XI.

Este rövid sétát csináltam a tengerparton, és jókor hazatértem s lefeküdtem vastag deszkából készült ágyamba, hol csakhamar elaludtam.

Midőn felébredtem, bátyám sokat és hangosan beszélt a szomszédszobában. Rögtön fölkeltem és kisiettem hozzá. Nagybátyám dánul beszélt egy magas termetű, izmos, vállas férfival. Ez ember rendkivüli testi erővel birhatott. Szemei, melyek igen nagy és elég jámbor kifejezésű arczból tekintettek elő, értelmeseknek látszottak, kékek voltak és merengők. Hosszú hajzata, melynek verességét mindenütt, még Angolországban is elismerték volna, athletai vállaira hullott alá. Ez izlandi mozdulatai hajlékonyak voltak, csakhogy ritkán mozditotta meg karjait, mint a ki a jelek nyelvét vagy nem ismeri, vagy szándékosan mellőzi. Benne minden tökéletesen nyugodalmas vérmérsékre mutatott; nem tunya természetü, hanem csendes volt. Meglátszott rajta, hogy senkitől nem szokott semmit kérni, hogy tetszése szerint szabadon dolgozik, s hogy e világon az ő életbölcseletét semmi csodálkozásra nem birhatja, sem meg nem zavarhatja.

Jellemének ez árnyalatait azon modorból ismertem fel, melylyel nagybátyám szenvedélyes beszédét hallgatta. Mialatt bátyámnak kezei folyvást mozogtak, ő szoborként állott, karjait mellén összefonva; ha nem-et akart kifejezni, fejét balról jobbra forditá; ha igent, akkor meghajtá fejét, de csak oly kevéssé, hogy hosszu haja alig mozdult; a mozdulatokban való takarékosságot egész a fukarságig vitte.

Ez embert látva, tekintete után itélve, soha nem lettem volna képes kitalálni, hogy foglalkozása vadászat; igaz ugyan, hogy a vadat valószinüleg soha meg nem riasztotta, de hogy volt képes azt elérni?

E talány akkor lett előttem megfejthetővé, midőn Fridrikson urtól hallám, hogy e nyugodalmas egyén vadász ugyan, de csak dunnaludvadász; e madár pelyhe legelső jövedelmi forrása a szigetnek. E pehelynek, mely dunna név alatt ismeretes, beszerzésére valóban nem sok fürgeség igényeltetik.

A nyár első napjaiban a nőstény dunnalúd, mely a kacsára hasonlit, de csinosabb, fészkét azon öblök szikláira rakja, melyeknek nagy száma Izland partjait oly szakgatottakká teszi; mikor a fészek készen van, annak belsejét finom tolluval párnázza be, melyet melléből szakgat ki. Ekkor a vadász vagy helyesebben a kereskedő, felkeresi a fészket, s magával viszi tartalmát, mire a nöstény ujra kezdi munkáját; s ez igy tart mindaddig, mig pelyhei vannak. Mikor azonban a nőstény tökéletesen kifosztotta magát, a himre kerül a sor s ez rakja tollait a fészekbe. Ennek tollazata azonban kemény és durva, s ennélfogva a kereskedelemben semmi értéke; a vadász tehát többé nem bántja a fészket, mely most tökéletesen elkészül; a jércze bele rakja tojásait, a kicsinyek kibujnak s a következő évben ujra kezdődik a dunnaszedés.

Mivel pedig a dunnalúd nem magas, meredek sziklákra rakja fészkét, hanem ellenkezőleg az alacsonyakat és vizirányosakat választja, melyek csak kevéssé emelkednek a tenger szine fölé, az izlandi vadász minden fáradság nélkül gyakorolhatja mesterségét. Olyan gazda ez, kinek termését sem elvetnie, sem learatnia nem kell, csupán behordania.

E komoly, nyugodt és hallgatag egyén neve Bjelke Hans volt; Fridrikson ur ajánlata folytán kereste fel bátyámat. Ő volt jövendőbeli kalauzunk. Modora különös ellentétet képezett bátyáméval.

Mindamellett könnyen megegyeztek. Sem egyik sem másik nem sokat gondolt a meghatározandó dij nagyságával; egyik kész mindent elfogadni, mivel kinálják, másik kész mindent megadni, mit követelnek. Soha még alku ily könnyen meg nem köttetett.

