VI.

E szavak hallatára hideg borzongás futott át testemen. Azonban uralkodni igyekeztem magamon és lehető legnyájasabb arczkifejezést öltöttem. Lidenbrock tanárra csupán tudományos argumentumok lehettek hatással; már pedig ez utazás lehetetlenségét igen könnyü volt bebizonyitani. A föld központjáig hatolni! Mily őrült gondolat! Egyelőre csupán az ebéddel foglalkozván, minden dialectikámat a kedvező pillanatra gyüjtöttem.

Felesleges volna leirni, hogy mily dühbe jött bátyám, midőn az asztalt leszedve találta. Megmagyaráztuk neki a dolog állását. Az utczaajtó felnyittatott és Mártha asszony a piaczra sietett, honnan csakhamar visszatért s oly gyorsan és ügyesen müködött, hogy egy órával később éhségem tökéletesen le volt csillapitva és józanabban kezdtem a helyzetről gondolkodni. Ebéd alatt bátyám csaknem jókedvü volt; néhány élczet is mondott, afféle élczeket, minőket tudósok szoktak mondani, melyeken az ember agyon nem kaczagja magát. Ebéd után ismét dolgozószobájába távozott, s intett, hogy kövessem.

Engedelmeskedtem. A tanár leült iróasztalának egyik végéhez és én a másikhoz.

„Axel,“ szólt bátyám elég szelid hangon, „te valóban ügyes fiu vagy; mondhatom, hogy nagy szolgálatot tettél nekem, épen midőn már belefáradva a sikertelen kutatásba, abba akartam hagyni e tárgyat. Mi lett volna belőlem? Ezt csak isten tudhatja! Soha el nem felejtem, hogy mit köszönhetek neked; a szerzendő dicsőségben te is osztozni fogsz.“

„Nagybátyám jó kedvében van,“ gondolám, „ideje, hogy szándokát megingatni igyekezzem.“

„Mindenekelőtt,“ folytatá bátyám, „tervünk iránt a legtökéletesebb hallgatást ajánlom, érted? A tudós világban sok irigyem van és sokan kétségkivül megkisértenék ez utazást, melyről azonban csak visszatértünk után fognak értesülni.“

„És hiszi bátyám,“ mondám én, „hogy ezeknek száma valóban oly nagy lenne?“

„Minden bizonynyal! Ki habozhatna, mikor ily dicsőséget szerezhet. Ha ez okmány tartalma köztudomásra jutna, a geologok egész serege törné magát Arne Saknussemm nyomdokain.“

„Erről édes bátyám, megvallom, nem vagyok teljesen meggyőződve, mert ez irat valódisága nincs kellőleg bebizonyitva.“

„Hogyan! hát ama könyv, melyben találtuk?“

„Megengedem, hogy e sorokat csakugyan Saknussemm irta, de következik-e ebből, hogy ő ez utat valóban megtette; nem tartalmazhat-e e régi iromány mystificatiót?“

Az utóbbi, kissé koczkáztatott szót alig hogy kimondtam, már megbántam, a tanár összehuzta sürü szemöldeit, és attól kellett tartanom, hogy beszélgetésünk ennek következtében czélomra nézve kedvezőtlen fordulatot veend. De szerencsére csalódtam. Nagybátyám ajkain most, minden szigorusága daczára, egy neme a mosolynak játszadozott.

„Majd meglássuk,“ válaszolt.

„Engedje meg bátyám,“ szóltam kissé ingerülten, „hogy ez okmány hitelességét illetőleg indokoljam kételyeimet.“

„Beszélj fiam, beszélj bátran. Fejezd ki véleményedet szabadon. Többé nem unokaöcsémnek, hanem collegámnak tekintelek. Beszélj tehát.“

„Mindenekelőtt azt kérdem, hogy mit jelentenek e nevek: Yocul, Sneffels és Scartaris, melyeknek soha hirét nem hallottam. Megmagyarázhatja bátyám ezeket?“

„Igen könnyen. Rövid idő előtt Petermann Ágoston barátomtól, ki tanár Lipcsében, egy igen jó mappát kaptam. Ennek most igen jó hasznát fogjuk venni. Hozd el könyvtáramból, Z sorozat 4. fokozat, a harmadik földképet.“

A könyvtárba mentem és csakhamar megtaláltam a kérdéses földképet. Nagybátyám szétbontá azt és szólt:

„Ime Izland legjobb földképeinek egyike, Handersontól, ez ugy hiszem minden nehézséget el fog oszlatni.“

A földkép felé hajoltam.

