← Table of contents
Utazás a föld központja felé (1. rész)

XVI.

Leo Beöthy translation

Estelinket gyorsan elköltöttük, mire a kis vándorcsapat türhető éjjeli tanyát keresett. Kemény sziklán feküdtünk, a hajlék nem igen biztos volt, s egyáltalában a helyzet, itt ötezer lábnyira a tenger szine fölött, valóban kinos; mindamellett igen jól és mélyen aludtam, s oly nyugalmas éjszakám volt, mint már régen nem. Még csak nem is álmodtam.

Másnap reggel összefagyva ébredtünk fel; a lég csipős hideg volt, az idő szép tiszta, a nap ragyogó. Fölkeltem gránit ágyamról, hogy élvezhessem a nagyszerü látványt, mely kinálkozott.

A Sneffels két csúcsának egyikén, a délin, állottam. Innen tekintetem befuthatá az egész szigetet; ily magas szempontokon közönséges optikai csalódás következtében a sziget partjai fölemelkedni, mig belső részei besüppedni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy Helbesmer domboru földképeinek egyike terül el alattunk; mély völgyeket láttam, melyek minden irányban szelték át egymást, a mélységek kútalakot öltöttek, a tavak roppant nagyra nőttek, s a patakok folyókká váltak. Tőlem jobbra számtalan jéghegy és csúcs lánczolata nyult el, melyeknek némelyike fölött könnyü füstfelleg lebegett. E beláthatatlan hegyláncz, melynek csúcsain tajtékként tünt fel a hóréteg, hullámzó tengerre hasonlitott. Ha nyugot felé fordultam, a tenger terült el szemeim előtt, méltóságteljesen, végnélkül, s mintegy folytatása ama hullámzó hegylánczolatnak. Szemem alig volt képes megkülönböztetni, hogy hol végződnek a hegyek, és hol kezdődnek a hullámok.

Tökéletesen átengedtem magam a büvös lelkesedésnek, melyet ily magaslatokon érezünk; fejem most nem szédült, mert végre szokni kezdtem e felséges látványokhoz. Káprázó szemeim a napsugarak ragyogó dicskörébe merültek. Elfelejtém, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok s éltem az elfeknek és sylpheknek, a skandináviai mythologia képzeleti lényeinek életét; megittasultam a magaslatok kéjérzetében, s nem gondoltam ama mélységekre, melyekbe végzetem nem sokára le fog vinni. De csakhamar a való érzetére ébredtem a tanárnak és Hansnak érkezte által, kik most feljöttek hozzám a hegy végcsúcsára.

Bátyám nyugot felé fordulva, kezével valami gőz- vagy ködformára mutatott, mi a tenger szinén látszott uszni és mit partok körrajzának is lehetett vélni.

„Grönland“, mondá bátyám.

„Hogyan, Grönland?“ kiáltám én.

„Ugy van; csak harminczöt mértföldnyi távolság választ el bennünket Grönlandtól; a jég olvadásának idejében a megindult nagy jégtáblák olykor Izland partjáig usztatják Grönland jegesmedvéit. De erre semmi gondunk. Itt vagyunk a Sneffels csúcsán; ime két csúcs: a déli és az éjszaki. Hanstól rögtön megtudhatjuk, hogy az izlandiak hogy hivják azon csúcsot, melyen most vagyunk.“

Bátyám kérdésére a kalauz felelt:

„Skartaris.“

Bátyám diadalmas tekintetet vetett rám.

„Jerünk a tölcsérbe!“ mondá.

A Sneffels tölcsére megforditott kúpalaku volt; átmérője legfölül fél mértföldnyi lehetett. Mélységét mintegy kétezer lábnyira becsültem. Képzeljük el, minő tekintetet nyujthat e katlan, mikor villámmal és dörgéssel telik meg. Fenekének körülete nem lehetett több ötszáz lábnyinál, minélfogva oldalainak lejtője nem igen meredek volt s igy könnyen le lehetett jutni a mélységbe; önkénytelenül roppant lőmozsárhoz hasonlitám e tölcsért, s e hasonlat elrémitett.