Közös megegyezésük eredménye az volt, hogy Hans Stapi falvához kisérend bennünket, mely a Sneffels félszigetének déli oldalán, sőt épen a tűzhányó hegy tövében fekszik. Az út szárazon téve, mintegy huszonkét mértföldnyi, minélfogva bátyám nézete szerint kétnapi járás volt.

De midőn megtudta, hogy e mértföldek dán, vagyis huszonnégyezer lábnyi mértföldek, bátyám kénytelen volt számitását megváltoztatni, és tekintetbe véve az utak roszaságát, hét vagy nyolcz napot szánni az utra.

Négy lóval voltunk útnak indulandók; kettő bennünket, bátyám és engem, a másik kettő pedig podgyászunkat volt viendő. Hans szokása szerint gyalog fog menni. Ő tökéletesen ismerte a partnak e részét s megigérte, hogy a lehető legrövidebb uton fog bennünket vezetni.

Bátyámmal kötött szerződése szerint azonban nem csupán Stapiba érkeztünkig volt szolgálatában maradandó, hanem a bátyám tudományos kirándulásai által igényelt egész idő alatt. Dija hetenkénti három tallérra volt határozva. Határozottan ki volt azonban kötve, hogy e bér rendesen minden szombaton este ki fog adatni, mely föltételre kalauzunk különös súlyt látszott fektetni.

Indulásunk napja junius tizenhatodikára tüzetett ki. Bátyám foglalót akart adni a dunnavadásznak, de ez csak egy szót mondva utasitá azt vissza.

„Efter,“ szólt a kalauz.

„Később,“ szólt nagybátyám, ama szó értelmét tudatva velem.

Az alku meg levén kötve, Hans azonnal távozott.

„Ez jeles ember,“ kiáltott bátyám, „de legcsekélyebb sejtelme sincs arról, hogy a sors mily csodás szerepet szánt neki.“

„Ő tehát velünk jön egész a…“

„Ugy van Axel, egész a föld központjáig.“

Még negyvennyolcz óra választott el bennünket indulásunk perczétől; ez időt azonban előkészületekkel kellett töltenem, mit nagyon sajnáltam; minden képességünket és találékonyságunkat igénybe kellett vennünk, hogy a podgyászunkat képező tárgyakat kedvező rendben helyezhessük el: egyfelől a fegyvereket, másfelől a természettani eszközöket, itt a köteleket és csákányokat, amott az élelmi szereket. Az egész podgyász négy főcsomagra oszlott.

A természettani eszközök következők voltak:

1-ször. Egy Eiglféle százfokos hévmérő, melynek fokozata egész százötvenig emelkedett, mi véleményem szerint vagy sok, vagy kevés volt. Sok, ha a környező légkör melege odáig emelkedik, mely esetben megsültünk volna; kevés, ha arról volt szó, hogy források, vagy megolvadt anyagok hévmérsékét mérjük meg.

2-szor. Egy összesajtolt legű manometer, mely az Ocean szinén nyugvó légkörnél nagyobb nyomást is jelezhetett. A közönséges légmérőt utunkon nem használhattuk, miután a légkör súlyának aránylagosan növekednie kellett, minél mélyebben hatoltunk a föld belsejébe.

3-szor. Egy chronometer, mely ifjabb Boissonnas-nál Genfben készült és a hamburgi délkör szerint volt irányozva.

4-szer. Két delejtü, egy hajlati és egy eltérési.

5-ször. Egy éjjeli távcső.

6-szor. Két Rumkorff-féle készülék, melyek elektricus folyam eszközletével elégséges, biztos világosságot szolgáltattak.1)

A fegyverek következők voltak: két Pourdley, More és társ-féle karabély és két Cold-féle revolver. Mire valók voltak e fegyverek? Valószinüleg sem vad emberekkel, sem vad állatokkal nem fogunk találkozni utunkon. De bátyám előtt a fegyverek, ugy látszék, majd oly fontosak voltak, mint a természettani eszközök; nagy mennyiségű lőgyapotot is vitt magával, mely nem romlik meg a nedvességben s mely a közönséges lőpornál sokkal nagyobb erőt fejt ki.

Egyéb eszközeink voltak: két csákány, két kapa, egy selyem kötélhágcsó, három vasasbot, egy fejsze, egy kalapács és vagy tizenkét vaskapocs és gyürüs szeg, végre hosszu kötelek, melyekre görcsök voltak kötve. Ez mind együtt jó nagy csomagot képezett, mert a kötélhágcsó maga háromszáz láb hosszu volt.

