XIII.

Az órát tekintve éjszaka volt; de a hatvanötödik szélességi fok a sarkkör alatt, a nappali világosság ez órában, nem lephetett meg; Izlandban május és junius hónapokban a nap soha sem nyugszik le.

Mindamellett a lég meghült volt; fáztam és nagyon éheztem. Nagyon örültem tehát, midőn egy boer (izlandi kunyhó) ajtaja vendégszeretőn megnyilt előttünk.

Egyszerü földmüves háza volt, de vendégszeretet tekintetében felért egy király palotájával. Érkeztünkkor a ház gazdája elénk jött s kezet nyujtott; azután intett, hogy kövessük.

Egyenként követtük tehát őt, mert más módon nem haladhattunk volna a hosszu, keskeny és setét folyosóban, mely a formátlan, otromba gerendákból épült lakásba vezetett s melybe az egyes szobák ajtai nyiltak; volt összesen négy szoba: a konyha, a szövőmühely, a „badstofa“ vagyis a család hálószobája, és a vendégszoba, mely legjobb volt valamennyi közt.

Bátyám, kinek termetével e ház magassága semmi arányban nem állott, kétszer vagy háromszor beleütötte fejét a tetőzet gerendáiba.

Szobánkba vezettek bennünket; terjedelmére nézve teremnek mondható volt; padolattal nem birt s az ember döngölt földön járt benne. Ablaka egyetlenegy volt, melyre üveg helyett nem igen átlátszó birkabőrből készült táblák alkalmaztattak. Az ágyak száraz szalmából állottak, mely két pirosra festett s izlandi közmondásokkal diszitett faládákba volt szórva. Ennyi kényelmet nem is vártam; csak az volt kellemetlen, hogy az egész házban igen erős szag uralkodott, mely száritott haltól, zúzott hustól és aludt tejtől származott s orromat nagyon sértette.

Miután uti készülékeinket félreraktuk, házigazdánk hangja üté meg füleinket, ki arra szólitott fel bennünket, hogy menjünk a konyhába; a legnagyobb hidegek alkalmával is csak itt szoktak tüzet rakni.

Bátyám rögtön engedelmeskedett e barátságos felszólitásnak s én követtem.

A konyhában levő tüzhely ódon alaku volt; a szoba közepén ugyanis nagy kő volt látható s ez szolgált tüzhelyül; fölötte lyuk volt a tetőben, melyen át a füst távozott. E konyha egyszersmind ebédlőül is szolgált.

Beléptünkkor házigazdánk, mintha még nem is látott volna bennünket, e szóval üdvözölt: „saellwertu“, mi annyit tesz: legyetek boldogok; ezután mindenikünknek megcsókolta arczát.

Utána felesége ugyanazon szavakat, valamint a rájok következett tettleges üdvözlést is ismétlé; ezután a házastársak jobb kezüket szivükre téve, mélyen meghajoltak előttünk.

Nem hallgathatom el azonban, hogy a háziasszony tizenkilencz gyermek anyja volt, kik mindnyájan, kicsinyek valamint nagyok, ott zsibongtak körülöttünk, a füstfellegek közt, melyekkel a tüzhely megtölté a szobát. Minduntalan kis szőke fejek emelkedtek ki a ködös homályból, melyek arczkifejezése kissé méla volt. Ha gondosabban mosdattak volna, angyaloknak lehetett volna őket hinni.

Nagybátyám és én rögtön megbarátkoztunk ez apróságokkal, s csakhamar mindegyikünk vállán három négy gyermek volt, ugyanannyi ült térdeinken, s a többi lábaink között. Azok, kik már tudtak beszélni, minden elképzelhető hangon, a legmélyebbtől a legmagasabbig, ismételték e szót: „saellwertu.“ Azok, kik még nem beszéltek, annál jobban kiáltottak.

E hangversenyt azon tudósitás szakitá félbe, hogy a vacsora kész. E perczben lépett be a vadász, ki ezalatt a lovak etetéséről gondoskodott, mi ugy értelmezendő, hogy kibocsátotta őket a mezőre; szegény állatoknak be kellett érniök a sziklákon termő mohával és csekély táperőt tartalmazó fűnemekkel; de azért másnap maguktól visszatérnek hálátlan gazdájukhoz, ki csak munkával tartja őket.

