XX.

Valóban nagy ideje lett volna már, hogy kulacsainkat megtöltsük. Készletünk nem tarthatott három napnál tovább. Erről meggyőződtem estelizésünk alkalmával. Már pedig, fájdalom, semmi reményünk nem lehetett, hogy ez átmeneti korszakban forrásra találjunk.

A következő nap folyvást végtelen, számtalan boltivek alatt haladtunk. Az egész uton alig szóltunk egy szót. Hans némasága ránk ragadt.

Az ut nem emelkedett, vagy legalább nem észrevehetőleg; sőt olykor ugy látszott, mintha kissé sülyedne. De ez irányzat, mely különben alig észrevehető volt, nem állithatta helyre a tanár meggyőződését, mert a rétegek jellege nem módosult s mindinkább bizonyossá vált, hogy átmeneti korszakban vagyunk.

Az elektrikus fény sugaraiban vakitón csillogtak az alag pala-, mész- és régi verhenyes homokkövei; azt hihettük volna, hogy valamely devonshirei kőbányában vagyunk, azon vidéken, melynek neve e rétegekre átruháztatott. A falakat gyönyörü márványpéldányok fedték; voltak itt agátszinüek szeszélyes kanyargásu fehér erekkel, voltak pirosak és sárgák veres foltakkal; távolabb barna és piros pettyes példányokkal találkoztunk, melyekben a mészkő élénk szinezetet öltött.

E márványdarabok legnagyobb részében őskori állatok nyomai voltak láthatók. Csakhogy azon réteghez képest, melyben tegnap jártunk, a természetnek nagy haladása volt észlelhető. A tökéletlen trilobitok helyett itt már tökéletesebb fajok maradványait láttam; többek közt a ganoid és sauropteris halakat, melyekben a palaeontolog szeme a csúszók-mászók legrégibb idomait ismerte fel. A devoni tengereket nagy számmal lakták ez állatok s maradványaik ezerenként találhatók az ujabb korszak szikláin.

Világos volt, hogy felfelé haladtunk az állati élet lépcsőfokozatán, melyen legfelül az ember áll. De Lidenbrock tanár erre nem látszott ügyelni.

Ő kétfélét várt: vagy hogy lábai előtt függőleges akna nyiljék, melyen át utját a központ felé folytathassa, vagy hogy valamely akadály visszafordulni kényszeritse. De az est elérkezett, a nélkül, hogy e remények valamelyike teljesedett volna.

Pénteken reggel ismét folytattuk utunkat a folyosó kanyargásaiban, habár előttevaló éjjel már érezni kezdtem volt a szomjuság gyötrelmeit.

Tiz órai járás után észrevettem, hogy a lámpafénynek a falak által való visszasugároztatása nagyot csökkent. A márvány, a pala-, a mész- és a homokkő, melyek eddig fedték a falakat, most setét és fénytelen anyag által váltattak fel. Egy helyen, hol az alagut igen keskeny volt, az oldalfalnak támaszkodtam.

Mikor kezem visszahuztam, az tökéletesen be volt feketítve. Közelebbről vizsgáltam s ugy láttam, hogy kőszénrétegben vagyunk.

„Kőszénbánya!“ kiáltottam.

„Bánya bányászok nélkül,“ válaszolt bátyám.

„Ki tudja?“

„Én tudom,“ felelt a tanár röviden, „tökéletesen meg vagyok győződve, hogy e kőszénrétegen átfurt alag nem emberi kéz műve. De akár a természet műve legyen, akár nem, ezzel most nem gondolunk. Az esteli ideje elérkezett. Együnk!“

Hans kiszedte az élelmiszereket. Én részemről alig ettem, s néhány csepp vizet, a mennyi jutott, ittam. Kalauzunk félig telt kulacsa volt összes vizkészletünk, ebből kelle három embernek szomját oltania.

Vacsora után két társam lefeküdt s pokróczaikkal betakarózva, álomba merülve, pihenheték ki fáradalmaikat; én részemről nem tudtam aludni s reggelig számláltam a perczeket.

Szombaton hat órakor ismét utnak indultunk. Husz percz mulva terjedelmes barlangba érkeztünk; ekkor meggyőződtem, hogy e kőszénbányát valóban nem emberek áshatták, különben boltozata támogatva lett volna, mig igy csupán az egyensúly tartotta azt csodás módon.

Ez üreg szélessége mintegy száz láb volt, magassága pedig százötven. A földréteg itt valamely földalatti mozgalom ereje által hasadt meg. A tömeg, valamely hatalmas lóditásnak engedve, kiment helyéből, s nagy ürt hagyott, melybe most először hatoltak a föld lakói.

A kőszénkorszak egész története meg volt irva e sötét falakon s a geolog könnyen követheti annak fonalát a különböző korszakokon át. A kőszéntelepek, homokkő s megkeményedett agyagrétegek által voltak egymástól elválasztva, s mintegy összezuzva a fölöttük levő rétegek súlya által.

