X.
Leo Beöthy translation
Az ebéd készen volt. Nagybátyám, kinek gyomrát a hajón tűrt koplalás feneketlen örvénynyé változtatta, roppant sokat evett. Ez ebéd, mely inkább dán mint izlandi konyha szerint készült, nem tartalmazott semmi emlitésre méltót; de házigazdánk, ki inkább izlandi mint dán volt, az ókori vendégszerető házigazdákat juttatá eszembe. Ugy látszék, mintha házában inkább otthon lettünk volna mint ő maga.
A társalgás izlandi nyelven folyt, csakhogy bátyám német, Fridrikson ur pedig latin kifejezéseket is használtak közbe, hogy én is megérthessem. Különféle tudományos kérdésekről beszéltek, mint tudósok közt illik; de Lidenbrock tanár nagyon óvatos volt és szemeivel nekem is folyvást mély hallgatást ajánlott tervünket illetőleg.
Fridrikson ur megkérdezte bátyámtól, hogy a könyvtárban tett fürkészéseinek mi eredménye volt.
„E könyvtár“, kiáltá bátyám, „nem is érdemli e nevet; az üres polczokon nem találtam egyebet néhány munkának egyes köteteinél.“
„Hogy hogy!“ válaszolt Fridrikson ur, „könyvtárunk nyolczezer kötetet tartalmaz, melyek közt sok becses és ritka is akad; ó-skandináv nyelven irt munkák, valamint uj könyvek, melyeket Kopenhágából kapunk minden évben.“
„De hol volna hát azon nyolczezer kötet? Én részemről…“
„E könyvek Lidenbrock ur, mind vidéken vannak; a mi régi szigetünk népe kedveli a tudományokat; minden földmüves, minden halász tud olvasni és szokott olvasni. Mi ugy vélekedünk, hogy a könyvek hivatása, miszerint a helyett, hogy vasrácsozat mögött, kiváncsi tekintetektől távol penészedjenek, az olvasók kezeikben kopjanak el. E könyvek tehát kézről kézre járnak, a lakosok sorba olvassák őket; szekrényükbe gyakran csak egy évi távollét után kerülnek vissza.“
„És addig,“ válaszolt bátyám némileg boszankodva, „az idegenek…“
„Az idegeneknek vannak könyvtáraik otthon; mi mindenekelőtt azt kivánjuk, hogy a nép mivelődjék. Ismétlem, a tudománykedvelés vérében van az izlandi fajnak. Ezért alapitottunk is 1816-ban egy irodalmi társulatot, mely szép gyarapodásnak örvend; külföldi tudósok is megtisztelve érzik magukat, ha tagjaivá lesznek; e társulat hazánkfiai nevelésére és kimivelésére szánt könyveket ád ki, melyek valóban nagy szolgálatokat tesznek az országnak. Ha ön tanár ur, levelező tagjává lenne e társulatnak, nagyon megtisztelve éreznénk magunkat.“
Nagybátyám, ki már tagja volt néhány száz tudós társaságnak, nagyon szivesen fogadta ez ajánlatot, mi Fridrikson urat mélyen meghatni látszott.
„Már most,“ felelt az utóbbi, „tudassa velem, hogy mely könyveket remélt könyvtárunkban találhatni, s talán adhatok önnek értesitést azok iránt.“
Én bátyámra tekintettem, ki habozott a felelettel. E kérdés közvetlenül érinté terveit. Mindamellett néhány pillanatnyi gondolkodás után szólott:
„Fridrikson ur,“ mondá bátyám, „én azt szeretném tudni, hogy önök régibb munkái között megvannak-e Arne Saknussemm iratai?“
„Arne Saknussemm!“ válaszolt a reykjawiki tanár; „ama tizenhatodik századbeli tudóst érti ön, ki egyszersmind nagy természetbuvár, vegyész és utazó volt?“
„Azt“.
„Az izlandi irodalom és tudomány egyik legfényesebb csillagát?“
„Ugy van.“
„E kitünő férfiut?“
„Megengedem, hogy az volt.“
„Kinek merészsége lángeszével vetekedett?“
„Látom, hogy ön valóban ismeri őt.“
Nagybátyám arcza ragyogott az örömtől, midőn hősének e dicséretét hallá. Szemei szikráztak, a mint Fridrikson urra tekintett.
„Nos,“ kérdé bátyám, „Arne Saknussemm munkái?“
„Ah! munkáit, fájdalom! nem birjuk.“
„Hogyhogy, Izlandban nem találhatók e munkák?“
„Sem Izlandban, sem másutt.“
„S miért nem?“
„Mert Arne Saknussemm mint eretnek üldöztetett és munkái ezer ötszáz hetvenháromban égettettek el Kopenhágában a hóhér keze által.“
„Helyesen! igen jól van!“ kiáltott nagybátyám, kinek e nyilatkozata nagyon megbotránkoztatá Fridrikson tanárt.
„Hogyan?“ szólt az utóbbi.
„Igen! ez mindent megmagyaráz, minden kiderül. Világosan értem most, hogy Saknussemm, kinek munkái betiltattak, s ki kénytelen volt lángelméje felfedezéseit eltitkolni, miért temette el érthetetlen rejtiratba ama titkot…“
„Miféle titkot?“ kérdé Fridrikson ur élénken.
