XIX.

Másnap, junius 30-kán, hat órakor ismét utra keltünk.

Még mindig a láva által képezett alagban haladtunk; ez ama feljárókhoz hasonlitott, melyeken kocsival lehet az emeletbe jutni, ama lejtőkhöz, melyek egynémely régi házban még a lépcső helyét pótolják. Folyton mentünk lefelé egész tizenkét óra utáni tizenhét perczig, mely pillanatban Hans mellé értünk, ki megállott volt.

„Ah!“ kiáltott bátyám, „az alag végére érkeztünk.“

Körültekintettem; egy keresztút központján állottunk s előttünk két ut nyilt, mindkettő sötét és keskeny. Melyiket válaszszuk? Ezt nehéz volt elhatározni.

Mindamellett bátyám nem akart habozást mutatni sem előttem, sem a kalauz előtt; a kelet felé vezető alagutra mutatott s csakhamar benne voltunk mind a hárman.

Egyébiránt e kettős uttal szemben a határozatlanság nem érhetett volna véget, miután nem létezett semmi jel, mi egyik vagy másik utat ajánlhatta volna. A véletlenre kelle bizni a dolgot.

Ez uj folyosó lejtőssége kevéssé érezhető volt és átmérete igen egyenlőtlen; olykor magas boltivek sorozata domborult fölöttünk, mint valamely góth templom boltozata; a középkor müvészei itt tanulmányozhatták volna a templomépitészet minden idomait, melyeknek alapja a csúcsív. Valamivel távolabb meg kellett hajolnunk a román stylus lapos, alacsony ivei alatt, és vastag oszlopok hordották a domborulat lehajló széleit. Másutt pedig ez idomok alacsony alapépitménynek adtak helyet, mely a hódok műveihez hasonlitott, s ilyenkor azután négykézláb folytattuk utunkat a szűk üregeken át.

A hévmérsék folyvást türhető volt. Akaratlanul eszembe jutott, hogy mily roppant forróság uralkodhatik itt, mikor a Sneffels által hányt láva tódul e most oly csendes uton át. Képzeletemben láttam, mint törik meg a tüz-zuhatag az alagut szegletein s mint tolulnak meg az izzó gőzök e szűk helyen.

„Csak azután,“ gondolám, „e vén tűzhányónak ne jusson eszébe, hogy ifjukori kicsapongásait ismételje!“

E gondolatokat azonban nem közöltem Lidenbrock bátyámmal, ő nem értette volna meg azokat. Egyetlen gondolata ez volt: előre haladni. Hol járt, hol csúszott, sőt olykor gurult is lefelé, oly elhatározottan, oly mély meggyőződéssel, hogy nem tagadhattam meg tőle bámulatomat.

Esteli hat órakor, nem igen fárasztó séta után, két mértföldet haladtunk volt dél felé, s alig egy negyed mértföldet mélységre.

Bátyám intett s mindnyájan megállottunk; a szünet ideje elérkezett; falatozás közben nem sokat beszéltünk s azután álomra hajtánk fejünket.

Éjszakára való előkészületeink igen egyszerüek voltak; összes ágynemünk egy-egy uti takaróból állott, melybe be szoktunk göngyölközni. Sem a hidegtől, sem váratlan látogatóktól nem volt mit tartanunk. Azon utasok, kik Közép-Afrika sivatagaiban bolyonganak, vagy Dél-Amerika ős erdőiben, kénytelenek éjjel felváltva őrködni egymás fölött; de itt a magány s ennélfogva a biztosság tökéletes volt; sem vad emberektől, sem vad állatoktól nem lehetett félnünk.

Másnap reggel, midőn felébredtünk, felüditve éreztük magunkat. Ismét utnak indultunk. Most is lávából készült uton haladtunk, mint tegnap. Lehetetlen volt felismerni, hogy mely réteg közt jártunk. Az alagut, a helyett hogy a föld belsejének tartott volna, mindinkább a vizirányossághoz közeledett. Sőt ugy rémlett előttem, mintha most a föld szine felé emelkednék. Ez irányzat reggeli tiz óra felé oly észrevehetővé és következéskép oly fárasztóvá lett, hogy kénytelen voltam járásunk sebességét mérsékelni.

„Nos Axel? mi baj?“ kérdé a tanár türelmetlenül.

„Nem birom tovább,“ válaszoltam én.

„Hogyan! Ily sima uton való három órai séta után?“

„Megengedem, hogy sima, de azért igen fárasztó.“

„Hogyhogy! Mikor folyvást lefelé megyünk.“

„Azaz, engedelmet kérek, felfelé!“

„Felfelé!“ szólt bátyám vállait vonagatva.

„Minden bizonynyal felfelé. Mintegy félóra óta a lejtő iránya megváltozott, s ha ez utat követjük, kétségkivül visszajövünk Izland földjére.“

A tanár fejét rázta, mint a ki nem akar hinni szemének sem. Megkisérlém a társalgást folytatni, de ő nem válaszolt s jelt adott az indulásra.

