XVIII.

Reggeli nyolcz órakor a napnak egy sugara költött fel bennünket. Az aknaoldal ezer meg ezer apró lávalapja felfogta azt utjában s mintegy szikraesővé bontotta fel.

E világosság elegendő volt arra, hogy a környező tárgyakat felismerhessük.

„Nos Axel? hogy tetszik?“ szólt bátyám kezeit dörzsölve. „Töltöttél-e valaha ennél kellemesebb, nyugalmasabb éjszakát königstrassei házunkban? Itt nem háborgat a szekerek robaja, a házalók kiabálása, a hajósok káromkodása!“

„Igaz, hogy ez akna fenekén tökéletes nyugalom honol; de magában e nyugalomban is van valami rémitő.“

„Ugyan hadd el,“ kiáltá bátyám, „ha most is félni kezdesz már, mi lesz belőled majd később? Még eddig egy hüvelyknyire sem hatoltunk a föld szine alá?“

„Hogyan?“

„Eddig még csak a sziget szinvonalára jutottunk! E hosszu függőleges cső, mely a Sneffels tölcsérébe torkol, körülbelül a tengerszin magasságáig nyulik alá.“

„Bizonyos-e ez?“

„Tökéletesen bizonyos; tekints a légmérőre, s meglátod!“

Csakugyan, a higany, miután a szerint, hogy alábbszállottunk, fölemelkedett a légmérőben, huszonhét hüvelyknyi magasságban állott meg.

„Látod,“ folytatá a tanár, „hogy eddig még csak a közönséges légkör nyomása éri a higanyt; alig várom, hogy a légmérőt a manometrummal cseréljük fel.“

E műszerre valóban szükségünk leend, mihelyt a lég súlya fölül fogja mulni az Oceánra gyakorolt nyomást.

„De,“ mondám én, „nem kell-e attól tartanunk, hogy e folyvást növekedő nyomás nagyon gyötrelmessé fog válni?“

„Nem. Lassanként fogunk lehatolni, s igy tüdőnk hozzá fog szokni a sűrűbb lég belélekzéséhez. A léghajósok a magas rétegekben olykor kifogynak a légből; nekünk talán több is lesz, mint kellene. De jobb igy. Ne veszitsünk egy pillanatot sem. Hol a csomag, mely bennünket megelőzve jutott a hegy belsejébe?“

Ekkor jutott eszembe, hogy a csomagot tegnap este hiába kerestük volt. Bátyám Hanstól kérdezé, ki miután éles szemeit körüljártatta, szólott:

„Der huppe!“

„Ott fenn.“

A csomag valóban egy kiálló sziklába akadt volt, mintegy száz lábnyira fejünk fölött. Hans macska ügyességével kuszott fel oda, s néhány pillanat mulva a csomag mellénk hullott.

„Most pedig,“ szólt bátyám, „reggelizzünk; de reggelizzünk, mint a ki hosszu utra indul s egyhamar meg nem áll.“

Száritott hust és kétszersültet ettünk, s reá néhány korty fenyőnedvvel vegyitett vizet ittunk.

Reggeli után nagybátyám zsebéből észleletek feljegyzésére szánt könyvecskét vett elő; azután sorban végig nézte különféle műszereit s a következőket jegyezte fel:

Hétfő julius 1.

Chronometer: 8 ó. 17 p. reggel.

Légmérő: 29 h. 7 v.

Hévmérő: 6°.

Irány: K.–D.–K.

Ez utóbbi feljegyzés a setét alagut irányára vonatkozott s a delejtü által jelöltetett ki.

„Most pedig, Axel,“ kiáltá a tanár lelkesülés hangján, „most indulunk valóban a föld belsejébe. Elérkezett a percz, melyben valódi utazásunk kezdődik.“

E szavak után bátyám kezébe vette a nyakán függő Ruhmkorff-féle készüléket; másik keze által pedig összeköttetésbe helyezte az elektrikus folyamot a lámpában levő gázzal, mire meglehetős világsugár derité meg az alag homályát.

Hans a második készüléket vitte, mely szintén működésbe tétetett. Az elektricitás ez elmés alkalmazása következtében, sokáig járhattunk mesterséges napvilágtól környezve, még a leggyulékonyabb gázok közt is.

„Útra fel!“ kiáltott bátyám. Mindegyikünk hátára vette az illető csomagot. Hans magára vállalta, hogy a köteleket és öltönydarabokat tartalmazó nagy csomagot maga előtt fogja hengergetni; ezután beléptünk az alagba, magam leghátul.

Azon pillanatban, midőn e setét folyosóba indultunk, még egyszer fölemeltem tekintetemet a magasba, s megpillantám utoljára, ama roppant cső végén, Izland ködös egét, melyet ekkor láttam utoljára életemben.

Az utolsó kitöréskor, 1229-ben, a láva ez alagon át tört volt magának utat, melynek oldalai ennélfogva vastagon voltak bevonva a meghült ragyogó lávával, mely az elektrikus világosság sugarait megszázszorozva veté vissza.

Az út egyetlen nehézsége csak abból állott, hogy túlsebesen ne csúszszunk le e mintegy negyvenöt fok hajlásu lejtőn; szerencsére egyes gödrök vagy kidomborodások lépcsőül szolgáltak, s igy elég kényelmesen haladhattunk le, podgyászunkat, mely magában csúszott lefelé, hosszu kötelen tartva.

De a mi lábaink alatt lépcsőül szolgált, az alagoldal falain és boltozatán cseppkővé vált. A láva, mely bizonyos részeken likacsos volt, apró hólyagokat képezett; homályos kvarczjegeczek, melyeken átlátszó üvegcseppek diszelegtek, csillárként függtek az alag boltozatán, és érkeztünkkor kigyuladni látszottak. Azt lehetett volna hinni, hogy ez üreg szellemei földi vendégeik fogadására kivilágitják palotájukat.

