XXII.

Megindultunk a nyugoti irányban lefelé vezető folyosóban. Hans szokása szerint legelől járt. Még száz lépést sem haladtunk volt, midőn bátyám lámpája világát a falakra vetve, kiáltott fel:

„Ime az ős réteg! Jó uton járunk; előre, előre!“

Mikor a világ őskorában a föld lassanként meghült, terjedelmének apadása következtében a kéreg sok helyütt kiment helyéből és hasadások, nagy üregek támadtak. Ez alagut is efféle hasadás volt, melyen egykor a megolvadt gránit bugyogott fel; ez alagut ezer meg ezer kanyargatával roppant labyrinthust képezett az ős rétegben.

A mint lefelé haladtunk, az őskori földréteget képező telepek mindinkább felismerhetőbben követték egymást. A földtan ez ős réteget ugy tekinti, mint az ásványos kéreg alapját, s a tudomány és tapasztalás bebizonyitották, hogy az három különböző telepből áll: a palából, a csillámból és a csillámpalából, melyek mindhárman ama megrendithetetlen sziklán nyugosznak, mely gránitnak neveztetik.

Oly csodás körülmények között még soha ásványtudós nem folytathatta tanulmányait a hely szinén. A mit a földfuró, e tökéletlen eszköz, nem volt képes a föld belsejéből a földszinre felhozni, azt mi most szemeinkkel láthattuk, kezeinkkel érinthettük.

E szép, különböző árnyalatu zöld palarétegek közt itt-ott fémerek kigyóztak, mint réz, cseleny, sőt aranynak és platinának is volt nyoma. Elgondoltam, hogy e kincseket, melyek a föld méhébe vannak eltemetve, a sovár emberiség soha sem fogja birtokába kerithetni. E kincseket az őskori forradalmak oly elérhetetlen mélységbe temették, miszerint sem a csákány, sem az ásó nem lesznek képesek azokat sirjokból kiemelni.

A pala után csillám következett, mely réteges alkatu, és leveleinek párhuzamossága által tünik ki; ezután következett a palacsillám, mely szintén nagy rétegekből áll, melyek között a fehér csillám szikrázott a lámpa fényében.

A Ruhmkorff-féle készülékek sugarai, melyek e sziklatömeg apró lapocskái által visszavettettek, minden lehető szögekben metszették egymást, s ugy tetszett, mintha egy gyémánt belsejében utaznánk, melyben millió és millió vakitó sugár törik meg.

Esteli hat óra tájban e fénytenger csillogása szünni kezdett, sőt csaknem tökéletesen megszünt; az oldalfalak ugyan most is jegeczekből állottak, de setétebb szinezetüek voltak; a csillám mindinkább nagyobb mennyiségével kezdett vegyülni a feldspátnak és a kvarcznak. Mely végyület képezi azt, mely tulajdonképen neveztetik sziklának, mely minden kövek között a legkeményebb és maga fölött hordja a földgömb telepeinek négy emeletét, a nélkül, hogy összezuzatnék általa. Mintegy roppant gránitbörtönbe voltunk befalazva.

Esteli nyolcz óra volt. Vizet még nem találtunk. Rémitőn szenvedtem. Most bátyám haladt legelől; ő még most sem akart megállani. Éber füllel figyelt a csendben, hogy nem szakitja-e meg azt valami forrás mormogása. De nem hallatszott semmi!

Lábaim mindinkább elnehezültek, de ellentállottam a gyötrelemnek, nehogy bátyámat megállani kényszeritsem. Tudtam, hogy a legnagyobb kétségbeesés sujtaná őt, mert a nap végéhez közeledett, s ez volt az utolsó nap, mely még övé volt.

Végre minden erőm elhagyott, nagyot kiáltottam és összerogytam.

„Meghalok!“

Nagybátyám visszajött hozzám; keresztbe font karokkal tekintett rám; azután tompa hangon e szavakat suttogá:

„Mindennek vége.“

Szemeim, melyek rajta függtek, még egy rémitő mozdulatot láttak, melyben haragja tükröződött, s azután lecsukódtak.

Midőn ismét felnyitám szemeimet, két társamat mozdulatlanul, pokróczaikkal betakarva, láttam a földön feküdni. Aludtak-e? Én részemről egy percznyi álomra sem voltam képes; ezt szenvedéseim nem engedték, sem azon gondolat, hogy bajom többé nem orvosolható. Bátyám utolsó szavai még fülemben hangzottak: „Mindennek vége!“, mert oly gyenge voltam, hogy még azt sem remélhettem, miszerint a föld szinére visszajuthassak.

Másfél mértföldnyire voltunk a föld kérgében! Ugy véltem, mintha e roppant tömeg egész súlyával nehezednék vállaimra. Összezuzottnak éreztem magamat, és minden erőködésem daczára nem voltam képes gránit-ágyamon megfordulni s a másik oldalra feküdni.

Néhány óra mult el igy. Körülöttünk mély csend uralkodott, valóban síri csend. Nem érkezhetett hozzánk hang e falakon át, melyek közől a legvékonyabb is ötezer lábnyi volt. Mindamellett, mély zsibbadásom daczára, ugy tetszett, mintha valami zajt hallanék; ugyanekkor az alag elsötétült. Figyelmesebben tekintettem körül s ugy tetszett, mintha az izlandi, kezében tartva a lámpát, eltünne.

Miért ment el? Itt akart bennünket hagyni? Nagybátyám aludt. Kiáltani akartam; de kiszáradt ajkaimból nem tört elő hang. Most a setét tökéletessé vált s a zaj végkép elhangzott.

„Hans itt hágy bennünket!“ kiáltám, „Hans, Hans!“

E szavakat bensőmben kiáltottam. Rajtam kivül senki nem hallhatta azokat. Mindamellett, a pillanatnyi rémület után, szégyelni kezdtem, hogy ily gyanut táplálhattam ez ember iránt, kinek viselete addig semmi okot nem adott erre. Igaz, hogy elment, de nem azért, hogy bennünket itthagyva meneküljön, mert a helyett, hogy visszatérne a merről jöttünk, lefelé haladt. Ha rosz szándoka lett volna, ellenkező irányban indult volna. Ez okoskodás némileg megnyugtatott és egyéb okokat kerestem. Hansot, e nyugalomkedvelő embert, csak komoly indok birhatta arra, hogy most felkerekedjen. Valami felfedezésre indult tehát? Az éj csendében talán valami mormogás ütötte meg fülét, melyet én nem voltam képes kivenni.