V.

Szerencsére még ideje korán visszahelyezhettem az asztalra ama átkozott iratot.

Lidenbrock tanár, ugy látszék, mélyen el volt merülve gondolataiba. Az eszme, mely jelenleg lelkét betöltötte, egy percznyi nyugalmat sem engedett neki; meglátszott rajta, hogy sétája közben meghányta az ügyet és képzelőtehetségének minden eszközeit felhasználta; most valamely uj combinátiót kivánt alkalmazni.

Valóban le is ült karszékébe, s tollat fogva kezébe, betüket irt le apró csoportokban, melyek valamely algebrai számitásra hasonlitottak.

Én tekintetemmel figyelmesen követém izgatottságtól remegő kezét; minden mozdulatára ügyeltem. Mi lesz ez ujabb fürkészések eredménye? gondolám magamban. Reszkettem, hogy kisérlete sikerülni fog, bár ettől tartani nem volt okom, miután a megfejtés valódi és egyetlen módját ismervén, tudhattam, hogy minden másnemü kisérlet hiábavaló.

Három óra hosszat dolgozott nagybátyám szakadatlanul, a nélkül, hogy egy szót is szólott, vagy fejét munkájáról fölemelte volna; irt, kitörült, ujra irt és ujra kitörült, egymásután vagy ezerszer.

Tudtam ugyan, hogy ha sikerülend neki a betüket minden lehető combinatióban összeállitani, a minden is ezek közt leend. De azt is tudtam, hogy csak husz betü is két quintilio, négyszáz harminczkét quadrillio, kilenczszáz két trillio, nyolcz milliard, százhatvanhat millió, hatszáz negyvenezer-féle rendben állitható össze. E mondat pedig százharminczkét betüt tartalmazván, az ezekből összeállitható mondatok összege legalább is százhárminczhárom számjegyből álló, csaknem kimondhatlan számot képezett.

Attól tehát, hogy bátyám ily módon fogja megfejteni a talányt, nem tartottam.

Ezalatt azonban telt az idő; az est beállott; az utczai zaj elcsendesedett; nagybátyám, ki folyvást munkájára volt hajolva, nem hallott és nem látott semmit, még a jó Mártha asszonyt sem, ki az ajtót benyitva kérdezé:

„Fog a tekintetes ur vacsorálni?“

Mártha asszony tehát nem kapott feleletet; én részemről, miután sokáig küzdöttem az álom ellen, végre mégis csak elaludtam a pamlagon ülve, mig nagybátyám folyvást számitgatott és törülgetett.

Midőn másnap felébredtem, a fáradhatlan búvár még egyre dolgozott. Szemei ki voltak veresedve, vonásai az álmatlanságtól sápadtak, e mellett azonban arczain lázas pir égett; ujjai folyvást haja közt turkáltak; mind e jelek elárulták, hogy mily rettentő harczot folytatott a lehetetlenség ellen, hogy az éjszakát mily szellemi fáradalmak, elméjének mily túlcsigázott működése közt töltötte.

Tekintete valóban szánalmat költött bennem. Daczára annak, hogy irányában szemrehányásokra jogosultnak hittem magamat, megindulást éreztem. Szegény bátyám annyira el volt foglalva ama gyötrő eszme által, hogy szokása ellenére még dühbe sem jött; lelkének minden képességei egy irányban voltak összpontositva, és mivel szenvedélyes lelkének indulatai nem csapongtak túl, mint rendesen, hanem belsejébe zárva maradtak, szomoru következményektől kellett tartanom.

És nekem hatalmamban állott, hogy lelkét megszabaditsam a rá nehezendő rettentő bilincsektől! De azért ezt nem cselekedtem.

Pedig jó szivem volt. Mért hallgattam el tehát a titkot, mely őt annyira gyötörte? Az ő saját érdekében.

„Nem, nem,“ ismétlém magamban, „nem fogok szólni egy szót se! Ha megtudná, oda menne, lehetetlen volna őt visszatartani. Képzelő tehetsége valódi égő vulkán; hogy véghez vigye azt, mire más geologok nem voltak képesek, életét is koczkáztatná. Hallgatni fogok tehát; elhallgatom e titkot, melynek urává a véletlen tett; ha felfedném bátyám előtt, annyi lenne, mintha őt meggyilkolnám. Találja ki, ha tudja. Én részemről nem teszem ki magamat azon szemrehányásnak, hogy vesztét okoztam!“

Miután ezt szilárdul elhatároztam, karjaim keresztbe fonva vártam. Azonban e határozatomat némileg megzavarta egy, néhány órával később közbejött esemény.

Midőn Mártha asszony ki akart menni, bevásárlásokat teendő a piaczon, az utczaajtót zárva találta; a nagy kulcs nem volt a zárban. Ki huzta le? Nyilván nagybátyám dugta zsebébe, midőn tegnap este sétájáról visszatért.

Szándékosan vagy szórakozottságból cselekedte-e azt? Csakugyan az éhség gyötrelmeinek akart bennünket kitenni? Ez mégis sok lett volna. Hogyan! Mártha és én áldozataivá legyünk e szituációnak, mely ránk semmiben sem tartozik? Egy régibb hasonló eset jutott eszembe, mely most valóban komolyan megijesztett. Néhány év előtt ugyanis, midőn nagybátyám nagy ásványtani müvén dolgozott, egy izben huszonnégy óráig se nem evett, se nem ivott, s e tudományos böjtölésben az egész háznak részt kellett vennie. Tisztán emlékezem, hogy akkoriban ennek következtében rettentő kinokat szenvedtem, mi tekintve falánk természetemet, épen nem volt kellemes.

