VIII.

Altonát Kiellel vaspálya köti össze; e pályán kellett utaznunk a Belt partjáig. Alig husz percz eltelte után, már holsteini területen voltunk.

Fél hétkor kocsink a pályafő bejárása előtt állott meg; nagybátyám számos csomaga, e temérdek pereputty lerakatott, megmázsáltatott, feliratoztatott és végre a málhaszállitó vasuti kocsira tétetett; hét órakor már szemben ültünk egymással a waggonban. A gőzmozdony nagyot füttyentett, s a vonat megindult. Uton voltunk. Megnyugodtam-e sorsomban? Még nem, de az üde reggeli lég, s az ut részletei, melyek a vonat gyorsaságánál fogva minduntalan megujultak, némileg szórakoztattak és feledteték aggodalmaimat.

Mi a tanárt illeti, lelke nyilván megelőzte e vonat menetét, melyet kétségkivül nagyon is lassunak vélt. Csak ketten voltunk a kocsiban, és egyikünk sem szólott. Bátyám minduntalan hol zsebeiben, hol a bőröndökben keresgélt, figyelmesen megvizsgálva azoknak tartalmát. Nyugalmából kitünt, hogy vizsgálatainak eredménye kedvező volt, és hogy a szükséges tárgyak közől semmi sem hiányzott.

A többi közt ott volt zsebében a dán utlevél, melyet Christiansen ur, hamburgi consul és a tanár barátja irt volt alá, és melynek segélyével Kopenhágában könnyen szerezhettünk ajánló leveleket Izland kormányzójához.

Arne Saknussemm irata is ott volt bátyám legrejtettebb zsebében, gondosan eltéve. Átkoztam e nyomorult rongyot s azután ismét a környéket kezdtem szemlélni. Vonatunk terjedelmes, egyhangu, mocsáros és elég termékeny sikot hasitott át, melyen nem sok látni való volt, de mely annál kedvezőbb volt vaspálya alapitására, miután a vonal egyenességét semmi akadály nem szakitotta meg.

Rá sem értem azonban, hogy ez egyhanguságot megunjam, mert három órával elindulásunk után a vonat már Kielnél állapodott meg, ugyszólván két lépésnyire a tengertől.

Málháink Kopenhágáig levén beirva, ezekkel nem volt szükség bátyámnak foglalkozni. Mindamellett nyugtalan tekintettel kisérte azokat, midőn a gőzhajóhoz szállittattak. Ott azután eltüntek a hajó fenekén.

Nagybátyám, túlbuzgóságában oly pontosan számitotta ki a vasuti vonat érkezte és gőzhajó indulása közötti időt, hogy kénytelenek voltunk egy egész napon át Kielben vesztegelni, mivel az Ellenora gőzös csak este indult. Bátyám tehát kilencz órai türelmetlenségi lázt állott ki, ezalatt folyvást átkozva a gőzhajózási és vaspályatársulatok igazgatóságait, és végre a kormányt is, mely efféle visszaéléseket tűr. Kénytelen voltam panaszait visszhangoztatni, midőn bátyám az Ellenora kapitányát támadta meg ez ügyben. A tanár azt követelte, hogy a gőzkatlan rögtön füttessék, és hogy egy pillanatot sem vesztegelve, induljunk. A kapitány persze nem vette tekintetbe e kivánságot.

Valamint mindenütt, ugy Kielben is csak eltelik az idő. Addig jártunk fel s alá zöldelő partjain ama öbölnek, melynek végén e kis város terül el, addig jártunk a környező sűrű berkek közt, melyek e várost zöld ágak közé rakott fészekhez hasonlóvá teszik, bámultuk a csinos nyári lakokat, melyeknek mindegyike kis fürdőházzal bir, jártunk keltünk, mig végre beállott az éj és az óra tizet ütött.

Az Ellenora kéménye nagy gőzfellegeket bocsátott, melyek messzire elterjedtek a láthatáron; hajóra szálltunk és két kis ágy birtokába jutottunk, melyek egymás fölött, mintegy különböző emeletekben állottak a hajó egyetlen szobájában.

Egy negyed tizenegykor a horgonyok felhuzattak s a gőzös sebesen szelte át a Nagy Belt homályos vizét.

Az éj sötét volt; kedvező szél fujt a part felől s a tenger nagy hullámokat hányt; a parton itt-ott egyes fénypontokat láttunk; később, nem tudom mely város közelében, világitó torony vetette fényét a habokra; ennél több emléket e vizi ut nem hagyott lelkemben. Reggeli hét órakor Korsörben, Zeeland nyugoti partján fekvő városkában kötöttünk ki. Ott a hajóból kiszálltunk és ismét gőzkocsira ültünk, mely most ismét oly sik vidéken, mint a holsteini, vitt át bennünket.

