I.

1863-ban május 24-én vasárnap, nagybátyám Lidenbrock tanár nagy sebbel-lobbal tért vissza házába, mely a királyutczában, Hamburg legrégibb utczáinak egyikében feküdt.

Mártha asszony kénytelen volt azt hinni, hogy nagyon elkésett az ebéddel, mert a leves még alig kezdett főni konyhájában.

„Szép,“ gondolám, „bátyám, ki legtürelmetlenebb ember a világon, ha véletlenül éhes talál lenni, mindent felforgat haragjában.“

„Lidenbrock ur már haza tér!“ kiáltá Mártha asszony csodálkozva és félig benyitva szobám ajtaját.

„Igen, Mártha asszony; de azért bátyám nem követelheti, hogy ebédje már készen legyen, mert még nincs 2 óra. Szent Mihály templomának toronyórája csak az imént ütött kétnegyedet kettőre.“

„Ugy hát Lidenbrock ur mért jön már haza?“

„Ennek okát valószinüleg tudatni fogja velünk.“

„Itt jön! én futok előle. Axel ur legyen szives neki megmondani, hogy még igen korán van.“

A jó Mártha asszony visszatért konyhájába.

Én magam maradtam. Nem remélhetém, hogy, tekintve saját határozatlan jellememet, képes legyek a világ minden tanárainak legingerlékenyebbikét kapacitálni. Ennélfogva felső emeleti kis szobámba vonulni szándékoztam, midőn az utczaajtó nagy robajjal megnyilt, a falépcsőn nehéz léptek kopogása hallatszott és a ház ura, miután az ebédlőn áthaladt, dolgozószobájába lépett, vagyis inkább rohant.

De nem rohant annyira sebesen, hogy ne lett volna ideje pálczáját egy zugba és kalapját az asztalra vetni, és öcscsének dörgő hangon e szavakat kiáltani:

„Axel, kövess!“

Még rá sem értem, hogy megmozduljak, midőn bátyám már a legnagyobb türelmetlenség hangján kiáltott rám ismét:

„Nos! hol maradsz oly sokáig?“

Sietve futottam nagybátyám dolgozószobájába.

Örömest megvallom, hogy Lidenbrock Otto nem volt rosz ember; de e mellett eredeti és eredetiségében rettentő egyéniség volt és az is lesz halála napjáig, ha csak jelleme meg nem változik, a mit nem hiszek.

Nagybátyám tanár volt a Johanneumnál, hol ásványtani előadásokat tartott. Minden előadás alatt egyszer-kétszer szabályszerü pontossággal határtalan dühbe szokott jönni. Nem mintha tanitványainak viselete, vagy szorgalomhiánya lett volna képes ő reá ily hatást gyakorolni; nem is mintha kedélyhangulata előadásainak sikerétől függött volna; ez apróságokkal ő nem sokat gondolt. Ő a német philosophia egy műszava szerint „subjective“ tanitott, azaz a maga és nem a tanitványai kedvéért. Nagybátyám tudós egoista volt, valóságos kutforrása a tudománynak, de oly kut, melynek szivattyuja nehezen jár és melynek tartalmát ennélfogva nem egykönnyen lehetett napvilágra hozni; szóval: ő tudományával fösvénykedett.

E fajta tanár nem egy van Németországban.

Bátyám, fájdalom, nem igen tiszta és érthető kiejtéssel birt; magántársalgásban csak megjárta, de ha nyilvánosan beszélt, e hiba igen észrevehetővé vált. A Johanneumban tartott előadásain gyakran megtörtént, hogy egyszerre megakadt; ilyenkor valami makacs szó ellen küzdött, mely sehogy sem akart kicsuszni ajkai közül, egyike azon szavaknak, melyek az ember szájában ugyszólván feldagadnak és végre is egészen megváltozott, épen nem tudományos alakban, t. i. mint káromlás jutnak a hallgató füleihez. Innen származott azután bátyám haragja.

Az ásványtanban számtalan félgörög, féllatin kifejezés létezik, pogány hangzásu szavak, melyek kiejtésében költőknek nyelvök is kificzamodnék. Távol legyen tőlem, hogy e tudományt rágalmazni kivánjam; de mikor ily szavakkal, mint: rhomboedricus kristallizátio, retinasphaltos gyanta, ghelenitek, fangasitok, ólommolybdátok, tungstátok, jaczanyos titaniátok találkozunk, nem lehet nyelvünknek rosz neven venni, ha botlik.

Nagybátyámnak e könnyen megbocsátható hibáját az egész város ismerte, és azzal vissza is élt; hallgatói türelmetlenül szokták várni előadásainak nagybátyám nyelvére nézve veszedelmes részeit; mikor azután a tanár dühbe jött, általános volt a nevetés, mi nem igen egyezik meg az illedelem szabályaival, még a németek fogalmai szerint sem. Azon körülményt tehát, hogy nagybátyám előadásai rendesen nagyon látogatottak voltak, leginkább azok nevettető hatásának lehetett tulajdonitani, mely a legkomolyabb természetü egyéneket is képes volt felderiteni.

