XV.

A Sneffels magassága ötezer láb; kettős csúcsa egy trachyticus láncz végpontját képezi, mely a sziget főhegységének egyik ága. Indulásunk pontjáról nem lehetett felismerni a szürkés láthatárt megszakitó két csúcsot. Csupán egy roppant hóföveget vettem észre, mely az az óriás homlokára volt nyomva.

Egyesével haladtunk; legelől a vadász, ki keskeny ösvényeken vezetett bennünket fölfelé, melyeken két személy egy sorban nem haladhatott volna. Ennélfogva társalgást folytatni teljes lehetetlen volt.

A stapii fjörd bazalt falán túl legelébb is ingoványos, növénymaradványokkal telt tőzegföldre értünk, mely a félsziget mocsárai egykori tenyészetének maradványaiból állott; e gyúanyag roppant, még eddig ki nem zsákmányolt tömege Izland összes népességének fűtőszerül szolgálhatna egy századig. E nagy tőzegréteg, mint ezt az eső által mosott völgyeletekben megitélhetém, hetven láb magas volt és szénné vált szerves testek számos telepeiből állott, melyeket egymástól vékony tajtos tufflapok választottak el.

Lidenbrock tanár valódi vérrokonaként, daczára aggodalmas izgatottságomnak, érdekkel vizsgáltam ez ásványtani ritkaságokat, melyek itt mint valami nagyszerü természettudományi tárlatban voltak összehalmozva; egyszersmind összeállitám elmémben Izland geologiai egész történetét. E különös sziget nyilván a viz szine alól merült fel és pedig aránylag uj korban; sőt talán észrevehetetlenül még most is emelkedik. Ha ez áll, ugy eredetét csupán a földalatti tüz működésének lehet tulajdonitani. Ez esetben tehát Davy Humphry elmélete, Saknussemm irata, nagybátyám állitásai és tervei, mindez füstbe ment. E hypothesis folytán figyelmes vizsga alá vettem a talaj jellegét, és csakhamar világos volt előttem, hogy mily rendben követhették egymást ama tünemények, melyeknek e sziget lételét köszönhette.

Izland egyáltalában nem bir telepfölddel és tisztán csak tüzhányati anyagokból, azaz összeolvadt és likacsos sziklákból áll. A tüzhányó hegyek keletkezése előtt egészen trappból állhatott, melyet a központi erők lassankint emeltek a viz szine fölé. A belső tüzek ekkor még nem törtek volt ki.

De később nagy hasadás támadt, mely az egész szigetet átmetszé, délnyugotról éjszaknyugot felé irányozva. S e hasadékon ömlött ki a trachyticus folyadék. E tünemény akkor csendesen, nagy rázkódtatások nélkül ment véghez. A nyilás roppant nagy volt s a megolvadt anyagok, melyek a föld belsejéből bugyogtak fel, csendesen folytak szét s fedék be a sziget felszinét. Ez időszakban jelentek meg a feldspát, a syenith és a porphyr.

De e kiömlés következtében a sziget felszine magasabbra emelkedett, s egyszersmind szilárdabbá is lett. Könnyen megfogható, hogy mélyében mennyi ruganyos gáz települt meg, midőn az a trachyticus kéreg meghülése után többé nem talált nyilást. Ennek következtében végre elérkezett azon időpont, midőn a gázok ereje oly ellenállhatatlanná vált, hogy a nehéz kérget felemelte, és roppant kéményeket fúrt azon át. Innen származtak a kéreg emelkedése által alakult vulkánok, s azután a vulkánon át fúrt tölcsérek.

Ekkor a földemelkedési tüneményeket tüzhányási tünemények követték; az ujonnan alakult nyilásokon kezdetben bazalt-tömegek hányattak ki, melyeknek legcsodásabb példányait szemlélhettük a síkságon, melyen most áthaladtunk. E nehéz, setétszürke sziklákon haladtunk most, melyek meghülésük alkalmával hatszögű oszlopokká alakultak. A távolban számos összelapitott csúcs volt látható, melyek egykor mindannyian tüzet hánytak.

