XXVI.

Nem tagadhattam, hogy eddig az események folyama elég kedvező volt és nem volt okom panaszra. Ha a nehézségek átlaga nem növekedett, ugy czélunkat minden esetre el kellett érnünk. És akkor mi dicsőség várt reánk! Okoskodásaim hasonlitani kezdettek Lidenbrock tanáréira. Valjon ama különös környezetnek, melyben éltem, volt-e ez tulajdonitható? Talán.

A következő néhány nap meredekebb lejtők, közöttük valóban rémitő függőlegesek is, gyorsan juttatának bennünket a földgömb mélyebb rétegeibe; voltak napok, melyeken másfél, sőt két mértfölddel is közeledtünk a föld központja felé. E veszélyes utakon nagy hasznunkra szolgált Hans ügyessége és csodás hidegvérüsége. E hajthatlan jellemü izlandi valóban megfoghatatlan elszántsággal birt, és csak neki köszönhettük, hogy egynémely nehézséget leküzdöttünk, melylyel különben meg nem birtunk volna.

Hallgatagsága napról napra növekedett; sőt azt hiszem, hogy ránk ragadni kezdett. A kültárgyak valódi hatással birnak az agyvelőre. Az, ki négy fal közé zárkozik, végre elvesziti az eszmék és szavak csoportositásának képességét. Hányszor történik, hogy egyesekbe zárt foglyok elbárgyusodnak, ha meg nem őrülnek, a gondolkodó képességek gyakorlatának hiánya miatt!

Az utóbbi társalgásunkra következett két héten, nem fordult elő emlitésre méltó esemény. Csupán egy igen fontos eseménynek emlékezete maradt meg lelkemben. Ennek részleteiről valóban bajos is lett volna elfelejtkeznem.

Augusztus 7 kén, folytonos alábbhatolás után, harmincz mértföldnyi mélységre érkeztünk volt; azaz fejünk fölött harmincz mértföldnyire sziklák, tenger, szárazföld és városok tornyosodtak. Ekkor mintegy kétszáz mértföldnyire lehettünk Izlandtól.

E nap az alagut, melyben haladtunk, nem nagyon lejtős volt.

Én legelől jártam; nagybátyám vitte a Ruhmkorff-féle készülékek egyikét s én a másikat. A gránitrétegeket vizsgáltam.

Egyszerre megfordulván, azt vettem észre, hogy magamban vagyok.

„Nagyon sebesen jártam,“ gondolám, „vagy pedig Hans és bátyám utközben megállottak. Vissza kell térnem hozzájuk. Szerencsére az ut nem nagyon meredeken emelkedik.“

Visszamentem tehát. Egy negyedóráig jártam, körültekintettem és nem láttam senkit. Kiáltottam és nem nyertem választ. Szavam elhangzott a tompa viszhang között, melyet költött.

Nyugtalankodni kezdtem. Testemen hideg borzongás futott át.

„Nyugalom!“ szóltam hangosan, „semmi kétség, hogy utitársaimat fel fogom találni. Hiszen csak egy ut van! Miután elől jártam, tehát vissza kell térnem.“

Egy félóráig ismét fölfelé haladtam. Hallgatództam, hogy nem szólit-e valaki; e sürü légkörben messziről eljuthatott hozzám a hang. De a roppant folyosóban rendkivüli csend uralkodott.

Megállottam. Nem tudtam elhinni, hogy csakugyan magamban vagyok. Elhagytam társaimat, gondolám, de nem tévedtem el. Ha el is hagytam, de könnyen feltalálhatom őket.

„Miután csak egy ut létezik, s ők ezen járnak,“ ismétlém magamban, „okvetetlenül találkoznom kell velök, ha visszafelé megyek. Kivéve azon esetet, hogy ha, engem többé nem látván és felejtve, hogy előttük jártam, ők is visszafelé mennek. De még ez esetben is, ha sietek, utolérem őket. Ez bizonyos!“

E szavakat azonban már nem tökéletes meggyőződés hangján ismételtem. Egyébiránt nagyon sok időmbe került, mig ez egyszerü eszméket lánczolatba hozhattam, és okoskodás alakjában egyesithettem őket.

Ekkor kétely ébredt bennem. Valjon igazán elől jártam-e? Minden bizonynyal. Hans mögöttem volt, és őmögötte bátyám. Sőt néhány perczig még meg is állott volt s podgyászát erősebben kötötte vállához. E részlet most eszembe jutott. Azon perczben, folytatván az utat, kellett őket elhagynom.

„Egyébiránt,“ gondolám, „biztos utmutatóm van, mely nem engedi, hogy eltévedjek; a fonal, mely e labyrinthuson át biztosan vezet s el nem szakadhat, ez a Hans-bach. Csak ennek ellenében kell járnom s okvetetlenül nyomára akadok társaimnak.“

Ez okoskodás visszaadta bátorságomat, s elhatároztam, miszerint egy percznyi késedelem nélkül utnak indulok.

Mint áldottam ekkor nagybátyám óvatosságát, mint örültem, miszerint nem engedte, hogy a gránitfalban tört nyilás betömessék! Igy tehát e jótékony forrás, miután az uton szomjuságunkat oltotta, most a földkéreg kanyargásai között vezetőül szolgál.

Ugy gondoltam, hogy jó lesz, ha, minekelőtte a fölfelé vezető uton megindulnék, kissé megmosdom és felüditem magamat vizével.

Lehajoltam tehát, homlokomat a Hans-bach vizébe mártandó.

Meglepetésem leirhatatlan volt.

A viz helyett homlokom száraz és durva gránittal találkozott! A patak többé nem mellettem folyt.