XXIV.

Másnap kiállott szenvedéseink már el voltak felejtve. Kezdetben csodálkoztam, hogy már nem vagyok szomjas és önmagamtól kérdém, hogy miért; a lábaimnál mormogva folyó patak válaszolt kérdésemre.

Reggeliztünk és azután ittunk e felséges vastartalmu vizből. Erőm és bátorságom tökéletesen megtért és kész voltam bármily hosszu utra. Valóban oly határozott és mély meggyőződésű férfi mint bátyám, miért ne érhetett volna czélt oly ügyes kalauztól, s oly „határozott“ öcsétől kisérve, mint én? Ily magasztos eszmék termettek agyamban! Ha valaki azt ajánlotta volna, hogy térjünk vissza a Sneffels tetejére, megvetéssel utasitottam volna vissza e javaslatot.

De szerencsére csak utunk folytatásáról volt szó.

„Induljunk!“ kiáltottam én lelkesedés hangján, melyre a földgömb viszhangja válaszolt.

Pénteken reggeli nyolcz órakor keltünk utra ismét. A gránitfolyosó számos kanyarulattal és zuggal birt s valóban labyrinthusra hasonlitott; de azért főiránya mégis délkelet volt. Bátyám gyakran megvizsgálta a delejtü állását, hogy utunk irányára nézve biztos legyen.

Az alagut csaknem vizirányos, lejtője ölenként legfeljebb is csak két hüvelyknyi volt. A patak lassan, mormogva folydogált mellettünk; ugy tekintettem őt, mint valamely jótékony szellemet, mely a földön át vezet bennünket és kezemmel gyakran barátságosan megsimitám a langyos najádot, melynek éneke vándorlásunkon kisért. Jó kedvem még a mythologiát is eszembe juttatá.

Bátyám sokszor kifakadt az ut vizirányossága ellen; ő mindig függőleges vonalban kivánt volna haladni. Utunk ez által valóban nagyon meg is hosszabbodott s a helyett, hogy a föld átmérője irányában haladt volna, a fenékoldal irányában távozott el attól, bátyám szavai szerint. Azonban nem volt miben válogatnunk, s addig, mig a központhoz, habár kevéssé közeledtünk, nem lehetett panaszunk.

Egyébiránt olykor-olykor a lejtő meredekebbé vált, ilyenkor a patak zúgva rohant le és mi követtük azt a mélységbe.

Mindössze e napon és a következőn függőleges irányban keveset, vizirányban igen sokat haladtunk.

Pénteken este, julius 10-kén, bátyám számitása szerint harmincz mértföldnyire voltunk Reykjawiktól délkelet felé.

Ekkor lábaink előtt kissé rémes akna nyilt. Bátyám a lejtő meredekségét látva, kezével tapsolt.

„Ez a jó ut,“ kiáltott a tanár, „ez vezet czélunkhoz s kényelmesen is fogunk haladhatni, mert a szikla kidomborodásai valódi lépcsőt képeznek.“

A kötelek a már leirt módon rendeztettek el, hogy balesetnek elejét vegyük. Azután megkezdtük a lemenetelt. Nem nevezhetem azt veszélyesnek, miután az efféle uthoz már hozzá voltam szokva.

Ez akna keskeny hasadása volt a gránittömegnek és nyilván a földkéregnek meghülésekor való összeapadása által idéztetett elő. Ha ez valóban a Sneffels által hányt lávának szolgált egykor csatornául, meg nem foghatom, hogy az semmi nyomot nem hagyott benne. Valóságos csigalépcsőn haladtunk le, melyet emberi kéz müvének lehetett volna tartani.

Negyedóránként kénytelenek voltunk megállani, hogy kipihenhessünk és izmaink visszanyerjék ruganyosságukat. Ilyenkor valami kiálló oromra ültünk, s mialatt lábaink lelógtak az örvénybe, beszélgettünk és ettünk, s a patakban oltottuk szomjuságunkat.

Magában értetődik, hogy ez aknában a Hans-bach vizeséssé változott, mi által szélessége csökkent s a sugár megvékonyult; de azért tökéletesen elég, sőt a szükségesnél több vizet is tartalmazott; tudtuk egyébiránt, hogy ha később a lejtő meredeksége megszünik, ismét csendesebben fog folyni. Jelenleg türelmetlensége és hevessége által érdemes bátyámat juttatá eszembe, mig a kevésbbé meredek lejtőkön az izlandi vadász nyugalmával birt.

Julius 6-án és 7-én ez akna csigavonalát követtük, és ismét két mértfölddel mélyebbre jutottunk a földkéregben; eszerint öt mértföldnyire voltunk a tenger szine alatt. De 8-án déltájban, az akna iránya megváltozott; délkeletnek tartott mintegy negyvenöt foknyi lejtővel.

Az ut ekkor sokkal kényelmesebbé és tökéletesen egyhanguvá lett. Ez nem is lehetett volna máskép. Utunkat nem tehette változatossá a vidékek különböző volta.

Végre szerdán julius 15-én, hét mértföldnyire voltunk a föld alatt és mintegy ötven mértföldnyire a Sneffelstől. Habár némilég fáradtak voltunk is, de egészségünk folyvást a legjobb állapotban maradt s uti gyógyszertárunk még érintetlen volt.

Nagybátyám minden órában feljegyezte a delejtü, a chronometer, a manometer és a hévmérő állását. E jegyzetek azok, melyeket utazásunk tudományos leirásában közölt. Ő tehát mindig tisztában volt helyzetünket illetőleg; midőn tudatá velem, hogy vizirányos vonalban ötven mértföldnyire haladtunk, meglepetésemben nem nyomhattam el egy felkiáltást.

„Mi lelt?“ kérdé bátyám.

„Semmi, eszembe jutott valami.“

„Micsoda?“

„Az, hogy ha bátyám számitása helyes, ugy többé nem vagyunk Izland alatt.“

„Azt hiszed?“

„Erről könnyű meggyőződnünk.“

Összehasonlitottam a delejtü állását s a távolságot a földképen.

„Nem csalódtam,“ mondám; „túl vagyunk a Portland-fokon, és ha igazán ötven mértföldet haladtunk délkelet felé, ugy a tengeren vagyunk.“

„A tenger alatt,“ válaszolt bátyám kezeit dörzsölve.

„E szerint hát,“ kiálték, „az Ocean fejünk fölött terül el!“

„Ebben semmi meglepő nincs. A newcastlei kőszénbányák is messzire benyulnak a hullámok alá.“

A tanár, ugy látszék, e helyzetben semmi különöst nem talált; de engem, megvallom, hogy némileg megzavart azon gondolat, hogy a viztömeg alatt járunk; habár feltéve, hogy a gránitgerincz szilárd, nem tehetett különbséget, akár Izland síkjai és hegyei nehezednek arra fejünk fölött, akár a tenger hullámai. Egyébiránt csakhamar hozzászoktam e gondolathoz, mert az alagut, bár hol egyenes, hol görbe volt, s lejtői, valamint kanyarulatai szeszélyesen váltakoztak, főiránya mégis délkelet volt és mindinkább meredekebbé válván, rövid idő alatt nagy mélységre jutottunk benne.

Négy nappal később, szombaton, julius 18-án este, elég terjedelmes barlangba érkeztünk; bátyám átadta Hansnak három tallérnyi hetibérét s elhatároztatott, hogy a következő nap pihenni fogunk.