XXIII.

Egy óra hosszat hagymázos agyamban meghánytam-vetettem minden elképzelhető okot, mi a vadászt e lépésre birhatta. A legképtelenebb gondolatok üzték egymást fejemben; azt hittem hogy megőrülök.

De végre léptek zaja hangzott fel az üreg mélyéből. Hans tért vissza. A lámpa derengő fénye láthatóvá kezdett lenni a falakon, azután betölté a folyosó torkolatát és Hans megjelent.

Hans bátyámhoz közeledett és kezét annak vállára téve, felkölté őt. Bátyám fölemelkedett.

„Mi baj?“ kérdé.

„Vatten,“ felelt a vadász.

Ugy látszik, hogy a nagy fájdalmak ihlettségében mindenki nyelvtudóssá lesz. Egy szót sem tudtam dánul és mégis ösztönszerüleg megértettem a kalauzunk által ejtett szót.

„Viz, viz!“ kiáltám kezeimmel tapsolva, s őrült módjára hadonázva.

„Viz!“ ismétlé bátyám. „Hwar?“ kérdé izlandi nyelven.

„Nedaet,“ felelt Hans.

Hol? ott lenn! Én mindent megértettem. Megragadtam volt a vadász kezét s szorongattam azt, mialatt ő nyugodtan tekintett rám.

Nem soká készülődtünk az utra, és csakhamar lefelé haladtunk ez alagban, melynek lejtője ölenként két lábat mélyedett.

Egy óra mulva mintegy kétezer ölet haladtunk volt és kétezer lábbal mélyebben voltunk.

E perczben tisztán hallottunk egy szokatlan hangot, mely a gránitfalakon futott végig, valami tompa morajlásforma volt, s távoli mennydörgésre hasonlitott. Ez első félórai járás alatt, nem találkozván az igért forrással, aggodalmaim ujra felébredtek; ekkor azonban bátyám tudatá velem, ama mindinkább erősödő zaj miből származik.

„Hans nem csalódott,“ szólt ő, „a mit hallasz, valóban zuhatagnak zúgása.“

„Zuhatagé?“ kérdém.

„Nem kételkedhetünk, hogy az. Földalatti folyam kanyarog körülöttünk!“

A remény által ösztönözve gyorsitánk lépteinket. Nem éreztem többé fáradságot. E moraj maga is, a viz zúgása képes volt felfrissiteni; a zaj mindinkább növekedett; a zuhatag, miután sokáig fejünk fölött, most a balra levő oldalfal mögött folyt, zúgva és rohanva. Kezemet gyakran végig huztam a sziklán, remélve, hogy ott találok néhány átszivárgott cseppet. De hiába.

Egy félóra mult el igy, s még egy fél mértföldet haladtunk.

Belátni kezdtem ekkor, hogy a vadász, távolléte alatt nem folytathatta volt utját egész idáig. Ő azon bizonyos ösztön által indittatott, mely a hegyi lakók, a hydroscopok tulajdona, s e zuhatagot a sziklán át megérezte, de semmi esetre sem látta volt ama felséges folyadékot, és szomját nem olthatta benne.

Sőt csakhamar arról győződtünk meg, hogy ha utunkat ez irányban folytatjuk, eltávozunk a folyamtól, melynek zúgása csendesedni kezdett.

Visszafordultuk tehát.

Hans azon helyen állott meg, hol a zuhatag, moraja után itélve, legközelebb lehetett.

Én leültem a fal mellé, mialatt a viz roppant erővel rohant el mellettem mintegy két lábnyira. De gránitfal választott el tőle.

A nélkül, hogy egy perczig is gondolkodnék a fölött, hogy nem létezik-e módszer, mely által e vizhez lehetne jutni, ismét a legmélyebb kétségbe estem.

Hans rám tekintett, ugy véltem, mintha ajkán mosoly jelenne meg.

A kalauz felállott s kezébe vette a lámpát. Követtem őt; a fal mellé lépett, fülét a száraz sziklához nyomta és figyelmesen hallgatódzva haladt a szikla mellett. Megértém, hogy azon pontot keresi, melyen a folyam zuhogása legerősebben hallatszott. E pontot a balra levő oldalfalban találta fel, három lábnyira a földtől.

Mennyire meg voltam indulva! Sejteni sem mertem, hogy a vadásznak mi szándéka! De mégis megértettem végre s örömömben összeöleltem őt, mikor láttam, hogy csákányát fogja fel s a sziklát megtámadni készül.

„Meg vagyunk mentve!“ kiáltám én.

„Igen“, kiáltott nagybátyám lázasan, „Hansnak igaza van! Derék, okos kalauz! Nekünk ez soha nem jutott volna eszünkbe!“

Elhiszem! Ez eszköz, bármily egyszerű volt is, soha nem jutott volna eszünkbe. A föld e gerinczének csákánynyal való megingatása, roppant veszélyt okozhatott! Bedőlhetett s eltemethetett bennünket az alagut! Vagy magával ragadhatott bennünket a sziklán áttörő folyam! E veszélyek épen nem voltak valószinűtlenek; de akkor a beszakadás-, vagy az elöntetéstől való félelem nem tartóztathatott vissza bennünket; szomjuságunk annyira forró volt, miszerint ekkor az Ocean fenekét is megfurtuk volna, csakhogy azt olthassuk.