„Itt látod e tűzokádó hegyekből álló szigetet,“ folytatá a tanár, „e hegyek mindegyike a Yocul nevet viseli, mint látod. E szó izlandi nyelven annyit tesz, mint jéghegy; azon szélességi fokon, mely alatt Izland fekszik, a tűz rendesen jégrétegen át szokott kitörni a földből. Innen származik ez elnevezés: Yocul, melyet a sziget minden tűzhányó hegyei viselnek.“

„Helyesen,“ válaszoltam, „de mi hát az a Sneffels?“

Reméltem, hogy e kérdésre bátyám nem lesz képes felelni. De csalódtam. A tanár folytatá:

„Tekints ide; Izland nyugoti partjain fekszik Reykjawik, a sziget fővárosa. Látod? Igen. Helyesen. Már most kövessed éjszak felé a tenger által szakgatott part számtalan öbleinek sorozatát s állj meg a hatvanötödik szélességi fok fölött. Mit látsz ott?“

„Valami félsziget-formát, mi lerágott csontra hasonlit és roppant bütyökben végződik.“

„Igen helyes hasonlitás, fiam; már most mit látsz ama bütykön?“

„Hegyet látok, mely mintha a tengerből nőtt volna ki.“

„Ugy van. Ez a Sneffels.“

„A Sneffels?“

„Az. E hegy ötezer láb magas és a sziget legjelentékenyebb hegyeinek egyike, sőt ha tölcsére valóban a föld központjáig terjed, kétségkivül legnevezetesebb a föld egész kerekén.“

„De hisz ez lehetetlen!“ kiáltám vállaimat vonva s ingerülten.

„Lehetetlen!“ válaszolt Lidenbrock tanár szigoru hangon. „És miért volna lehetetlen?“

„Mert e tölcsér kétségkivül tele van lávával, izzó sziklákkal, s ez esetben…“

„De hátha a vulkán kiégett?“

„Kiégett?“

„Igen. A föld kerekén levő még tüzet hányó vulkánok összes száma jelenleg csak háromszáz; kiégett tűzhányóhegy ellenben sokkal több létezik. A Sneffels pedig ez utóbbiak közé tartozik, mert történeti időkben már csak egyetlen egy kitörése volt, és pedig 1219-ben; ez időtől kezdve földalatti zajgása lassanként egészen elcsendült s jelenleg a Sneffels többé nem tartozik a működő vulkánok közé.“

E biztos állitásokra egyáltalán nem volt mit felelnem; áttértem tehát az irat által tartalmazott egyéb homályos kifejezésekre.

„Mit jelent hát e szó: Scartaris,“ kérdém, „s mi dolga ennek juliushó Calendáival?“

Bátyám néhány pillanatig gondolkozott. Egy perczig reméltem, de csak egy perczig, mert csakhamar következő szavakkal válaszolt:

„Mit te homályos kifejezéseknek nevezel, számomra világsugár. E szavak bizonyitják, hogy a bölcs Saknussemm mily pontosan kivánta megmagyarázni felfedezését. A Sneffelsnek több tölcsére van; szükséges volt tehát kijelölni közülök azt, mely a föld központjához vezet. Mit cselekedett e czélra a tudós izlandi? Észrevévén, hogy julius Calendái idejében, vagyis e hó utolsó napjaiban, a hegynek egyik csúcsa, a Scartaris, árnyékát a kérdéses tölcsérre veti, e tényt feljegyezte iratában. Valóban nem találhatott volna biztosabb utmutatót; ha egyszer a Sneffels csúcsára értünk, semmi kétségünk sem lesz, hogy utunk merre vezet.“

Ugy látszott, hogy bátyám mindenre tudott felelni. Beláttam, hogy a régi pergament szavait illetőleg meg nem akaszthatom őt. Nem foglalkoztam tehát tovább ezekkel, és mivel feladatomul azt tűztem ki, hogy szándékát megváltoztassam, tudományos ellenvetésekre tértem át, melyeket véleményem szerint aligha megczáfolhatott.