Ezután a bazalt kitörései megszünvén, a vulkán, melynek ereje a kiégett tölcsérekével is szaporodott, ama lávának és tuffnak s egyéb olvadt köveknek nyitott utat, melyek most oldalait dús hajzat tekercseiként boritották.

Ekként követték egymást a tünemények, melyek Izland szigetét alakitották; mindezek a belső tüzből származtak s véleményem szerint őrültség volt feltételezni, hogy a sziget belseje most is nincs forró olvadás állapotában, és őrültség volt azt hinni, hogy a föld központjáig lehessen hatolni.

Vállalatunk lehető következményei iránt tehát tökéletesen megnyugodtam, mialatt a Sneffelset rohammal bevenni készültünk.

Utunk akadályai folyvást növekedtek; a földtér emelkedett, lábaink alatt inogtak a szikladarabok, s veszedelmes bukások csak a legnagyobb óvatossággal voltak elkerülhetők.

Hans csendesen és nyugodtan haladt elől, mintha a legjobb uton járna, olykor tökéletesen eltünt szemeink előtt a nagy sziklatömegek mögött; ilyenkor éles füttyentés által adta tudtunkra a követendő irányt. Gyakran megállapodott s néhány szikladarabot rakott össze, hogy azok után visszatértünkkor megtaláljuk az utat. Ez óvatosság magában véve igen dicséretes volt, de a jövő eseményei fölöslegessé tették azt.

Három órai fáradságos járás után a hegynek még csak tövébe érkeztünk. Ide érve, Hans megállott, mire reggelinket gyorsan elköltöttük. Bátyám két-akkora darabokat tett szájába mint máskor, hogy hamarább utnak indulhassunk. De nem ért czélt, mert Hans szükségesnek vélte, hogy minekelőtte ismét utra kelnénk, jólkipihenjünk, s ennélfogva csak egy órával később adott jelt az indulásra. A három izlandi ép oly hallgatag volt mint társuk a vadász; az egész idő alatt egy szót sem szóltak s igen mértékletesen ettek.

Most a Sneffels meredek lejtőjén kezdtünk felhaladni; a hegynek hóboritott csúcsa, hegyes vidéken gyakran előforduló optikai csalódás következtében, igen közelinek látszott, és mégis mennyi hosszu órába, s mily roppant fáradságba került, mig azt elérhettük! A kövek, melyeket sem föld, sem növényzet nem kötött egymáshoz, megindultak lábaink alatt s iszonyu sebességgel gördültek le a völgybe.

Voltak helyek, hol a hegy lejtője legalább is harminczhat fokos szöget képezett a látkörrel; e helyeken lehetetlen volt felhaladnunk, s azért szorgalmasan ki kellett azokat kerülni, mi nem csekély fáradságba került. Ilyenkor azután botjainkba fogódzva kölcsönösen segitettük egymást.

Nem hallgathatom el, hogy bátyám mindig mellettem volt és nem veszitett szem elől; karja nem egyszer szolgált hatalmas támaszul e veszélyes úton. Ő maga kétségkivül legnagyobb mértékben birta az egyensulyozás képességét, mert egyetlenegyszer sem botlott meg. Az izlandiak, habár nagy terhet vittek, ügyesen mint valódi hegyi lakók haladtak.

A Sneffels csúcsának roppant magasságát látva, lehetetlennek véltem, hogy azt, a hegy ez oldalán haladva, elérhessük, ha a lejtő folyvást ily meredek marad. Szerencsére egy órai fáradalom és roppant erőlködés után, a hegy derekán, nagy hóréteg közepén, váratlanul valami lépcsőzetformára bukkantunk, mely megkönnyitette haladásunkat. E lépcsőzet a kitörések által idevetett kőzuhatag által képeztetett; az izlandiak „stina“-nak nevezik azt. Ha e zuhatagot bukásában a hegyoldal különös alakja meg nem állitja, az a tengerbe rohant s uj szigeteket képezett volna.