E mellett azonban nagybátyám tökéletes, valódi tudós volt. Igaz ugyan, hogy jegeczmutatványait olykor összezuzta, mikor keménységüket kissé túlszenvedélyesen akarta megkisérteni, de azért a földtudós szellemét egyesitette az ásványtudós éles szemével. Mikor fel volt fegyverkezve kalapácsával, aczélvésőjével, delejvasával, olvasztócsővével, salétromsavanyt tartalmazó palaczkjával, valóban hatalmas ember volt. Képes volt bármely ásványt felismerni annak tekintete, törése, keménysége, olvaszthatósága, hangja, szaga és ize után itélve, és képes volt kijelölni a helyet, melyet az a tudomány előtt jelenleg ismeretes hatszáz ásványfaj között elfoglal.

Lidenbrock tanárnak ennélfogva nagy neve is volt az egyetemeken és tudós társulatokban. Davy Humphry, Humboldt, Franklin és Sabin, midőn Hamburgon átutaztak, nem mulasztották el nála látogatást tenni. Becquerel, Ebelmen, Brecoster, Dumas, Milne Edwards urak szerettek vele a vegyészet legérdekesebb kérdései felett értekezni. E tudomány néhány szép feltalálást köszönhetett neki. 1853-ban jelent meg Transcendentális Crystallographia tankönyve Lidenbrock Otto tanártól, nagy másodrétben rézmetszetekkel, mely munka azonban nem fizette ki költségeit.

Azonkivül nagybátyám még felügyelője is volt Struve orosz követ ásványtani muzeumának, mely egyike Europa leghiresebb enemű gyüjteményeinek.

Ez volt azon egyén, ki engem oly türelmetlenül hítt. Képzeljünk egy magas, sovány, rendithetlen egészségü embert, ki hajának szőkesége miatt tiz évvel ifjabbnak látszott, mint volt. Valódi kora ötven év. Szemei, melyeket hajlandó volnék inkább vastagoknak, mint nagyoknak nevezni, folyvást forogtak a pápaszemek alatt, hosszu és hegyes orra valamely fegyver pengéjére hasonlított; a rosz világ azt állította, hogy orra delejes és a vasat magához huzza; pedig dehogy a vasat, csupán csak a tubákot vonta magához, melyet, nem tagadhatom, nagy mennyiségben fogyasztott.

Ha ezek után még megemlitem, hogy nagybátyám mathematikai szabályossággal kimért félöles lépéseket szokott tenni és ha megjegyzem, hogy mikor járt, ökle rendesen össze volt szoritva, mi indulatos kedélyre mutat, azt hiszem, mindenki eléggé fogja őt ismerni és nem fogja kivánni, hogy személyes érintkezésbe jusson vele.

Lakása a királyutczában, saját kis házában volt; a ház félig téglából, félig fából épült; fedélzete csúcsos; homlokzata egyikére ama tekervényes csatornáknak tekintett, melyek Hamburg legrégibb és az 1842-diki nagy tűz által szerencsére megkimélt városnegyedében, metszik egymást.

A ház régi volt és falai már nem egész egyenesen állottak; fedele egyik oldalon alábbsülyedt s igy a ház némileg valami német deákhoz hasonlitott, ki sapkáját félrecsapta; e tekintetben tehát nagybátyám háza nem volt kifogástalan, de azért remélni lehet, hogy még sokáig fennálland, mi leginkább ama régi szilfának köszönhető, mely homlokzatfalának támaszul szolgált, s mely tavaszszal virágzó ágait az ablakon szokta benyujtani.

Nagybátyám német tanárnak elég gazdag volt. A ház övé, minden ingóságaival és ingatlanaival együtt. Az ingóságok közé számitom nagybátyám gyámleányát, a tizenhét éves Margitot, Mártha asszonyt és magamat. Én, ki egyszersmind unokaöcscse és gyámfia voltam, tanonczává és tudományos kisérleteiben segédjévé váltam.

Megvallom, hogy a földtan nagy érdekkel birt előttem; ereimben ásványtudósok vére folyt; kedves kövecseim társaságában soha nem unatkoztam.

Egyáltalában a királyutczai kis házikóban elég boldog életet folytattunk, daczára nagybátyám szenvedélyességének; ő engem valóban szeretett, habár e szeretet olykor kissé nyers modorban nyilvánult. De hiába, nagybátyám főhibája a türelmetlenség volt, várni nem tudott és mindent siettetni szeretett volna, még a természetet is.

Egy izben tavaszszal virágcserepekbe rezeda- és szegfűtöveket ültetett, és e szerencsétlen növényeknek minden reggel megmeg szokta huzogatni leveleit, hogy gyorsabban nőjjenek.

Ilyen emberrel szemben lehetetlen volt tétovázni; szavának rögtön engedelmeskedni kellett. Ezért most is a legnagyobb sietséggel futottam dolgozószobájába.