XXI.

Másnap korán reggel indultunk utnak. Nagyon sietnünk kellett, mert ötnapi járóra voltunk már a keresztuttól.

Nem fogom hosszadalmasan leirni a visszatérés szenvedéseit. Bátyám dühét elfojtva tűrte azokat, mert érezte, hogy haragja által semmit nem változtathatna! Hans békés jellemének teljes megadásával tűrt; én, megvallom, sopánkodtam s kétségbeestem; annyi lélekerőm nem volt, hogy ily bajjal daczoljak.

Mint előre láttam, ugy történt; vizünk már első nap elfogyott; ekkor minden italunk a fenyőnedv volt; de e pokoli folyadék torkomat égette, s még csak látni sem szerettem. A meleget kiállhatatlannak találtam; a fáradság csaknem bénává tett. Nem egyszer annyira voltam, hogy kicsibe mult, miszerint élettelenül nem rogytam össze. Ilyenkor azután megállottunk; bátyám és az izlandi ápoltak és feléleszteni igyekeztek. De bátyámon már lehetett észrevenni, hogy alig képes a fáradság s a viz nélkülözéséből származó gyötrelmek ellen küzdeni.

Végre kedden julius, 8-kán, kezeinken s térdeinken vonszolva magunkat, érkeztünk a keresztutra; fél halottak voltunk. Ott csaknem élettelenül terültem el a lávakövezeten. Ekkor reggeli tiz óra volt.

Hans és bátyám, az oldalfalakhoz támaszkodva, igyekeztek néhány darabka kétszersültet lenyelni. Dagadt ajkaim közől olykor hosszas nyögés emelkedett; azután mély álomba, vagy inkább tökéletes zsibbadásba merültem.

Némi idő mulva bátyám mellém jött, s felemelt karjaiba.

„Szegény gyermek!“ suttogá valódi szánalom hangján.

E szavak, mivel nem voltam a rideg modoru tanár részéről gyöngédséghez szokva, mélyen meghatottak. Kezeimmel megragadtam reszkető kezeit; tekintete rajtam függött és láttam, hogy szemei nedvesek.

Ekkor kezébe vette az oldalán függő kulacsot és nagy csodálkozásomra ajkamhoz emelte azt.

„Igyál,“ szólt ő.

Jól értettem-e? talán megőrült nagybátyám? Zavartan tekintettem rá, nem tudván elérteni, hogy mit akar.

„Igyál,“ ismétlé ő.

És felemelvén a kulacsot, annak egész tartalmát ajkaim közé tölté.

Mennyei élvezet! Egy ital viz áztatá kigyuladt számat, csak egyetlen korty, de ez képes volt megujitani bennem a már-már elfogyó életet.

Kezeimet összekulcsolva hálálkoztam bátyámnak.

„Igen,“ szólt ő, „egy ital viz, az utolsó! hallod, az utolsó! Ez utolsó cseppeket számodra tartogattam kulacsom fenekén. Százszor küzdöttem le a mindig ujra felébredő vágyat; de ellentállottam. Számodra tartogattam.“

„Bátyám!“ suttogám én, mialatt szememet nagy könyek áztaták.

„Igen, szegény gyermekem, tudtam, hogy mikor a keresztútra érkezünk, félholtan fogsz összerogyni s azért tettem el ez utolsó cseppeket, hogy ekkor felébreszszelek.“

„Köszönöm, köszönöm!“ kiáltám.

Habár szomjuságom nem is mult el, mégis némileg megtért erőm. Gégémnek addig görcsösen összezsugorodott izmai kitágultak; ajkaim gyuladása enyhült s képes voltam szólani.

„Bátyám,“ szóltam, „most már nincs mit tétováznunk; vizünk elfogyott s vissza kell térnünk.“

Mialatt igy szólottam, bátyám kerülte tekintetemet; szemei nem találkoztak az enyéimmel.

„Vissza kell térnünk,“ kiáltám, „vissza a föld szinére. Isten adja, hogy legyen annyi erőnk, miszerint feljuthassunk a tölcsérből!“

„Vissza!“ szólt bátyám, mintha inkább magának, mint nekem válaszolna.

„Igen, vissza, és ne veszitsünk egy pillanatot sem.“

Itt egy darabig mindketten elhallgattunk

„Hogyan Axel,“ szólt végre a tanár furcsa hangon, „ama néhány csepp viz nem adta vissza erődet és bátorságodat?“

„Bátorságomat!“

„Csak oly levert vagy, mint azelőtt, most is csak oly kétségbeesetten beszélsz.“

Minő volt e férfi jelleme, és miféle vakmerő terveket kovácsolt ismét!