Ugy látszott tehát, hogy reggelizni ép oly kevéssé fogunk, mint tegnap vacsoráltunk. Eltökéltem azonban, hogy kitartó leszek és nem fogok engedni az éhség hatalmának. Szegény jó Mártha asszony komoly oldaláról fogta fel a dolgot és kétségbe esett. Mi engem illet, leginkább az gyötört, hogy a házból el nem távozhattam; hogy miért, az könnyen kitalálható.

Bátyám ezalatt folyvást dolgozott; képzelőtehetsége a variatiók és kombinátiok határnélküli világába emelkedett; ő távol járt a földtől és távol minden földi szükséglettől.

Déltájban rémségesen marczangolni kezdett az éhség. Mártha asszony, gyermekded ártatlanságában, tegnap este megette volt a kamarában található apró maradékokat; nem volt tehát az egész háznál semmi élelmi szer. Mindamellett szilárdul ragaszkodtam határozatomhoz, ugyszólván becsületbeli kérdéssé téve annak fenntartását.

Az óra kettőt ütött. A dolog nevetséges, sőt türhetetlen szint kezdett ölteni; ugy hiszem rettentő hosszu képet csinálhattam. Azon kezdtem gondolkodni, hogy valjon nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot ama irománynak; ugy vélekedtem, hogy bátyám nem hinné el tartalmát, hogy abban mystificatiót fog látni, vagy ha mégis ama kalandos utra szánná magát, lehetséges lesz őt akarata ellenére is visszatartóztatni; végre megtörténhetik az is, hogy önmaga feltalálja a kulcsot, s ekkor azután hiába koplaltam. Ez okoskodás, melyet tegnap este még megvetésre méltó gyengeségnek véltem volna, most nagyon helyesnek látszott előttem; sőt ugy tartottam, hogy rettentő badarság volt eddig is várni; elhatároztam, hogy a titkot felfedem.

Azon gondolkodtam tehát, hogy miként penditsen meg a tárgyat, midőn a tanár felállott s kalapját fejére téve, távozni készült.

Távozni akart! s itt hagyott volna bennünket bezárva. Ezt nem türhetém.

„Édes bátyám!“ szóltam.

De ugy látszik, hogy nem is hallotta szavaimat.

„Édes urambátyám?“ szóltam ismét hangosabban.

„Mi az, he?“ szólt bátyám megrebbenve, mint a kit hirtelen költenek.

„Megvan a kulcs?“

„Miféle kulcs? kapukulcs?“

„Nem, nem!“ kiáltám, „a rejtirat kulcsa.“

Bátyám szemüvegei fölött elnézve, szegezte rám tekintetét; valószinüleg szokatlannak találta arczkifejezésemet, mert szenvedélyesen ragadta meg karomat, és szóra nem lévén képes, kérdőleg tekintett rám. De a kérdést valóban élő szó sem fejezhette volna ki e tekintetnél tökéletesebben.

Igenlőleg hajtám meg fejemet.

Ő mintegy szánakozva rázta fejét, mintha azt hinné, hogy megőrültem.

Ekkor még egyszer intettem igent határozottabban, mint elébb.

Ekkor bátyám szemei kigyuladtak és keze fenyegetőleg mozgott.

E néma társalgás, ily körülmények között, érdekes lett volna a legközönyösebb szemlélő előtt is. Nem mertem szólni, mert attól tartottam, hogy bátyám örömének kitörésében öleléseiben fojt meg. De végre mégis kénytelen voltam szólni.

„Igen, e kulcsot… a véletlen…“

„Mit mondasz?“ kiáltá bátyám leirhatatlan felindulás hangján.

„Nézze,“ szóltam eléje tartva a papirt, melyre a kérdéses betüket irtam volt, „olvassa ezt.“

„De hisz ennek semmi értelme,“ válaszolt a tanár ujjai közt gyürve a papirost.

„Semmi értelme, ha előlről olvassuk, de ha végén kezdjük…“

Be sem fejezhetém szavaimat, mert bátyám felkiáltása, nem is annyira felkiáltása, mint felorditása szakitott félbe. Lelkében világosság terjedt el. Arcza átszellemült.

„Hah! bölcs Saknussemm,“ kiáltá Lidenbrock tanár, „tehát megforditva irtad le a mondatot?“

Megragadta a papirost és mialatt szeme szikrázott, remegő hangon olvasta fel az egész okmányt, az utolsó betün kezdve, és az elsőn végezve.

Tartalma következő volt:

Vagy leforditva:

Bátyám e szavak olvasásakor összerezzent, mintha elektrikus folyam özönlött volna testébe. E perczben örömében, merészségében és bizalmában valóban nagyszerü volt a tanár. Fel s alá járt; hol kezei közé szoritotta fejét; hol a székeket döntögette fel; hol könyveket rakott egymásra; hol pedig – nem hinném, ha nem láttam volna – szeretett ásványaival lapdázott; öklével jobbra balra ütött a légbe, hadonázott ide-oda. Végre lecsillapultak idegei és mint a kiből nagyon sok delejesség ment ki, kimerülten rogyott karszékébe.

„Hány óra lehet?“ kérdé néhány percznyi szünet után.

„Három óra,“ feleltem.

„Már! Mily gyorsan megemésztettem az ebédet. Majd éhen halok. Jerünk enni. És azután…“

„Azután.“

„Szedd és csomagold össze holmimat.“

„Hogyan?“ kiáltám én.

„És a magadét is!“ felelt a kérlelhetetlen tanár asztalhoz ülve.