„Saellwertu,“ szólt Hans belépve.

Ezután csendesen, gépiesen, anélkül hogy egyik csók hosszasabb lett volna a másiknál, végig csókolta a házigazdát, a háziasszonyt, és a tizenkilencz gyermeket.

E szertartás be lévén fejezve, asztalhoz ültünk, összesen huszonnégyen, következőleg egyik a másikon ült. Még szerencsésnek mondhatta magát az, ki csak két gyerkőczét tartott térdein.

A leves érkeztekor általános lett társaságunkban a csend, s az izlandiaknak, meg az izlandi gyermekeknek is természetében levő hallgatagság ismét visszanyerte uralmát. Házigazdánk izlandi mohából készült levest tálalt elénk, mely nem volt rosz; erre következett egy roppant adag, husz év óta megavasodott vajban uszó száritott hal; az izlandiak izlése szerint t. i. az avas vaj sokkal jobb a frissnél. Ehhez járult még az ugynevezett „skyr,“ neme az aludttejnek, mely fenyőmag-nedvvel volt füszerezve, és melyhez kétszersültet ettünk; italul vizzel vegyitett tej szolgált, mit „blandá“-nak neveznek. Hogy jó vagy rosz volt-e e különös ebéd, azt nem vagyok képes megitélni. Éhes voltam s a csemegéül szolgáló pohánkakását is tökéletesen felkanalaztam.

Ebéd után a gyermekek eltüntek; a felnőttek a tüzhely körül foglaltak helyet, melyen tőzeg, száraz dudva, tehéntrágya és száraz halcsont égett. Miután ekként meleggel is jóllakni igyekeztünk, elváltunk és kiki szobájába ment. A háziasszony ajánlkozott, hogy hazai szokás szerint harisnyáinkat s nadrágainkat le fogja huzni; mit azonban igen szivélyesen megköszöntünk, de el nem fogadtunk; végre a szalmából készült ágyon pihentethetém fáradt tagjaimat.

Másnap, öt órakor reggel, elbucsuztunk az izlandi parasztembertől; nagybátyám alig volt képes őt némi dij elfogadására birni; Hans jeladására utnak indultunk.

Gaerdaertól mintegy száz lépésnyire a vidék jellege megváltozott; a föld ingoványossá kezdett válni s ennélfogva kevésbbé kedvezett lépteinknek. Jobbra a hegyek lánczolata a végtelenbe nyult, mint valami természetalkotta roppant bástya, melynek tövében haladtunk; itt-ott patakok szakitották meg utunkat, melyeken át kellett gázolnunk vagy úsztatnunk, ügyelve, hogy podgyászunk nagyon meg ne ázzék.

A vidék mindinkább sivatag szinét öltötte; olykor azonban ugy tetszett, mintha a távolban emberi alak enyészne el, mintha tőlünk menekülne; ha az ut valamely kanyarulata véletlenül e rémek közelébe hozott bennünket, összeborzadtam a kopasz dagadt fő, a fénylő bőr, az undok sebek láttára, melyek a testüket fedő rongyok lyukain át voltak láthatók.

E szerencsétlen lények nem közeledtek hozzánk, nem nyujtották alamizsnára idomtalan kezeiket. Ellenkezőleg futottak előttünk, de nem távozhattak oly hirtelen, hogy Hans utánok ne kiálthatta volna a szokásos üdvözletet: „Saellwertu.“

„Spetelsk,“ szólt ilyenkor Hans.

„Bélpoklos!“ ismétlé bátyám.

E szó maga undort költött bennem. E rettentő betegség Izlandban elég gyakran előfordul; nem ragadós ugyan, de örökölhető, minélfogva e szerencsétleneknek nem szabad házasodniok.