„Leszálljunk e mozsárba?“ gondolám, „mikor talán meg van töltve s a legcsekélyebb szikra is felgyujthatja s elsütheti; ezt valóban csak őrültek tehetik.“

De többé nem hátrálhattam. Hans igen közönyös arczkifejezéssel indult meg a csoport élén, s én szó nélkül követtem a többieket.

A lemenetelt megkönnyitendő, Hans a tölcsérben csigavonalban haladt lefelé; tüzhányati sziklák között kellett járnunk, melyek közől egynémelyik, megingattatva üregében, nagyokat szökkenve gördült le a mélységbe s bukásának zaját a viszhang különös érczességgel ismételte.

A tölcsér egyes kiálló részei annak belsejében apró jéghegyeket képeztek; Hans ilyenkor rendkivül óvatosan haladt elő, vasas botjával meg-megdöfve maga előtt az utat, hogy a netaláni rejtett hasadékokat elkerülje. Bizonyos veszélyes helyeken szükségessé vált, hogy hosszu kötél által helyezzük magunkat összeköttetésbe egymással, a végett, hogy ha valamelyikünknek lába botlanék, ez társai által tartathassék fenn. E szolidaritás bölcs dolog volt, de nem zárt ki minden veszélyt.

Azonban daczára a kalauzunk előtt is ismeretlen tölcsérlejtő számos akadályainak, nem történt az úton semmi baj, kivéve azt, hogy egyik izlandinak kezéből kihullott egy nagy kötélcsomag, mely azután a legrövidebb uton jutott le a fenékre.

Mikor leérkeztünk, dél volt. Fölemeltem tekintetemet, s a tölcsér legfelső torkolatát pillantám meg, mely egy darab eget keritett körül; terjedelme ugyan meglepőleg csekélynek látszott, de a kör csaknem tökéletes volt; csupán egy ponton szakitá meg annak szabályosságát a Skartaris csúcsa, mely a kör belteriméjébe nyult be.

A tölcsér fenekén három kémény nyilása volt látható, melyeken át a Sneffels kitörései alkalmával, lávát és gőzt szokott a központi tűz kilövelni. E kémények mindegyike körülbelül száz lábnyi félmérőjü lehetett. Ott tátongtak, ugyszólván lépteink alatt. Én nem voltam képes tekintetemet beléjük meriteni. Lidenbrock tanár rögtön megvizsgálta fekvésüket. A tanár lelkendezve futott egyiktől a másikhoz, kezeivel hadonázva és érthetetlen szavakat tördelve. Hans és társai, lávadarabokon ülve, szemlélték bátyám különös viseletét és nyilván őrültnek gondolták.

Most bátyám nagyot kiáltott; én azt hittem, hogy talán elszédült s leesett ama kémények valamelyikébe. De nem; ott állott, karjait magasra emelve, szélylyelvetett lábakkal, egy a tölcsér központján levő gránit-szikla előtt, mely ugy állott ott, mintha Pluto szobrának szánták volna talpkőül. Bátyám arczkifejezése a legnagyobb meglepetést árulta el, de e meglepetés csakhamar őrjöngő vigságnak adott helyet.

„Axel, Axel!“ kiáltott bátyám, „jer ide!“

Oda futottam. Sem Hans, sem az izlandiak nem moczczantak.

„Tekints oda,“ szólt a tanár.

Bátyám meglepetését, ha nem is örömét, osztva, olvastam a sziklatömeg nyugoti oldalán, az idő foga által félig eltörült betükben, ez átkozott nevet:

Illustration from Utazás a föld központja felé (1. rész)

„Arne Saknussemm!“ kiáltott bátyám, „kétkedel még?“

Nem válaszoltam s hüledezve tértem vissza helyemre. E fölfedezés megsemmisitett.

Nem tudom tisztán, hogy mennyi ideig maradtam igy szomoru töprengéseimben elmerülve… Csak annyit tudok, hogy mikor ismét eszméltem, bátyámat és Hansot magukban láttam a tölcsér fenekén. Az izlandiak már haza bocsáttattak, s most a Sneffels külső lejtőjén haladtak le Stapi felé.