Negyedik főcsomagunk tartalmazta az élelmiszereket; e csomag nem volt nagy, de elegendőnek tartottam, mert tudtam, hogy hat hónapra való összesajtolt hust és kétszersültet tartalmaz. Pálinkánál egyéb italt nem vittünk magunkkal; voltak azonban nagy kulacsaink, s bátyám remélte, hogy a földalatti forrásokban időről időre meg fogjuk azokat merithetni; e források hévmérsékét, minőségét s talán tökéletes hiányát illetőleg tett észrevételeim minden sikernélküliek voltak. Hogy végre tökéletes legyen uticzikkeink leltára, megjegyzem még, hogy bátyám egy kis gyógyszertárt is vitt magával, mely sebészi ollót, törésnél alkalmazható csontküllőket, egy vászonszalagot, sebkötelékeket, érvágókést s egyéb rémitő dolgokat is tartalmazott; ezenkivül számos palaczkot, melyekben keményitő mézga, sebrevaló lang, eczetsavanyos sóban felolvasztott ólom, aether, eczet, könlegeg volt; egytől egyig baljóslatu szerek; végre a Rumkorff-féle készületbe szükségelt anyagok.

Bátyám nem felejtkezett meg a dohánykészletről és taplóról sem; gondoskodott továbbá egy bőrből készült övről is, melyet dereka körül viselt s mely tetemes összegű arany-, ezüst- és papirpénzt tartalmazott. Az eszközök csomagában volt továbbá hat pár erős csizma, mely kátránynyal és ruganyos gummival volt bevonva és ekként vizhatlanná téve.

„Ekként öltözve és fölszerelve, nincs okunk hinni, hogy messzire el ne jussunk“, szólt hozzám Lidenbrock tanár.

Junius 14-én az egész napot különféle czikkek elhelyezésével töltöttük. Este Trampe bárónál ebédeltünk, a reykjawiki polgármester s a tartomány legelső orvosának, Hyaltalin tudornak társaságában. Fridrikson ur nem volt meghíva; később értesültem, hogy a kormányzó és ő nem értettek egyet bizonyos közigazgatási kérdést illetőleg, s ennélfogva nem szoktak egymással találkozni. Egy szót sem értettem tehát azon társalgásból, mely e félhivatalos ebéd alatt folyt. Csupán az nem kerülte el figyelmemet, hogy bátyám az egész ebéd alatt folyvást beszélt.

Másnap, azaz 15-én, uti készületeink be voltak fejezve. Nagybátyám nagy örömére házigazdánk Izlandnak egy földképét adta át neki, mely hasonlithatatlanul jobb volt a Henderssonnénál; ez Olsen Olaf Miklós mappája volt, mely ¹/_400·000-ben adja vissza a területet és melyet az izlandi irodalmi társulat adott ki Scheel Frisac ur földmérési dolgozatai és Björn Gumlaugson topographiai tanulmányai nyomán. Ásványtudós számára ez nagybecsű munka volt.

Az utolsó estét bizalmas beszélgetésben töltöttük Fridrikson urral, ki irányában én élénk rokonszenvet éreztem; a társalgás után igen mély álomba merültünk; én izgatott álmok közt töltöttem az éjet.

Reggeli 5 órakor az ablak alatt ágakodós lovaink nyeritése ébresztett fel. Sietve öltöztem fel és lementem az utczára. Itt Hans épen podgyászunkat rakta a lovakra, ugyszólván a nélkül, hogy e munkában megmozdult volna. Mindamellett rendkivül ügyesen végezte dolgát. Nagybátyám sokkal nagyobb zajt ütött, semmint szükséges volt; rendeleteivel és tanácsaival a kalauz ugy látszék igen keveset gondolt.

Hat órakor minden készen volt. Kezet szoritánk Fridrikson urral. Nagybátyám valódi bensőséggel köszönte meg a szivélyes vendégszeretetet, melyet ő irányunkban mutatott. Én részemről oly tiszta latinsággal, minőre képes voltam, bucsúztam tőle. Lóra ültünk s Fridrikson ur utolsó bucsuszóul Virgilius e versét, mely mintha számunkra, ismeretlen utra indulók számára, készült volna, kiáltá utánunk:

Et quacumque viam dederit fortuna, sequamur!