Igy azonban igen jó szolgálatunkra volt; a lejtő ugyan mindinkább meredekebbé vált, de e kőlépcsőkön kényelmesen, sőt oly gyorsan haladhattunk, hogy midőn egy pillanatra megállottam, mialatt társaim folyvást haladtak, a hirtelen növekedő távolság következtében gorcsővi kis alakban tüntek fel előttem.

Esteli hét órakor a lépcsőnek kétezer fokozatán haladtunk volt fel, és a hegynek egy kidomborodására, mely mintegy erkélyt képezett s a tölcsér tulajdonképeni guláját viselte, érkeztünk.

A tenger háromezer kétszáz lépésnyi mélységben terült el alattunk; elértük az örök hó rétegét, mely Izlandban, az égalj folytonos nedvességének következtében, nem igen magasan fekszik. Kemény hideg volt s a szél erősen fujt. Én végkép ki voltam merülve. A tanár látván, hogy lábaim tökéletesen megtagadják a szolgálatot, türelmetlensége daczára is, rászánta magát a szünetelésre s ennélfogva kalauzunknak intett, ki azonban fejét rázva felelt:

„Ofvanför.“

„Ugy látszik, hogy följebb kell mennünk,“ mondá bátyám.

A tanár Hanstól válaszának indokát kérdezte.

„Mistour,“ válaszolt a kalauz.

„Ja mistour,“ ismétlé az izlandiak egyike ijedt hangon.

„Mit jelent e szó?“ kérdém én aggódva.

„Nézz oda,“ szólt bátyám.

Lenéztem a síkságra és ott összezuzott kövekből, homokból és porból álló roppant oszlopot vettem észre, mely forogva emelkedett fel tölcséralakban; a szél a Sneffels azon oldala felé hajtotta azt, melyen mi kapaszkodtunk fölfelé. Setét függönyként emelkedett a hegy előtt, elhomályositva a napot s árnyékát a Sneffelsre vetve. Láttam, hogy ha e tölcsér meghajlik, bennünket okvetlenül elsodor. E tünemény, mely elég gyakran előfordul, mikor a jéghegyek közt forgószél emelkedik, izlandi nyelven mistour-nak neveztetik.

„Hastigt, hastigt,“ kiáltá kalauzunk.

Bár nem értettem dánul, mégis felfogtam, hogy lehető leggyorsabban kell Hansot követnünk. Ez a tölcsér kupján gyorsan haladni kezdett fölfelé, de nem egyenesen, hanem jobbra balra kanyarogva, s ekként a járást könnyitve; a tölcsér csakhamar megtört s a hegyre omlott, mely a roppant csapás alatt megrendült; a forgószél által felkapott kövek záporként hullottak alá, mint valamely kitöréskor. Mi ekkor szerencsére már a hegy másik oldalán voltunk s minden veszélyen kivül; kalauzunk elővigyázatosságának köszönhettük, hogy porrá zuzott testeink nem mint valamely lebkő alkatrésze hullottak alá valahol a távolban.

Hans azonban ugy vélekedett, hogy nem tanácsos az éjet a kúp oldalán tölteni. Folytattuk tehát utunkat jobbra-balra kanyarogva; a még hátralevő ezerötszáz láb öt órát igényelt; a kerülések és kanyargások összesen legalább három mértföldet tettek. Nem győztem többé a járást; a hideg és a fáradtság majd megöltek és a kissé már ritkább lég nem volt képes tüdőmnek eleget tenni.

Végre, esteli tizenegy órakor, a legnagyobb setétben értük el a Sneffels csúcsát, és minekelőtte a tölcsér belsejébe kerestem volna menedéket, láthattam, pályája legalsóbb részén, az éjféli napot, mely halvány sugarait az alattunk szendergő szigetre veté.