Még három órai ut állott előttünk, minekelőtte Dánia fővárosába érhettünk. Nagybátyám egész éjjel nem aludt egy pillanatig sem. Ha nem csalódom, türelmetlenségében lábaival is igyekezett a kocsit előbbre taszigálni.

Végre megpillantottuk a tengert.

„A Sund!“ kiáltá bátyám.

Balra tőlünk nagy épület volt látható, mely valami kórházra hasonlitott.

„Ez tébolyda,“ szólt utitársaink egyike.

„Nekünk csakugyan e házban kellene végeznünk napjainkat! és valóban, bár nagy e ház, mégis kicsiny arra, hogy Lidenbrok óriási őrültsége elférjen benne!“ gondolám.

Végre reggeli tiz órakor Kopenhágába érkeztünk; málháink kocsira tétettek, melyen a Bred-utczai Phönix vendéglőbe hajtattunk. E kocsizás félóráig tartott, mert a pályafő kivül van a városon. A vendéglőben bátyám néhány perczet öltözete rendezésére szánt, azután elsietett s engem is magával vitt. A vendéglő kapusa beszélt németül és angolul is; de a tanár, nyelvtudós lévén, dán nyelven szólitotta meg őt s a kapus dán nyelven magyarázta meg, hogy merre van az éjszaki régiségek tára.

E csodálatos gyüjteménynek, mely annyi különös tárgyakat tartalmaz, hogy azokból a régi kőfegyverekből, kupákból és ékszerekből valóban az ország egész története kiolvasható, e gyüjteménynek mondjuk, igazgatója a hamburgi consul egy barátja, Tomson tanár volt.

A consul Tomson urhoz intézett melegen ajánló levelet adott volt bátyámnak. Rendesen a tudósok nem igen szivesen szokták egymást fogadni. De Tomson ur e tekintetben kivételes ember volt és Lidenbrock tanárt, sőt még öcscsét is a lehető legszivélyesebb fogadtatásban részesité. Felesleges megjegyeznem, hogy utazásunk valódi czélját elhallgattuk a muzeum derék igazgatója előtt. Ugy állitottuk, hogy Izland szigetét csupán mint természeti ritkaságai által érdekelt touristák kivánjuk beutazni.

Tomson ur egész nap velünk volt és velünk bejárta a várost, együtt mentünk ki a tengerpartra, hajót keresendők utazásunk folytatására.

Reméltem, hogy lehetetlen lesz alkalmasságot találnunk; de fájdalom, csalódtam. A Valkür nevü kis dán hajó junius 2-kán indult Reykjawickba. A kapitány Bjarne ur épen hajón volt; nagybátyám a feletti örömében, hogy hajót talált, ugy megszoritá a kapitány jobbját, hogy csontjai ropogtak. E derék ember nagyon csudálkozott e rendkivüli szivélyességen. Az ő szemében Izlandba utazni nagyon egyszerü dolog, miután neki ez rendes foglalkozása és kenyérkeresete volt. Bátyám előtt azonban ez utazás valami felséges vállalatnak látszott. A kapitány e lelkesedést hasznára forditotta s a szokott dij helyett két annyit fizettetett velünk. De ezzel sem bátyám, sem én nem gondoltunk sokat.

„Kedden reggel hét órakor legyenek az urak hajómon,“ szólt Bjarne ur, miután a bátyám által fizetett tallérokat zsebbe dugta.

Köszönetet mondtunk Tomson urnak szives szolgálataiért, és visszatértünk a Phönix vendéglőbe.

„Haladunk! minden jól megy!“ ismétlé bátyám többször. „Mily kedvezménye a véletlennek, hogy e hajó épen most indul! Most pedig reggelizzünk s azután nézzünk szét a városban.“

Ezután a Kongens-Nye-Torw, rendetlen sok szöget képező térre mentünk, melyen két ártatlan, senkit meg nem ijesztő ágyuval ellátott őrhely van. Ennek közelében 5. sz. alatt franczia vendéglő volt, melyet egy Vincent nevü szakács birt haszonbérben; itt meglehetős reggelit ettünk, négy markot fizetve fejenkint.

Ezután gyermekes kiváncsisággal jártam be a várost; nagybátyám követett, a nélkül azonban, hogy a várost figyelmére méltatná; ő nem látta sem a királyi jelentéktelen palotát, sem a tizenhetedik századból származó csinos hidat, mely a muzeum előtt vezet át a csatornán, sem Thorwaldsen roppant emlékét, melyet iszonyu falfestvények csúfitanak el, és melynek belsejében e szobrász művei láthatók, sem az elég csinos parkban fekvő rosenborgi kastélykát, sem a tőzsde renaissance modorban épült gyönyörü épületét, sem ennek harangtornyát, mely négy érczsárkánynak egybefont farkából áll, sem a bástyákon levő nagy szélmalmokat, melyeknek roppant szárnyai ugy dagadtak a szélben, mint valamely tengeri hajó vitorlái.