E kisértetek nem viditották fel a vidék jellegét, mely ugy is mindinkább szomorubb tekintetüvé vált; füvet már csak itt-ott, s végre épen nem láttunk. Fa itt nem terem, kivéve a törpe hársat, mely inkább bokorhoz hasonló, s itt csoportokban tenyészik. Állatot sem láttam, kivéve néhány lovat, melyeket gazdájuk nem tarthat, s melyek magányosan bolyongtak a komor tekintetü síkon. Olykor egy-egy ragadozó madár keringett a szürkés fellegek alatt, s azután nyilsebesen folytatta utját dél felé; e sivár természet lelkemmel közölte méla jellegét s emlékezetem visszavitt szülőföldemre.

Ezután néhány apró, jelentéktelen fjördön kellett átkelnünk, s végre egy valóságos kis öblön; az apály, mely akkor legalacsonyabb fokán volt (következőleg a viz se nem nőtt, se nem apadt,) lehetségessé tette, hogy azon rögtön átkeljünk s Alftanes falut érhessük el, mely egy mértfölddel távolabb fekszik.

Miután este két patakon, az Alfán és a Hettán, melyek csukákban és pisztrángokban bővelkednek, gázoltunk át, kénytelenek voltunk az éjszakát valami elhagyatott, nyomoru viskóban tölteni, mely méltó tanyája lett volna a skandináviai hitrege lidérczeinek; annyi bizonyos, hogy a hideg tündére itt ütötte fel lakását, s engem egész éjjel kinzott.

Következő nap semmi kiemelhető eseményt nem tapasztaltunk. A föld folyvást mocsáros volt, a vidék egyhangu és komor tekintetü. Este czélunk fele utját értük el s az éjet Krösolbt „annexiában“ töltöttük.

Junius 19-én, körülbelül egy mértföldig folyvást meghült láván haladtunk; az ily talaj Izlandban „hraun“-nak neveztetik; a láva felszine redős volt s ugy nézett ki, mintha számtalan kötélből állana, melyek hol messzire nyulnak, hol roppant görcsöket képeznek; e roppant, megszilárdult folyam a közeli hegyekről nyult le hozzánk, melyek többnyire kiégett vulkánok voltak, de melyeknek e maradványai bizonyiták azoknak egykori erejét. Itt-ott még néhány meleg forrás füstölgött.

Arra nem volt időnk, hogy e tüneményekkel sokat foglalkozzunk; haladnunk kellett; lovaink patkói alatt csakhamar ismét ingoványossá lett a föld; olykor-olykor kis tavak mellett haladtunk el. Utunk iránya ekkor nyugot volt; a nagy Faxa-öblöt valóban megkerültük már s a Sneffels fehér, kettős csúcsa alig öt mértföldnyi távolban nyult a fellegek közé. Lovaink gyorsan haladtak; az ut akadályai nem hátráltatták őket; én részemről nagy fáradságot kezdtem érezni, nagybátyám azonban folyvást oly szilárd magatartásu és bátor volt, mint első nap; nem tagadhattam meg bámulatomat sem tőle, sem a vadásztól, ki ez utat egyszerü sétának tekintette.

Szombaton, junius 20-án, esteli 6 órakor Büdirbe érkeztünk; e mezőváros a tenger partján fekszik. Szombat lévén, kalauzunk kikötött diját követelte, melyet bátyám ki is adott neki. Ez alkalommal Hans családjához, azaz nagybátyáihoz és unokatestvéreihez szállottunk, kik vendégszeretőn fogadtak bennünket; ugy hiszem, hogy nem lettem volna terhükre e jó embereknek, ha az ut fáradalmait náluk kivántam volna kipihenni. De bátyám, ki a pihenés szükséges voltát nem érezte, nem értett velem egyet, s igy másnap ismét derék lovacskáink hátára kellett ülnünk.

A föld, melyen haladtunk, elárulta a hegység közellétét; nagy gránit-erek törtek elő lábaink alatt, mintegy gyökerei ama hegyeknek. Már a vulkán roppant területére értünk; a tanár folyvást a Sneffelsen tartá szemeit; kezeivel hadonázott, s kihivólag tekintett a roppant hegyoromra, mintha mondani akarná: „ez tehát az óriás, melylyel meg fogok birkózni!“ Négy órai járás után a lovak maguktól megállottak a stapii plébánia ajtaja előtt.