„Nem tagadhatom,“ mondám, „hogy Saknussemm szavai tökéletesen világosak s hogy értelmükben kételkedni lehetetlen. Azt is elismerem, hogy az okmány valódiság jellegével bir. E tudós tehát lement a Sneffels fenekére; látta, mint árnyalja be Scartaris csúcsa a tölcsér szélét julius Calendáiban, valószinüleg az akkori mondahagyományok után hitte is, hogy a tölcsér valóban a föld központjáig ér; de hogy ő maga odáig jutott volna, hogy ez utat megtette légyen, és ha rászánta is magát, hogy visszajött volna, ezt nem hiszem!“

„És miért nem?“ kérdé bátyám fölötte gúnyos hangon.

„Azért, mert a tudomány minden elméletei bizonyitják, hogy az ily vállalat lehetetlen.“

„A tudomány elméletei?“ válaszolt bátyám gúnyosan jámbor arczkifejezést öltve. „Gonosz elméletek! mennyi bajunk lesz e szerencsétlen elméletekkel!“

Láttam, hogy bátyám gúnyolódik, de azért határozott hangon folytatám:

„Ugy van! Általánosan tudva van, hogy a föld belsejében minden hetven láb mélységen egy fokkal növekszik a meleg; már most ha felteszszük, hogy az arány folytonos, a föld félmérője 1500 mértföld lévén, a központnál két millió fok meleg a hévmérsék. A föld belsejében levő anyagok, tehát forró gáz alakjában vannak, mert sem a fémek, arany vagy ezüst, sem a legkeményebb sziklák nem állhatnak ellen ily melegnek. Teljes joggal kérdhetem tehát, hogy lehetséges-e oda leszállanunk?“

„Ugy, ugy, Axel, te a melegtől félsz.“

„Kétségkivül. Ha csupán tiz mértföldnyire hatolunk is, elértük a földkéreg végső határát, mert ott is már a hévmérsék ezer háromszáz foknál több.“

„S te attól tartasz, hogy elolvadsz?“

„Döntse el bátyám maga e kérdést,“ feleltem roszkedvün.

„Halljad tehát, hogy mit határozok,“ válaszolt Lidenbrock tanár ünnepélyes hangon; „sem te, sem senki nem tudhatja biztosan, hogy a föld belsejében mi történik, mivel a föld félmérőjének alig tizenkétezred része ismeretes; tudjuk, hogy a tudomány tökéletesithető és folyvást tökéletesedik, és hogy elmélet folyvást elméletet ront. Nem hitték-e egész Fourier idejeig, hogy a bolygókat környező térben az égi testektől távozva, folyvást csökken a hévmérsék, s nem tudjuk-e most, hogy az aetherrel tölt regiók legnagyobb hidege nem több 40–50 foknál a fagypont alatt. Miért nem állhatna ez a föld belsejének hévmérsékét illetőleg is? Miért nem volna lehetséges, hogy bizonyos mélységben a hévmérsék emelkedésének folytonossága megszünjék, a helyett, hogy oly fokra emelkedjék, melyen a legnehezebben olvadó fémek is megolvadnak?“

Bátyám a hypothesisek terére tévén át a kérdést, nem volt többé mit felelnem.

„Tudd meg tehát, hogy valódi tudósok, többi közt Poisson, bebizonyitották, hogy ha a föld belsejében kétmillió foknyi volna a meleg, a forró gázzá vált megolvadt anyagok oly ruganyossággal birnának, hogy annak a földkéreg nem lenne képes ellentállani, és széllyelpattanna, mint a tulságosan fűtött gőzkatlan.“

„Ez Poisson véleménye, de nem tudjuk, hogy helyes-e.“

„Más kitünő földtudósok is osztják azon nézetet, hogy a föld belsejét se nem gáz, se nem viz, sőt nem is az előttünk ismeretes legnehezebb kövek képezik, mert ez esetben a föld súlya csak felényi lehetne.“