A világ e korszakában, mely a másodkorszakot előzte meg, a földet roppant tenyészet boritotta el, mely a tropicai melegség s a tartós nedvesség kettős hatásából származott. A földgömb minden részeit gőzös légkör vette körül, mely még a napsugártól is megfosztotta azt.

Innen származik azon következtetés, hogy az akkori magas hévmérsék nem az uj tüzhelyből, a napból, származott; e nagy csillag akkor talán még nem is ért azon fejlődési pontra, hogy mostani ragyogó szerepét játszhatta volna. Éghajlatok akkor még nem léteztek, s az egész földgömbön a legnagyobb forróság uralkodott, az egyenlitő alatt csak úgy mint a sarkokon. És honnan származott e forróság? A földgömb belsejéből.

Bár mit mondjon Lidenbrock tanár, bár mily elméleteket állitson fel, a föld belsejében mégis roppant tüz izzott; hatása érezhető volt még a földkéreg legvégsőbb rétegeiben is; a növények megfosztva a nap jótékony sugaraitól, sem virágokkal, sem illattal nem birtak, de gyökereik erős életet meritettek az őskori forró földrétegből.

Fa ekkor kevés létezett; csupán fűnövények, roppant terjedelmü gyep, harasztnövények, farkaslábak, mohák s egyéb növények ezer meg ezer osztályu fajai boritották a föld szinét.

E buja tenyészetnek köszöni eredetét a kőszén. A földnek akkor még ruganyos kérge engedett az általa környezett hig tömeg mozzanatainak. Innen származtak azután a repedések, a gyakori elsülyedések; a növények lemerültek a viz alá, s ott lassanként jelentékeny tömegek gyültek azokból.

Ekkor közbevegyült a természeti vegyészet hatása; a tengerek fenekén a tenyészeti tömegek kezdetben tőzeggé váltak; azután, a gáz befolyásának következtében s a fermentatio által kifejlett meleg befolyása alatt tökéletesen ásványokká alakultak át.

Ekként képződtek ama roppant kőszénrétegek, melyeket a föld minden nemzeteinek fogyasztása, hosszu századokon át nem lesz képes kimeriteni.

Ez okoskodások merültek fel lelkemben, mialatt a földtömeg e részében oly dúsan összegyült kőszénre függesztém tekintetemet. E kincs valószinüleg soha sem fog a fogyasztás számára hozzájárulhatóvá tétetni. E nagy mélységben levő bányának kizsákmányolása túlságos áldozatokat kivánna; minek is, mikor a kőszén ugyszólván a föld felszinén található számos vidéken? Azért ugy hiszem, hogy e telepek ép oly érintetlenek mint most, midőn szemem rajtok nyugtatám, lesznek a világ végórájában is.

Ezalatt folyvást haladtunk; én egyetlen voltam társaim között, ki az ut hosszadalmasságát elfelejtém, geologiai elmélkedésekbe merülve. A hévmérsék most is ugyanaz volt, mint mikor a láván és palakövön haladtunk át. Csakhogy orromat kellemetlenül érinté a szénenyes vizeny illata. Azonnal meggyőződtem, hogy ez alagban nagy mennyiségben létezik ama veszedelmes gáz, melynek felrobbanása annyi rettentő balesetet okozott már.

Mi szerencsére a Ruhmkorff-féle készüléket használtuk világitó eszközül. Ha szerencsétlenségünkre, égő szövétnekkel indultunk volna ez alagba, rettentő robbanás fejezte volna be vándorlásunkat, temette volna el a vándorokat.

E kirándulás a kőszénrétegben egész estig tartott. Bátyám alig volt képes türelmetlenségét leküzdeni, melyet az út vizirányossága költött benne. Előttünk husz lépésnyire mindig a legmélyebb homály uralkodott, minélfogva lehetetlen volt a folyosó hosszusága iránt itélni, s már végtelennek kezdém azt hinni, midőn egyszerre hat óra tájban, váratlanul kőszénfal merült fel előttünk. Sem jobbra, sem balra, sem felfelé, sem lefelé nem nyilt út. Nyilván zsákutcza végére jutottunk.

„Annál jobb!“ kiáltott bátyám, „most legalább tudom, hogy mihez kell magam tartanom. Nem a Saknussemm utján vagyunk s nincs egyéb tennivalónk, mint hogy megforduljunk. Pihenjünk az éjjel s aztán háromnapi járás után visszajutunk azon pontra, hol az alagutak metszik egymást.“

„Igen, ha lesz annyi erőnk!“

„És miért ne lenne?“

„Mert holnap nem lesz többé egy csepp vizünk sem.“

„S egy csepp bátorságunk sem?“ szólt a tanár, szigoru tekintetet vetve reám.

Nem mertem válaszolni.