Hans megkezdte a munkát, melyre sem bátyám, sem én nem lettünk volna képesek. Türelmetlenségünkben kézmozdulatainkat nem korlátolhattuk volna s a szikla heves csapásaink alatt darabokra szakadt volna. A kalauz ellenben szokott higgadtságával, gyorsan ismételt apró ütések által lassan-lassan furta meg a sziklát, félláb átmérőjű lyukat nyitva rajta. A zuhatag zaja növekedett s már ugy rémlett, mintha a jótékony nedv ajkimat áztatná.

A csákány csakhamar féllábnyira hatolt a gránitfalba; a munka ekkor már félóra óta folyt; tagjaim vonaglottak a türelmetlenségtől! Nagybátyám segiteni akart s alig voltam képes őt visszatartani; már megragadta volt csákányát, midőn egyszerre erős füttyenés hallatszott. Vizsugár lövelt a sziklából s a szemben levő falon tört meg.

Hans, kit a viz ereje a földhöz vágott, nem volt képes egy fájdalomkiáltást elnyomni. Ez akkor lett előttem megmagyarázhatóvá, midőn kezeimet a vizsugárba meritve, szintén fájdalmasan kiáltottam fel. A viz forró volt.

„Százfoku viz!“ kiáltám.

„Majd meghül“, válaszolt bátyám.

Az alagut gőzzel telt meg, mig a viz kis patakká alakulva folyt lefelé a földalatti ut göringyei között.

Oh mily mennyei élvezet! mily leirhatatlan kéj! Miféle viz volt ez? Honnan jött? Nem törtem rajta fejemet. Viz volt és bár még meleg, mégis visszavarázsolta belém a már-már kifogyó életet. Ittam, gyorsan nyeltem, még csak nem is izleltem.

Csak miután már egy perczig élveztem volt az üditő folyadékot, kiáltottam fel:

„Hiszen ez vastartalmu viz!“

„Igen jó a gyomornak“, válaszolt bátyám, „nagyon ásványos viz! Ez utazás egészségünkre oly hatást fog gyakorolni, mintha Spaaba vagy Teplitzbe mentünk volna.“

„Ah! mily jó!“

„Elhiszem hogy jó az ily viz, melyet két mértföldnyire a föld alatt meritenek! bizonyos téntaize van, mely épen nem kellemetlen. Hans valóban felséges forrást nyitott számunkra. Azért azt ajánlom, hogy az ő nevére kereszteljük e patakot.“

„Legyen!“ kiáltám.

És a patak e percztől kezdve Hans-bach nevet viselt.

Hansot e kitüntetés nem kevélyitette el. Miután mértékletesen ivott, szokott nyugalmával ült le egy zugba.

„Ne hagyjuk e vizet kárba menni“, mondám én.

„Miért?“ szólt bátyám, „azt hiszem, hogy e forrás kiapadhatatlan.“

„Mindegy! töltsük meg a tömlőt és kulacsainkat s azután, ha lehet, tömjük be a nyilást.“

Tanácsom el lőn fogadva. Hans megkisérlé a nyilást gránitdarabokkal betömni. De a feladat nem könnyü volt. Az ember összeégette kezét és még sem ért czélt; a viz ereje nagy volt s törekvéseinknek nem lőn eredménye.

„Világos,“ mondám, „hogy e viznek felszine nagy magasságban lehet; ezt lehet következtetni a sugár erejéből.“

„Erről semmi kétség,“ válaszolt bátyám; „ha e vizoszlop magassága harminczkétezer láb, ez annyi, mintha ezer légkör nyomása lenne rajta. De valami jutott eszembe.“

„Mi az?“

„Miért igyekszünk oly makacsul e forrást betömni?“

„Azért, mert…“

Nem voltam képes valamirevaló okot találni.

„Ha kulacsaink megürülnek, lesz-e azokat miből megmeriteni?“

„Ezt nem tudhatjuk.“

„Hadd folyjon tehát e viz, mely természetszerüleg lefelé fog tartani és igy egyszersmind utmutatóul fog szolgálni azoknak, kiket vándorlatukon felüdit!“

„Ez jó gondolat!“ kiáltám én, „hanem ha e patak utitársunk lesz, többé nincs akadály, mely tervünk sikerét gátolhatná.“

„Ah öcsém, belátod ezt végre!“ szólt a tanár nevetve.

„Tökéletes meggyőződésem.“

„Előbb azonban néhány óráig pihenjünk.“

Én csakugyan elfelejtettem volt, miszerint éjjel van. A chronometrum azonban felvilágositott. Csakhamar elegendőkép fel levén üditve, mindnyájan mély álomba merültünk.