„Hiszen számokkal be lehet bizonyitani akármit.“

„De hát a tények, fiam, hát a tények? Nem tudjuk-e bizonyosan, hogy a világ kezdete óta a tűzhányó hegyek száma nagyot csökkent, és hogy, ha a földközponti melegség valóban létezik is, okunk van következtetni, hogy az folyvást gyengül?“

„Édes bátyám, ha hypothesisek mezejére viszszük át a vitatkozást, ugy többé nincs mit mondanom.“

„Én pedig azt mondom, hogy véleményemet számos szakmabeli tekintély osztja. Emlékszel-e, midőn a hires angol vegyész Davy Humphry meglátogatott 1825-ben?“

„Nem emlékezhetem, miután tizenkilencz évvel utóbb születtem.“

„Nos tehát, Davy Humphry Hamburgon átutaztában meglátogatott. Sokáig vitatkoztunk egyéb kérdések közt, a föld belseje hig voltának hypothesise fölött. Mindketten abban egyeztünk meg, hogy ez lehetetlen, oly ellenvetésnél fogva lehetetlen, melyre a tudomány soha nem tudott feleletet találni.“

„És mi azon ellenvetés?“ kérdém csodálkozva.

„Az, hogy e hig tömeg a hold vonzerejének lenne alávetve, mint az Ocean, és ennélfogva bolygónk belsejében naponta kétszer dagály állana elő, mely felemelvén a földkérget, rendszeresen megujuló földrengést okozna!“

„De annyi mégis csak bizonyos, hogy a föld felülete égésen ment át, és fel lehet tennünk, hogy a külső kéreg elébb hült meg, mig a belső részek tovább megtartották a meleget.“

„Csalódol,“ felelt bátyám; „a föld tisztán csak felületének elégése által melegittetett meg. Felülete nagy mennyiségü fémekből állott, mint p. o. a potassium, sodium, melyeknek azon sajátságuk van, hogy a lég vagy a vizzel való érintkezés is lángba boritja őket; e fémek tehát meggyuladtak, mikor az atmosphaera gőzei eső alakjában hullottak alá, s a mint a viz a földkéreg hasadékain át lassanként a föld belsejébe hatolt, ez ott uj kigyuladásokat okozott, melyek felrobbanásokat és kitöréseket vontak maguk után. Ezért létezett az ős időkben annyi tűzhányó hegy.“

„Nem tagadhatom, hogy e hypothesis valóban nagyon elmés!“ szóltam önkénytelen bámulattal.

„És ezt Davy Humphry itt szemem láttára bebizonyitotta, igen egyszerü kisérlet által. Az emlitett fémekből golyót készitett, mely mindenben a földgömbre hasonlitott; mikor e golyó fölületére vizcsepp esett, a fém forrni kezdett, oxydált és kis hegyet képezett, melynek csúcsán tölcsér nyilt; e tölcsérből azután tűz tört ki, mely az egész golyónak oly melegséget kölcsönzött, hogy lehetetlen volt azt kézben tartani.“

Bátyám okadatolása valóban megingatni kezdte meggyőződésemet; ő egyébiránt most is szokott szenvedélyességgel és lelkesüléssel beszélt.

„Átláthatod Axel,“ folytatá ő, „hogy a föld bensejének állapota különféle hypothesisek felállitására szolgáltatott tárgyat; ezek közt legvalószinütlenebb a központi meleg elmélete; véleményem szerint ez nem állhat, lehetetlen, hogy álljon; egyébiránt meg fogjuk látni, és mint Arne Saknussemm, mi is tudni fogjuk, hogy e nagy kérdést illetőleg mely nézet a leghelyesebb.“

„Jól van tehát!“ szóltam én, miután bátyám lelkesedését önkénytelenül osztani kezdém; „meg fogjuk látni, ha t. i. ott egyáltalában lehet látni.“

„És miért ne lehetne? Miért ne remélhetnénk, hogy valami elektricus tünemény fogja megvilágitani utunkat, vagy maga az atmosphaera, melyet saját nyomása is megvilágithat a földközpont közelében?“

„Igen,“ szóltam én, „valóban, ez nem lehetetlen.“

„Sőt bizonyos,“ felelt bátyám diadalmasan; „de hallgass e tárgyról, ne szólj senkinek, nehogy valakinek sikerüljön a föld központját előttünk fedezni föl.“