„Hogyan, ön nem akar…“

„Lemondjak e vállalatról, azon perczben, mikor minden szerencsés eredményt enged remélnünk! Nem, soha!“

„Ugy hát halálra kell magunkat szánnunk!“

„Nem, Axel, nem! térj vissza. Nem kivánom halálodat. Hans veled megy. Hagyj magamra!“

„Én itt hagyjam!“

„Hagyj magamra, ismétlem! Ha megkezdtem ez utat, be is fejezem, eljutok a czélig, vagy vissza nem térek soha. Térj vissza, Axel, térj vissza!“

Nagybátyám a legnagyobb izgatottsággal beszélt. Hangja, mely egy pillanatig elérzékenyülést árult el, most kemény és fenyegető kifejezést öltött. Sötét erélyességgel küzdött a lehetetlenség ellen! Nem hagyhattam itt őt ez örvény fenekén, s mégis az önfenntartás ösztöne, életem megmentésére visszatérésre késztetett.

A kalauz szokott közönynyel szemlélte e jelenetet. Pedig megérthette, hogy utitársai között mily kérdés forog fenn; mozdulataink elég világosan mutathatták, hogy mily ellentétes irányra kivántuk egymást birni; de ugy látszék, mintha Hansot kevéssé érdekelné e kérdés, mely saját élete fölött is határozott; ő kész volt útnak indulni, vagy itt maradni, a szerint, mint gazdája kivánni fogja.

Óh miért nem magyarázhattam ki magamat most előtte! Szavaim, sóhajtásaim, hangomnak kifejezése legyőzték volna jellemének fagyos ridegségét. E veszélyeket, melyeket a kalauz sejteni nem látszott, én megértethettem, kézzelfoghatókká tettem volna számára. És ketten együtt talán legyőztük volna a tanár makacsságát. És ha máskép nem, erővel vihettük volna fel őt a Sneffels tetejére!

Hans mellé léptem s kezem vállára tettem. Ő nem mozdult. Ujjal mutatám neki a tölcsér utját. Ő mozdulatlan maradt. Dúlt arczom minden szenvedésemet kifejezte. Az izlandi csendesen rázta fejét és nyugodtan mutatott bátyámra.

„Master,“ szólt a kalauz.

„Urad?“ kiáltám én. „Őrült! hisz ő nem életednek ura! Jer, meneküljünk; vigyük őt magunkkal; nem hallod, nem értesz meg?“

Megragadtam Hans karját és kényszeriteni akartam, hogy felálljon. Küzdötten vele. Nagybátyám közbelépett.

„Csillapulj Axel,“ szólt ő. „E hajthatlan embert nem fogod megingathatni. Azért hallgasd meg javaslatomat.“

Keresztbe fontam karjaimat és jól szemébe néztem bátyámnak.

„A vizhiány,“ mondá ő, „egyetlen akadály, mely szándokom végrehajtását gátolja. Ama keleti alagban, mely lávából, homokkőből és kőszénből áll, hig anyagból egyetlen parányt sem találtunk. De meglehet, hogy szerencsésebbek leszünk, ha a nyugoti alagot követjük.“

Hitetlenül ráztam fejemet.

„Hallgasd meg szavaimat végig,“ folytatá a tanár emeltebb hangon. „Mialatt te mozdulatlanul hevertél a földön, én megvizsgáltam ama folyosónak rétegeit és alapját. Ez alag egyenes irányban a föld belsejébe vezet, s benne haladva, néhány óra alatt a gránitrétegbe jutnánk. Ott dús forrásokkal fogunk találkozni. Ez a szikla természetéből következik, s a ösztön és a tudomány egyhangulag igazolják meggyőződésemet. Azért én neked a következőket ajánlom: Mikor Columbus hajószemélyzetétől még háromnapi időt kivánt ismeretlen szigetek felfedezésére, emberei, habár betegek és rémülésben voltak, mégis teljesitették e kivánságát s ő fölfedezte az uj világot! Én, e földalatti világ Columbusa, tőled csupán egy napot kérek még. Ha ez elmulik a nélkül, hogy az annyira nélkülözött vizet feltalálnánk, esküszöm, hogy visszatérünk a föld felszinére.“

E szavak ingerültségem daczára is mélyen meghatottak, annyi szenvedély volt bátyám szavaiban, oly önmegtagadásába került hogy ekként szólhasson.

„Legyen meg tehát bátyám akarata,“ kiáltám én, „és adja isten, hogy emberfölötti erélye megjutalmaztassék. A sors ellen már csak néhány óráig küzdhetünk. Előre!“