Hans nyugalmas álomba volt merülve; egy szikla tövében, egy láva-csatornában rögtönzött ágyon feküdt; bátyám a tölcsér fenekén futkosott fel s alá, mint valamely vadállat a veremben. Nekem részemről sem kedvem, sem erőm nem volt arra, hogy fölkeljek, s igy követve kalauzunk példáját, álomba, vagy helyesebben fájdalmas ájulásba merültem, mely alatt ugy tetszett, mintha a hegy belsejében zajgást hallanék, vagy onnan érkező rengést éreznék.

Igy telt el a tölcsér fenekén töltött első éjszaka.

Másnap szürke felleges ég domborult a kúp nyilása fölött. Ezt nem annyira a tölcsérben uralkodó homályról, mint nagybátyám haragjáról vettem észre, melynek okát azonnal megértettem.

Szivemben ismét reménysugár kezdett derengeni. Ugyanis az előttünk nyiló három utnak csak egyikét követte volt Saknussemm. A tudós izlandi állitása szerint, ezt azon, e rejtiratban megérintett sajátságáról lehetett felismerni, hogy annak szélét juniushó utolsó napjaiban a Scartaris árnya fedi be.

E hegyes csúcsot valóban ugy lehetett tekinteni, mint valamely roppant napóra mutatóját, melynek árnya az év egyik napján a földközpont utját jelöli ki.

Már pedig, ha nap nem süt, nincs árnyék; következőleg nincs utmutató. Ekkor junius 25-ke volt. Ha az ég még hat napig borult marad, ugy a fölfedezést más évre kell halasztani.

Nem irhatom le Lidenbrock tanár iszonyu, de erőtlen haragját. E nap elmult a nélkül, hogy a tölcsér fenekén legcsekélyebb árnyat is láttunk volna. Hans nem mozdult helyéről; pedig belsejében mégis csak tünődhetett a fölött, hogy mit várunk, ha ugyan egyáltalában szokott tünődni. Nagybátyám egyetlenegyszer sem szólott hozzám. Tekintete változatlanul, mereven az égen függött s annak szürke és ködös végtelenségében merült el.

Junius 26-ka ilyformán telt el, csakhogy ekkor egész nap hóval vegyes eső esett. Hans lávadarabokból kis kunyhót épitett. Szemem különös gyönyörrel követte azon sok ezer apró rögtönzött zuhatagot és vizesést, mely az eső következtében a kúp oldalán támadt; ennek minden egyes köve növelte az eső által okozott morajt.

Nagybátyám többé nem volt képes magán uralkodni.

Valóban nálánál türelmesebb ember is ingerültté válna, ha ekként, ugyszólván a kikötő bejárása előtt, szenvedne hajótörést.

De a nagy fájdalmakat rendesen nagy örömökkel szokta vegyiteni az ég, mely Lidenbrock tanár számára is kétségbeesése nagyságához mért boldogságot tartogatott.

Másnap ugyan még folyvást borult volt az ég, de vasárnap, junius 28-kán, a hónap utolsóelőtti napját megelőző nap, a hold változtával megváltozott az idő is. A nap sugarai dúsan özönlöttek a tölcsérbe. Minden domborulat, minden szikla, minden kő és orom részesült e jótékony sugarakban s árnyát azonnal a földre veté. Valamennyi közt a Skartarisé tünt ki, mely valami hegyes szálkára hasonlitott s körben forgott, a mint a nap pályáján haladt.

Nagybátyám vele forgott.

Délben, mikor az árnyék legrövidebb volt, vége épen a középső kémény széléig ért.

„Erre tehát!“ kiáltott a tanár, „erre! a föld központja felé!“ tevé hozzá dán nyelven.

Hansra tekintettem.

„Forüt!“ szólt kalauzunk nyugodtan.

„Előre!“ válaszolt nagybátyám.

Esteli egy óra és tizenhárom percz volt.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings