III.

„Semmi kétség, hogy e betük runok,“ szólt a tanár szemöldeit összehuzva. „De az iratnak rejtett kulcsa van, melyet fel fogok találni, vagy…“

Szavait fenyegető kézmozdulat fejezte be.

„Ülj le oda,“ veté utána, az asztal tulsó szélére mutatva öklével, „és irj.“

A következő pillanatban már ott ültem, kezemben tollal.

„Le fogom dictálni a latin a b c azon betüit, melyek ez izlandi betüknek megfelelnek. Meglássuk mi értelme lesz. De jól vigyázz fiu, hogy az irásban ne tévedj!“

Nagybátyám tehát dictálni kezdett s én figyelmesen irtam le a betüket, melyeket ő egyenként mondogatott; az eredmény következő volt:

m.rnlls esreuel seecIde

sgtssmf untcief niedrke

kt,samn atrateS Saodrrn

emtnaeI nuaect rrilSa

Atvaar .nscrc ieaabs

ccdrmi eeutul frantu

dt,iac oseibo KediiI.

E munka bevégezte után nagybátyám felkapta a lapot, melyre a betüket irtam és sokáig figyelmesen vizsgálta azokat.

„Mit jelentsen ez?“ ismétlé többször gépiesen.

Szavamra mondhatom, hogy én meg nem tudtam neki magyarázni. Egyébiránt nem is kért tőlem tanácsot, és folyvást önmagához beszélt.

„Semmi kétség, hogy ez rejtett irat, ugynevezett kryptogramm, melyben a szavak értelme el van rejtve a szándékosan összezavart betükben, melyek, ha természetes rendjükben lennének, érthető mondatot képeznének! Ha meggondolom, hogy e betükben talán valamely nagy feltalálás van elrejtve!“

Én részemről ugy vélekedtem, hogy abban egyáltalában semmi sincs elrejtve, de e véleményt természetesen nem nyilvánitottam bátyám előtt.

Bátyám hol a pergamentet, hol a könyvet nézegette, összehasonlitva azokat.

„E két irat nem ugyanegy kéztől származik,“ mondá; „a rejtett irat később iratott a könyvnél; ezt csalhatlan jelek bizonyitják. Itt mindjárt a legelső betü kettős M; e betüt hiába keresnők Turleson könyvében, mert az csak a tizennegyedik században vétetett fel az izlandi a b c-be. Igy tehát a rejtett irat legalább is kétszáz évvel később iratott, mint a könyv.“

Ez okoskodást, megvallom, elég helyesnek véltem.

„Azt kell tehát hinnem,“ folytatá bátyám, „hogy e könyv tulajdonosainak egyike irta e rejtélyes szavakat. De ki lehet e tulajdonos? valjon nem jegyezte-e oda nevét a kéziratba?“

Bátyám homlokára tolta szemüvegeit és erős nagyitó üvegen át kezdte vizsgálni a könyv első lapjait. A második levél hátán valami kis foltot fedezett fel, melyet puszta szemmel téntapecsétnek lehetett volna gondolni. De közelebbről tekintve, néhány betü lett láthatóvá, melyek azonban alig voltak olvashatók. Bátyám rögtön sejtette, hogy ebben magyarázatot találhat; addig nézegette tehát nagyitó üvegével a foltokat, mig sikerült bennök a következő ronbetüket felfedeznie:

„Arne Saknussemm!“ kiáltott a tanár diadalmasan, „de hiszen ez név, és pedig valódi izlandi név! Mi több, egy izlandi tudósnak, egy hires alchimistának neve, ki a tizenhatodik században élt.“

Bizonyos bámulatot éreztem bátyám iránt.

„Ez alchimisták,“ folytatá ő, „Avizenna, Baco, Paracelsus sat. voltak idejöknek valódi, egyetlen tudósai. Felfedezéseik valóban bámulatosak. Hátha e Saknussemm is valami meglepő felfedezést rejtett el ez iratban? Meg vagyok győződve, hogy ugy van.“

E gyanitás felvillanyozta a tanár képzelő tehetségét.

„Meglehet,“ bátorkodtam közbevetni, „de mint lehetett volna érdekében ama tudósnak, hogy valamely bámulatos felfedezését ekként elrejtse, eltitkolja?“

„Hogy mint lehetett érdekében! Eh! hogy tudjam én azt, de nem cselekedett-e hasonlókép Galilei Saturnust illetőleg? Egyébiránt majd meglátjuk, meg kell találnom ez irat kulcsát, s a mig meg nem találom, se nem eszem, se nem iszom.“

„Hohó!“ gondolám magamban.

„S te sem eszel addig, Axel,“ folytatá bátyám.

„Az ördögbe!“ szóltam magamban, „valóban szerencse, hogy kétszeresen ebédeltem.“

„Mindenek előtt azt kell kitudnunk, hogy mi nyelven van szerkesztve e rejtett irat. Ez nem lesz nehéz.“

E szavak hallatára jobban kezdtem figyelni. Nagybátyám folytatá magánbeszédét:

„Ez nem lesz nehéz. Ez irat száz harminczkét betüt tartalmaz, melyek közt hetvenkilencz mássalhangzó és ötvenhárom magányhangzó. Ilyforma arányban állanak egymáshoz a déli nyelvek betűi, mig az éjszaki nyelvekben a mássalhangzók sokkal nagyobb számmal vannak. A nyelv tehát déli.“

E következtetés helyesnek látszott.

„De a déli nyelveknek melyike?“

Sejtettem volt, hogy itt lesz a bökkenő; egyébiránt el kellett ismernem, hogy bátyám igen ügyesen fejtegeti a tárgyat.

„E Saknussemm,“ folytatá a tanár, „tanult ember volt; ennélfogva, ha nem saját nyelvén irt, valószinüleg a latint választotta, mely a tizenhatodik század tudósainak közös nyelve volt. Ha mindemellett csalódnám, tehetek kisérletet a spanyol, franczia, olasz, görög vagy zsidó nyelvvel. De a tizenhatodik század tudósai közönségesen latinul irtak. Teljes joggal állithatom tehát a priori, hogy ez irat latin.“

Türelmetlenül mozogtam székemen. Értettem a latin nyelvet és bensőm fellázadt azon állitás ellen, miszerint e furcsa szavak Virgilius nyelvéből valók lennének.

„Igen! latin,“ folytatá bátyám, „de a betük nincsenek rendben.“

„Elhiszem!“ gondolám. „Ha rendbe szeded őket, tisztelni foglak bátyám!“

„Vizsgáljuk meg figyelmesen,“ szólt a tanár, az általam leirt betüket nézve. „Ime százharminczkét betü, mely, mint erről rögtön meggyőződhetünk, szokatlan rendben iratott. Találunk itt szavakat, melyek csupán mássalhangzókból állanak, mint például az első „n r n l l s“, másokat, melyekben a magányhangzók vannak nagy számmal, mint például az ötödikben „uneeief“, vagy az utolsóelőtti „oseibo“. Világos, hogy a betük szándékosan rendeztettek igy; e rendnek mathematikailag kellett következnie azon ismeretlen szabályból, mely a rejtirás e nemének alapul szolgál. Véleményem szerint kétségtelen, hogy az eredeti mondat előbb természetes rendjében iratott le, s azután a betük összevissza cseréltettek bizonyos szabály szerint, melyet fel kell fedeznünk. Az, ki e kulcsot birja, könnyen elolvashatja a mondatot. De mi a kulcsa? Axel, feltaláltad a kulcsot?“

E kérdésre nem válaszoltam, mert teljesen egy gyönyörü arczkép nézésébe merültem, mely a falon függött. Ez Margit arczképe volt, bátyám gyámleányáé, ki ekkor Altonában időzött egy rokonánál; távolléte nagyon elbusitott, mert nem tagadhatom tovább, hogy a tanár gyámleánya és a tanár unokaöcscse egymást valódi német türelemmel és nyugalommal szerették; már régen jegyet váltottunk volt, a nélkül, hogy bátyám ezt sejtené; ő sokkal tökéletesebb tudós volt, semhogy efféle érzésről sejtelme legyen. Margit szép, fiatal, szőke, kékszemü leány; kedélye és elméje komoly volt, de azért engem mégis nagyon szeretett; mig én őt valóban imádtam, ha ugyan e szó létezik a német nyelvben! Margitom képe képes volt lelkemet a rideg valóból egyszerre a képzelet és az emlékezet világába varázsolni.

Feltünt előttem gyermeki játszótársam, kivel rendesen megosztottunk munkát és örömöt. Ő nekem mindennap segiteni szokott, mikor nagybátyám köveit rendeztem; az ásványok feliratait is gyakran ő készitette; Margit kisasszony ugyanis be volt avatva az ásványtan tudományába, és nem egy tanárral vitatkozhatott volna idetartozó tárgyak felett. Szeretett a tudomány legmélyebb kérdéseivel foglalkozni. Mennyi kellemes órát töltöttünk el igy együtt, s mennyire irigyeltem én ama érzéktelen köveket, melyeket szép kezei közt forgatott.

Midőn elérkezett azután a szünóra, együtt mentünk ki; rendesen az Alster partján végig vonuló sűrű fasorokban jártunk s együtt haladtunk a kelepelő régi malomig, mely a tó végén fekszik; utközben kezünkön fogva egymást társalogtunk; én egyetmást beszéltem el neki s ő történetkéimet rendesen megnevette; igy jutottunk el egész az Elbe partjáig s miután ott jó éjt mondtunk a hattyúknak, kik a nagy fehér vizililiomok közt uszkálnak, gőzhajón tértünk vissza a kőpartig.

Most is álmadozásomban ez utat tettük meg együtt, midőn bátyám, öklével az asztalra csapva, a rideg valóra ébresztett.

„Lássuk,“ szólt a tanár, „véleményem szerint, ha valamely mondat betüit össze akarja az ember zavarni, legelső mi eszébe jut az lesz, hogy a betüket függőlegesen egymás alá irja, a helyett, hogy vizirányos sorokban rendezné őket.“

„Lám!“ gondolám,

„De lássuk már most, hogy ekként rendezve, mit képeznek a betük. Axel, irj egy darab papirra valami mondatot; de a betüket a helyett hogy vizirányos sorokban irnád, ird egymás alá függőlegesen, mintegy öt vagy hat hasábba.“

Miután megértettem, hogy bátyám mit kiván, rögtön e szavakat irtam le következőleg:

S t d y n i

z l e e M t

e e s, t a o

r k e l r m

e é g e g

„Jól van,“ szólt a tanár, a nélkül hogy olvasta volna, a mit irtam. „Már most ird le e betüket vizirányos sorban.“

Engedelmeskedtem s következő mondatot olvasám fel:

Stdyni zleeMt ees, tao rkelrm eégeg.

„Helyesen!“ szólt nagybátyám, a papirost kirántva kezemből, „ez már nagyon hasonlit e régi okmányra; a magányhangzók, valamint a mássalhangzók szabálytalan csoportokban vannak együtt, sőt a szavak közepében nagy betük s vesszők is láthatók, épen ugy, mint Saknussemm iratában!“

Kénytelen voltam bevallani, hogy ez észrevételek igen elmések.

„Már most,“ szólt bátyám, egyenesen hozzám intézve szavait, „hogy elolvashassam az általad leirt mondatot, mely előttem ismeretlen, elébb minden szónak első, azután második, harmadik betüjét, s igy tovább kell olvasnom.“

És bátyám nagy csodálkozására és az én nagy ijedelmemre a következőket olvasá fel:

„Szeretlek édes, egyetlen Margitom!“

„Mi ez!“ szólt a tanár.

Én ügyetlen szerelmes tudtomon kivül e kompromittáló szavakat irtam le!

„Ugy, te Margitot szereted!“ folytatá bátyám valóban gyámi hangon.

„Igen… nem…“ dadogtam én.

„Ugy te Margitot szereted,“ ismétlé bátyám gépiesen. „Jó, tehát alkalmazzuk ezen eljárást a kérdéses okmányra!“

Bátyám, mint látjuk, rögtön visszamerült tudományos fürkészéseibe és elfelejté, mit ügyetlenül elárultam; ügyetlenül, mondom, mert a tudós feje nem érthette meg a sziv ügyeit. Szerencsémre azonban az okmány tökéletesen elfoglalta figyelmét.

Azon pillanatban, midőn Lidenbrock tanár e kisérletéhez fogott, szeme szikrázott; kezei reszkettek, midőn a régi pergamentet felvette az asztalról; komolyan meg volt indulva. Végre nagyot köhintett, és komoly hangon, elébb minden szónak első betüjét, azután a másodikat s igy tovább dictálta le a következő sorozatot:

Nagy megindulás között irtam le e betüket; midőn bátyám azokat egyenként mondogatta, nem vettem észre, hogy valami értelemmel birnának; de azt vártam, hogy bátyám, ki most olvasni készült azokat, valami gyönyörü latin mondatot fog hallatni.

De ki láthatta volna előre a mi történt! Roppant ökölcsapás rengeté meg az asztalt. A ténta kifecscsent s a toll kihullott kezemből.

„Ördög és pokol,“ kiáltá bátyám, „hisz ennek semmi értelme!“

Erre kapta magát s mint ágyugolyó zugott végig a dolgozószobán, mint a hógörgeteg rohant le a lépcsőn, ki az utczára, hol sebesen futva csakhamar eltünt szemem elől.