Mily felséges lett volna e séta, ha ketten lettünk volna, Margit és én, s együtt jártuk volna be a kikötőt, hol a nagy gőzösök s egyéb hadihajók mint egy álomba merülve pihentek piros tetőzeteik alatt; vagy a szoros zöldelő partjait, hol sűrű fák árnyékában emelkedik a fellegvár, melynek ágyui orgona- és fűzfák zöld ágai közől tekintenek elő.

De ah! fájdalom, az én kedves Margitom nagyon távol volt, remélhettem-e, hogy őt fogom még valaha látni? De bátyám, ha nem is figyelt e gyönyörü fekvésü helyekre, annál inkább meg volt lepetve bizonyos torony tekintete által, mely az Amak szigetében, Kopenhága délnyugoti városnegyedében látható.

Bátyám kivánatára ama városrésznek tartottunk; a csatornán, mely Amak szigetét elválasztja Kopenhága egyéb részeitől, kis gőzös tartja fenn a közlekedést a két part között; e hajóra szállottunk s néhány percz mulva a tulsó parton kötöttünk ki.

Miután néhány szűk utczán haladtunk át, melyekben félig szürke, félig sárga nadrágot viselő gályarabok dolgoztak a felügyelő botja alatt, végre a Wor-Frelsers templom elé érkeztünk. E templom egyáltalában nem lett volna emlitésre méltó; de magas harangtornya azért vonta magára a tanár figyelmét, mert felső része tisztán csak csigalépcsőből állott, mely szabad ég alatt emelkedett fel a magasba.

„Jerünk fel,“ szólt nagybátyám.

„De hát ha elszédülünk?“ szóltam én.

„Annyival inkább, hozzá kell szokni.“

„De…“

„Jer, ha mondom, ne vesztegessük az időt.“

Engedelmeskednem kellett. A templom őre, ki az utcza másik oldalán lakott, ideadta a torony kulcsát: felmentünk.

Nagybátyám gyors léptekkel haladt előre. Én nem minden remegés nélkül követtem, mert fejem, fájdalom, nagyon is könnyen elszédül.

Nem birtam a sasoknak sem egyensulyzási képességével, sem idegeik érzéketlenségével.

Addig, mig a torony belsejében, falak közt haladtunk, még csak megjárta; de miután százötven lépcsőfokon haladtunk fel, a szabad leget éreztem; a torony erkélyes tetejére értünk. Itt kezdődött azután ama légies csigalépcső, mely igen gyenge karfával birt, és melynek mindinkább keskenyedő fokai mintha végnélkül emelkedtek volna a magasba.

„Nem vagyok képes oda felmenni!“ kiáltám.

„Mit! ugyan ne légy gyáva? Jer fel!“ szólt a tanár kérlelhetlenül. Kénytelen voltam tehát nagybátyámat követni; erősen a karfába fogództam. Fejem kábulni kezdett, a lépcső, mintha inogott volna lábaim alatt, melyek csakhamar megtörtek alattam; térden csúztam fel, és később hasamon vonszoltam magam; behunytam szemeimet; a roppant űr elszéditett, beteggé tett.

Végre bátyám galléromat ragadta meg és ugy húzott fel egészen a golyó mellé.

„Nézz körül,“ mondá, „tekints le! Meg kell tanulnunk, hogy mint jár az ember feneketlen mélységek fölött.“

Ki kellett nyitnom szemeimet. Ott láttam magam alatt, füst és gőzfellegeken keresztül a város házait mintegy összealapulva, mintha magasról hullván alá, összenyomultak volna. Fejem fölött szakgatott felhők rohantak el, s valamely optikai csalódásnál fogva ugy tetszett, mintha e felhők állanának, mig ellenben a torony, s a csúcsán levő golyó magammal együtt őrült sebességgel repült volna tova. A távolban egyfelől a zöldelő síkság terült el, másfelől a tenger csillámlott a lemenő nap sugaraiban. Ott a Sund, melynek partján Elsinor emelkedik; a tengeren néhány fehér vitorla uszott, melyeket messziről sirályoknak lehetett volna tartani; a távol nyugot ködén át a svéd partok alig kivehető körrajzai tüntek elő. E roppant, mérhetetlen táj rémitőn forgott körülöttem.

Mindamellett fel kellett állanom, kiegyenesednem és szélylyeltekintenem. Ez első, szédülés elleni leczke egy óráig tartott. Midőn végre bátyám megengedte, hogy leszálljak és lábam ismét az utcza szilárd burkolatát érintette, minden tagom meg volt merevülve.

„Holnap ujra kezdjük,“ szólt nagybátyám.

És valóban akár akartam, akár nem, öt napon át kellett folytatnom e szédelgés elleni gyakorlatokat, s daczára annak, hogy nem sok kedvem volt hozzájuk, mégis sokat haladtam a „magas szempontból való nézletek“ müvészetében.