de nagyon meg vagyok lepetve.“

„Mennyit mutat a hévmérő?“

„Huszonhét egész, hat tizedrész fokot.“

„E szerint csak ezer négyszáz hetvennégy és négytizedrész fok hijja, hogy a tudósoknak igazuk legyen. A hévmérsék aránylagos növekvése tehát tévedés, és e szerint Davy Humphry nem csalódott; én pedig helyesen cselekedtem, hogy reá hallgattam. Mit felelhetsz erre?“

„Semmit.“

Pedig sok ellenvetésem lett volna. Davy elméletének helyességéről most sem voltam meggyőződve; most is hittem a központi melegségben, habár annak hatását nem éreztem. Inkább akként magyaráztam a dolgot, miszerint e kiégett tűzhányó kémény, melyet a meleget át nem bocsátó láva környez, ez oknál fogva nem birhat a rétegnek egyéb részeiben uralkodó magas hévmérsékével.

De a helyett, hogy ujabb argumentumokat kerestem és adtam volna elő, a helyzetet ugy fogtam fel, a mint feltünt.

„Nagybátyám,“ mondám, „én meg vagyok győződve ön számitásainak helyességéről; de legyen szabad azokból következtetést vonni.“

„Csak rajta öcsém.“

„Azon ponton, hol jelenleg vagyunk, Izland szélessége alatt, a föld sugarának hosszasága mintegy ezer ötszáz nyolczvanhárom mértföld?“

„Ezer ötszáz nyolczvanhárom és egy negyed mértföld.“

„Kerek számmal ezer hatszáz. Eddig tehát tizenhat mértföldet haladtunk az ezer hatszáz mértföldnyi uton?“

„Helyesen mondod.“

„És ez nyolczvanöt mértföldnyi vizirányos utba került?“

„Ugy van.“

„Mintegy husz nap alatt.“

„Husz nap alatt.“

„Már pedig tizenhat mértföld a földsugárnak épen egy századrésze. Ha igy folytatjuk, kétezer nap alatt, vagyis körülbelül hatodfél év mulva fogjuk elérni a föld központját!“

A tanár nem válaszolt.

„Hátha még tekintetbe veszszük, hogy miután tizenhat mértföld függőleges irányban, nyolczvan mértföldnyi vizirányos utat igényel, délkelet felé nyolczezer mértföldet kell haladnunk, s igy okvetetlenül ismét a földgömb körületére, a felszinre jutunk, minekelőtte a központot elérhetnők.“

„Ördög vigye a számitásaidat!“ válaszolt nagybátyám haragosan. „Ördög vigye a hypothesiseidet! Mire alapitod őket? Honnan tudod, hogy e folyosó nem egyenes irányban a központnak tart? Egyébiránt nem első járok ez uton. Mit tenni akarok, más is tette s reménylem, hogy nekem is sikerülni fog szándokom.“

„Reménylem, de utoljára is, szabad legyen…“

„Szabad legyen hallgatnod, Axel, sőt ez tanácsos lesz, valahányszor ily badarságok jutnak eszedbe.“

Ugy vettem észre, hogy utitársam szerető rokonból ismét rettenetes tanárrá kezdett válni s ennélfogva hallgattam.

„Most pedig vizsgáld meg a manometrumot. Mit mutat?“

„Igen erős nyomást.“

„Jól van. Ebből láthatod, hogy lassankint szállva le, hozzászokunk a légkör sűrűségéhez és hogy az egyáltalában nem okoz szenvedést.“

„Kivéve némi fülfájást.“

„Csekélység; ezt egyébiránt megszüntetheted, ha a külleget gyors közlekedésben tartod a tüdődben levő léggel.“

„Ugy van“, feleltem, el levén határozva, hogy többé ellent nem mondok bátyámnak. „Sőt valódi gyönyört okoz e sürü légkörben mozogni. Vette észre bátyám, hogy a hang itt mily erővel terjed el?“

„Kétségkivül, itt a siket is tökéletesen jó hallana.“

„De e sűrűség kétségkivül növekedni fog?“

„Igen, egy nem tökéletesen meghatározható törvény szerint; igaz, hogy a nyomás ereje csökkenni fog azon arányban, a mint mélyebbre hatolunk. Tudod, hogy a nyomás hatása legérezhetőbb a földnek felszinén, és hogy a földnek központján a tárgyak nem birnak semmi súlylyal.“

„Tudom; de nem hiszi-e nagybátyám, hogy a lég végre a viz sűrűségével fog birni az alantibb rétegekben?“

„Hétszáz tiz légkörnyi nyomás alatt mindenesetre.“

„És mélyebben?“

„Mélyebben e sűrűség még növekedni fog.“

„De mint fogunk akkor alább szállani?“

„Köveket rakunk zsebeinkbe.“

„Valóban, bátyám mindenre tud felelni.“

Nem mertem a hypothesisek mezején messzebb haladni, attól tartván, hogy ismét valamely lehetetlenségre bukkanok, mely a tanárt kihozná türelméből.

Pedig világos, hogy a lég oly nyomás alatt, mely több ezer légkörnek súlyáig emelkedhetik, végre szilárd testté válnék és hogy ekkor, feltéve, hogy testeink e nyomásnak ellentállhatnak, meg kellend állanunk, daczára a világ minden okoskodásainak.

Azonban nem igyekeztem ez argumentumot érvényre emelni. Nagybátyám ismét az annyit emlegetett Saknussemm példájával felelt volna, mely pedig előttem semmi nyomatékkal nem birt; mivel ha valónak ismertük is el a tudós izlandi utazását, mégis igen könnyen lehetett ellenvetést találni, és pedig a következőt:

A tizenhatodik században sem légmérő, sem manometrum nem voltak még feltalálva; miként tudhatta tehát Saknussemm, hogy valóban a központig hatolt! Ez ellenvetést azonban elhallgattam, be akarván várni, hogy az események igazolják azt.

A nap hátralevő részét számitgatással és társalgással töltöttük. Én minden tekintetben készségesen osztottam Lidenbrock tanár véleményét, és irigyeltem Hans tökéletes közönyösségét, ki sem okokkal, sem hatásokkal nem törődve, vakon ment, merre a végzet vitte.