„Felséges,“ kiáltám akaratlanul, „mily gyönyörü látvány! Nézze bátyám, mily gyönyörü szinezet, mint játszik át e láva észrevétlenül, piros-barnából sárgába? S e jegeczek, melyek mint megannyi ragyogó gömbként tünnek fel!“

„Ah, tehát tetszik,“ válaszolt nagybátyám, „te ezt gyönyörünek találod, édes öcsém! Ennél még különb dolgokat is fogsz látni, reménylem. Haladjunk, haladjunk!“

Bátyám helyesebben mondhatta volna „csúszszunk, csúszszunk“, mert az elég meredek lejtőn minden fáradság nélkül bocsátkoztunk le; ez útra ráillett Virgilius mondata: „Facilis descensus Averni.“ A delejtü, melyet gyakran vizsgáltam, változatlanul délkeletet mutatott. E lávafolyam sem jobbra, sem balra nem kanyarodott; vonala tökéletesen egyenes volt.

A meleg azonban nem növekedett érezhetőleg; ez igazolta Davy elméletét s nem egyszer csodálkozva vizsgáltam a hévmérő állását. Két órával indulásunk után még csak tiz fokot mutatott, azaz négy fokkal emelkedett. Ez azon meggyőződést költötte bennem, hogy inkább vizirányos, mint függőleges irányban haladtunk. Egyébiránt igen könnyü volt megtudnunk, hogy mily mélységre érkeztünk. A tanár pontosan megmérte az út kanyarulati és lejtszögeit, de észleleteinek eredményét elhallgatta.

Esteli nyolcz óra tájban jelt adott a megállapodásra. Hans rögtön leült; a lámpákat egy lávacsúcsra akasztottuk. Ekkor egy nemében a barlangnak voltunk, hol a lég nem hiányzott. Sőt ellenkezőleg; bizonyos fuvalmak érkeztek hozzánk. Mi okozhatta ezeket? Mely légköri mozgalomnak tulajdonitsuk eredetüket? E kérdéseket megfejteni e perczben nem igyekeztem. Az éhség és a fáradtság képtelenné tettek a gondolkodásra. Nem halad az ember hét óráig lefelé, egy huzamban a nélkül, hogy sok erőt ne emészszen. Én részemről ki voltam merülve s az „állj“ szót gyönyörrel hallottam. Hans néhány darab élelmiszert rakott egy lávacsonkra, s mindnyájan jó étvágygyal ettünk. Igen nyugtalanitólag hatott rám azon körülmény, hogy vizkészletünk fele elfogyott. Bátyám azt remélte, hogy a földalatti forrásokban fogjuk kulacsainkat megtölthetni; de eddig még vizet itt lenn nem találtunk. Kénytelen voltam tehát bátyámat erre figyelmeztetni.

„A források hiánya téged meglep?“ kérdé a tanár.

„Kétségkivül, sőt nyugtalanit; nincs többé csak öt napra való vizünk.“

„Légy nyugodt, Axel; felelek róla, hogy fogunk vizet találni, még pedig többet, mint kivánnánk.“

„És mikor?“

„Mikor kiérünk e lávarétegből. Csak nem kivánhatod, hogy e tömör falakból forrás fakadjon?“

„De hátha e lávafolyam nagy mélységre terjed? Én ugy vélekedem, hogy függőleges irányban még nem igen messzire jutottunk.“

„Miből következteted ezt?“

„Onnan, miszerint, ha a földkéreg belsejében nagyon mélyre jutottunk volna, a melegnek nagyobbnak kellene lennie.“

„Igen, a te rendszered szerint“, felelt bátyám; „hány fokot mutat a hévmérő?“

„Alig tizenötöt s e szerint csak kilencz fokkal emelkedett indulásunk óta.“

„Nos, mit következtetsz ebből?“

„A következőket: A legpontosabb észleletek szerint a földgömb bensejének hévmérséke minden száz lábon egy fokkal emelkedik. De bizonyos helyi viszonyok e számot módosithatják. Igy Jakutszkban, Sziberiában, azt vették észre, hogy a hévmérsék harminczhat lábanként emelkedik egy fokkal; ez nyilván attól függ, hogy a környező sziklák jó vagy rosz hévvezetők-e. Felemlithetném még, miszerint a tapasztalás bizonyitja, hogy kialudt vulkánok közelében, s a csillámon keresztül, a hévmérsék csak százhuszonöt lábonként emelkedik egy fokkal. Vegyük alapul tehát ez utóbbi hypothesist, mely a legkedvezőbb, és számitsunk.“

„Számits, édes öcsém.“

„E számitás igen egyszerü“, mondám én, jegyzeti könyvembe leirva a következő számokat: „kilenczszer százhuszonöt annyi mint ezerszázhuszonöt; e szerint ezerszázhuszonöt lábnyi mélységen volnánk.“

„Ugy van, helyesen.“

„Nos tehát?“

„Nos tehát, az én számitásaim szerint tizezer lábnyira jutottunk a tenger szine alá.“

„Lehetséges-e?“

„Igen, oly bizonyos, mint hogy e számok valóban számok!“

A tanár számitása csakugyan helyes volt; már is hatezer lábbal alább jutottunk az ember által eddig elért legnagyobb mélységeknél, mint a kitz-bahli bányák Tyrolban és a wuttenbergiek Csehországban.

A hévmérsék, melynek e helyen nyolczvanegy fokunak kellett volna lennie, alig volt tizenöt. Ez nagyon megingatá meggyőződésemet.