Átláttam, hogy hallgatása nem egyéb összpontositott rosz kedvnél.

Bátran vállamra emeltem tehát csomagomat, és gyors léptekkel követtem Hansot, ki bátyám mögött ment. Nem szerettem volna tőlük elmaradni; rettentő volt előttem e gondolat: ha társaimat szem elől vesziteném s e labyrinthus roppant üregeiben eltévednék.

Egyébiránt, az emelkedő ut fárasztó volt ugyan, de rám nézve annyiban vigasztaló, mivel tudtam, hogy ez által a föld felszinéhez közeledünk. E reményemet minden lépés igazolta.

Déltájban változás állott elő az alagut oldalainak tekintetében. Ezt az electricus fénynek a falak általi visszasugároztatása gyengüléséből vettem észre. A láva-kárpitokra most a mezitelen nyers szikla következett, melynek tömege lejtős irányú és gyakran függőleges rétegekből állott. Az átmeneti korszakra értünk, a sziluri réteg legközepébe.3)

„Világos,“ kiáltám én, „e palaköveket, e mész- és homokkövet a vizülepek alkották, a föld második korszakában! Hátat forditunk tehát a gránit-rétegnek! Ugy teszünk mint aki Hamburgból Lübeckbe akarván utazni, Hannovernek indulna.“

Jobb lett volna ez észrevételeket elhallgatnom. De geologiai szenvedélyem elragadott s igy kimondtam azokat. Lidenbrock tanár, szavaimat hallván, kérdezé:

„Mi bajod már ismét?“

„Nézze bátyám,“ szóltam én, az egymást váltokozva követő homok- és mészkövet s a palaréteg első jeleit mutatva neki.

„Nos?“

„Azon korszakba érkeztünk, melyben a földön legelőször termettek növények és állatok!“

„Úgy, azt hiszed?“

„De nézze, vizsgálja meg maga.“

Rábirtam a tanárt, hogy lámpája világát az alagut falára vettesse. Azt vártam, hogy meglepetve fog felkiáltani. De ezt távolról sem cselekedte s ellenkezőleg szót sem szólva folytatta utját.

Megértette-e a mit mondtam, vagy nem?

Nem akarta bevallani, azt hitte, hogy tekintélyének, mint bátya és tudós ártana, ha bevallaná, miszerint csalódott, mikor a keleti alagutat választotta? vagy pedig meg akart ismerkedni e folyosóval is, legvégéig? világos volt, hogy a láva utjáról letértünk s hogy ez ut nem vezethetett a Sneffels tüzhelyére.

Mindamellett azt kérdeztem önmagamban, hogy nem tulajdonitok-e túlságos fontosságot a földréteg e módosulásának? Nem csalódtam-e magam? Valjon valóban a gránit-tömeg fölött levő sziklaréteg közt jártunk-e?

„Ha igazam van,“ gondolám, „ugy előbb-utóbb találni fogok valami őskori növénymaradványt. Keressünk.“

Nem haladtam még száz lépést, midőn már czáfolhatatlan bizonyitványokkal találkoztam. Ez nem is lehetett máskép, mert a sziluri korszakban a tenger több mint ezerötszáz növény- és állatfajt tartalmazott. Lábaim, melyek a láva kemény utjához voltak szokva, egyszerre növény- és csigamaradványokból álló homokba sülyedtek. Az oldalfalakon tisztán látszott a tengeri moha és a farkasláb (tengeri növény) lenyomata; Lidenbrock tanárnak, ha nem volt vak, ezt látnia kellett, de úgy hiszem, hogy behunyta szemeit, s változatlanul gyors léptekkel folytatta utját.

Ez már a makacsság legtúlzottabb foka volt. Nem voltam képes ellentállani s egy, még tökéletes állapotban levő tengeri csigaházat vettem fel a földről, mely egykor egy, a mostani rinyacsigához hasonló állaté volt, s azt bátyám elé tartottam, mondván:

„Nézze bátyám.“

„Ez,“ válaszolt ő nyugodtan, „egy a trilobiták kiveszett fajához tartozó kagyló maradványa; egyéb semmi.“

„De nem következteti ön ebből…?“

„A mit te következtetsz? De igen. Minden bizonynyal. Ott hagytuk a gránitrétegek s a lávák utjait. Lehetséges, hogy csalódtam, de csalódásomról csak akkor leszek tökéletesen meggyőződve, mikor e folyosó legvégét fogjuk elérni.“

„Bátyám kétségkivül helyesen cselekszik s én nem is szólnék egy szót sem, ha nem kellene tartanunk egy mindinkább fenyegetőbbé váló veszélytől.“

„És mi az?“

„A vizhiány.“

„Majd megtöltjük kulacsainkat.“