„Egy titkot… mely…“ válaszolt bátyám hebegve.
„Talán birtokában van ön valami okmánynak?“ folytatá házigazdánk.
„Nem… tisztán csak gyanitás.“
„Ugy!“ felelt Fridrikson ur, ki látva bátyám zavarát nem feszegette tovább a dolgot. „Reménylem“, tevé utána, „hogy ön nem fog szigetünkről távozni a nélkül, hogy gazdag ásványországát figyelemre méltatta volna?“
„Semmi esetre sem“, felelt nagybátyám; „csakhogy kissé későn érkezem; látogatták már e szigetet tudósok?“
„Igen! Ohlafsen és Powelsen urak munkálatai, melyek a király rendelete folytán jöttek létre, Troil tanulmányai, továbbá Gaimard és Robert uraknak kutatásai, melyek a „Recherche“ franczia korvetten jöttek ide, és végre ama tudósoknak, kik a „Reine Hortense“ fregatte-on voltak; mindezeknek feljegyzései és dolgozatai sok tekintetben megismertették Izlandot a külfölddel. De, higyje el ön, hogy még van mit tenni.“
„Hiszi ön?“ szólt nagybátyám igen ártatlan arczkifejezést öltve és szemének csillogását mérsékelni igyekezvén.
„Igen. Temérdek jéghegy és vulkán létezik, mely még nagyon ismeretlen. Igy például, nézze ön ott ama hegyet, mely a láthatár felé emelkedik; ez a Sneffels.“
„Ah! a Sneffels,“ kiáltott bátyám.
„Egyike a legnevezetesebb tűzhányó hegyeknek, melynek tölcsérét igen ritkán látogatják.“
„Kialudt?“
„Kialudt, már mintegy ötszáz év óta.“
„Valóban!“ – válaszolt nagybátyám, ki kénytelen volt lábszárait a legnagyobb erőfeszitéssel keresztbe vetni, hogy önkénytelenül ugrálni ne kezdjen, „valóban kedvem volna geologiai tanulmányomat e hegyen kezdeni. Seffel… Tessel… vagy hogy híjják?“
„Sneffels,“ mondá a derék Fridrikson.
A társalgás e része latin nyelven folyt, minélfogva tökéletesen megérthettem azt; alig voltam képes a nevetést elfojtani, midőn láttam, hogy bátyám mint igyekszik örömét eltitkolni; tökéletesen jámbor, ártatlan arczkifejezést ölteni igyekezett, mi azonban nem sikerült tökéletesen, mert oly ravaszul nézett ki, mint valami vén róka.
„Igen,“ szólt Lidenbrock tanár, „ön szavai döntőleg hatottak reám, megkisértjük a Sneffels csúcsára jutni, sőt talán még tölcsérét is fogjuk tanulmányozni.“
„Nagyon sajnálom“, szólt Fridrikson ur, „hogy foglalatosságaim nem engedik, miszerint Reykjawikból távozzam; nagy örömömre szolgálandott, ha önöket kisérhettem volna.“
„Ó a világért sem“, válaszolt bátyám élénken, „a világért sem akarnánk zavarni senkit, édes Fridrikson ur; igen hálás vagyok önnek szives szándokáért. Ily nagy tudományú férfiú jelenléte kétségkivül nagy hasznunkra lett volna, de ön hivatali kötelességei…“
Reménylem, hogy házigazdánk, lelkének izlandi ártatlanságában nem ismerte föl bátyám alattomosságát.
„Ön igen helyesen cselekszik, Lidenbrock ur, hogy e vulkánon kezdi tanulmányait; számos tapasztalatot fog gyüjthetni és fontos észleletekre fog alkalma nyilni. De mely uton szándékszik ön a Sneffels félszigetére jutni?“
„Tengeren, áthajózva az öblön. Ez a leggyorsabb utja.“
„Kétségkivül a leggyorsabb, csakhogy nem használható.“
„Miért nem?“
„Mert egész Reykjawikban nincs egyetlenegy csolnak.“
„Ördög és pokol!“
„Most csupán szárazföldi uton, a parton haladva lehet odajutni. Az ut hosszabb, de érdekesebb.“
„Jó tehát. Kalauzt fogok keresni.“
„Kalauzt ajánlhatok önnek.“
„De biztos, értelmes ember-e?“
„Az, épen ama félsziget lakója. Egyébiránt dunnavadász, és igen ügyes ember; ön meg lesz vele elégedve. Igen jól beszél dánul is.“
„És mikor láthatnám?“
„Holnap, ha ugy tetszik.“
„És miért nem ma?“
„Mert csak holnap érkezik.“
„Holnap tehát“, szólt bátyám sóhajtva.
E fontos társalgás néhány perczczel később azzal fejeződött be, hogy a német tanár forró köszönetet mondott az izlandi tanárnak. Az ebéd alatt nagybátyám sok fontos dologról értesült, többi közt Saknussemm történetéről, mely megmagyarázhatóvá tette, hogy miért rejtette el feltalálását; továbbá nagy örömére szolgált bátyámnak az is, hogy házigazdánk nem kisér el bennünket és hogy holnap szolgálatára fog állni a kalauz.