← Table of contents
Utazás a föld központja felé (1. rész)

XVII.

Leo Beöthy translation

Valódi utunk most kezdődött. Eddig a fáradalmak felülmulták a nehézségeket; ezután azonban ezeknek mindegyre megujuló sokasága ellen kellett küzdenünk.

Eddig még egyszer sem tekintettem le ama feneketlen mélységbe, melybe le kellett szállanom. De most elérkezett az elhatározó pillanat. Még választhattam, rászánhattam magam a vállalatra, vagy vissza is léphettem; de ez utóbbit tenni a kalauz előtt szégyeltem. Hans oly nyugodtan, oly tökéletes közönyösen, annyira nem gondolva a veszélyekkel szánta magát e kalandra, hogy önmagam előtt pirultam azon gondolatra, hogy nálánál kevésbbé bátor legyek. Ha magam lettem volna, elősoroltam volna minden nagy argumentumaimat; de a kalauz jelenléte hallgatásra birt; emlékezetem haza repült Németországba, kedves Margitomhoz, mialatt a középső kémény, vagyis aknához közeledtem.

Emlitettem, hogy átmérője száz, s ennélfogva körülete háromszáz láb. Egy szikla fölé hajoltam, mely az örvény fölött függött, s letekintettem; minden hajam szála égnek meredt. Az ür érzete erőt vett rajtam. Ugy tetszett, mintha a súlyközpont fejembe tétetnék át, mely szédülni és forogni kezdett, mintha részeg volnék. Semmi ugy be nem töltheti az ember fejét, mint a mélység által gyakorolt vonzerő. Már-már lezuhantam volna, midőn erős kéz tartott vissza: Hans keze. Ugy látszik, hogy a Kopenhágában, a Frelsers-Kirk tornyán vett örvényleczkék eredménye nem volt tökéletes.

De bármi rövid ideig tekintettem is ama kútba, mégis megjegyeztem annak belalakját. Oldalai, melyek csaknem függőlegesek voltak, számos kiálló orommal birtak, s ezek megkönnyithették a lemenetelt; de ha igy lépcső volt is, a korlát tökéletesen hiányzott. Egy, a torkolatnál megerősitett kötél, szolgálhatott volna karfául; azonban miként vonjuk aztán ezt magunk után, ha leértünk a kút fenekére?

Nagybátyám ez akadályt igen egyszerü módon háritotta el. Egy hüvelyknyi vastagságú és négyszáz láb hosszu kötelet szélylyelbontott. E kötelet azután közepén egy kiálló lávacsúcsba akasztotta s két végét levetette az aknába. Igy mindnyájan lemehettünk, kezünkben tartva a kötél két ágát, mely ekként nem bomolhatott szét; ha azután kétszáz lábnyira értünk le, a kötél egyik végét elbocsátjuk és a másikat magunkhoz huzzuk, s ujra kezdhettük e műtétet, melyet azután számtalanszor ismételhetünk.

„Most,“ szólt bátyám, miután az előkészületeket befejezte, „foglalkozzunk a podgyászszal; ezeket három csomagra osztjuk, s egyet-egyet hátunkra kötünk; természetesen csak a törékeny tárgyakról szólok.“

A vakmerő tanár bennünket, magunkat nyilván nem számitott az utóbb emlitettek közé.

„Hans,“ folytatá a tanár, „magára vállalja az eszközöket és élelmiszereket; te Axel, az élelmiszerek egy részét s a fegyvereket; én magam az élelmiszerek utolsó harmadát s a törékeny műszereket.“

„De,“ mondám én, „hát az öltönyök, és e temérdek kötél és hágcsó, ki vállalja magára ezeknek leszállitását?“

„Ezek magukban is leszállanak.“

„Hogyhogy?“ kérdém nagyon csodálkozva.

„Mindjárt meglátod.“

Nagybátyám szeretett rendkivüli módszereket használni s habozás nélkül szokta azokat alkalmazni. Parancsára Hans egy csomagba rakta össze minden nemtörékeny podgyászunkat, s e csomagot, miután kötéllel erősen összekötötték, egész egyszerüen ledobták a mélységbe.

Sokáig hallatszott ama erős moraj, mely a légrétegeknek helyükből kimozditása által idéztetik elő. Nágybátyám az örvény fölé hajolva megelégedéssel tekintett utána podgyászainak, és csak miután szem elől vesztette azokat, emelkedett fel.

„Helyesen,“ mondá. „Most rajtunk a sor.“

Lehetséges volt-e ily szavakat hallanom és nem borzadnom!

A tanár saját hátára kötötte a műszereket tartalmazó csomagot. Hans az eszközöket vállalta magára, én pedig a fegyvereket. A lemenetel következő rendben kezdetett meg: Hans, bátyám és én. A legtökéletesebb csendben haladtunk, melyet csak a lábaink alatt olykor elváló s a mélységbe zuhanó szikladarabok zaja szakitott meg.

Én ugyszólván lecsúsztatám magamat, egyik kezemben görcsösen szoritva a kettős kötelet, mialatt másik kezemmel vasasvégü botomra támaszkodtam. Egy rémgondolat vett erőt rajtam: attól féltem, hogy támaszunk megtagadja a szolgálatot. E kötelet gyengének véltem arra, hogy három egyén súlyát birja el, s ennélfogva lehető legkevésbbé biztam rá magam és valóban csodálatos egyensúlyzási műtéteket vittem véghez a kiálló sziklaormokon, melyeket megfogni igyekeztem lábammal, mintha ez kéz volna.

Ha a csúszós lépcsőfokok valamelyike megindult Hans lábai alatt, ő szokott nyugodt hangján mondá:

„Gif akt!“

„Vigyázz!“ ismétlé bátyám.

Mintegy félóra után egy szikla felületére értünk, mely a kémény oldalából kiállott.

Hans elbocsátá a kötél egyik végét, a másikat pedig húzni kezdte, mire amaz a légbe emelkedett; miután a felső sziklán végig húzódott, leesett, kő- és lávadarabokat ragadva magával utközben, melyek záporként, vagy inkább veszélyes jégesőként hullottak le.

Keskeny erkélyünkről letekintvén a mélységbe, észrevettem, hogy a kút feneke még nem látható.

Ujra kezdénk a kötéllel való műtétet, s félórával később ismét kétszáz lábnyival voltunk mélyebben. Nem tudom, hogy utközben a legszenvedélyesebb földtudós is megkisérlette volna-e, tanulmányozni a bennünket környező földréteg minőségét. Én részemről most nem foglalkoztam azzal; legkevésbbé sem gondoltam vele, hogy pliocén, miocén, eocén, kretacei, jurai, triasi, perni, kőszenes, devoni, siluri, vagy ős rétegben haladunk-e. De a tanár, ugy látszék, hogy folyvást figyelemmel kisérte környezetünk jellegét; mert egy ujabb megállapodásunk alkalmával igy szólt hozzám:

„Minél mélyebbre hatolunk, annyival inkább növekszik bizalmam; e vulcani rétegek elhelyezése tökéletesen igazolja Davy elméletét. Jelenleg már az ős rétegben vagyunk, azon rétegben, melyben a lég és viz érintése folytán meggyuladt fémek vegyészeti tüneménye ment véghez. Határozottan tagadni merem a központi meleg rendszerének helyességét; egyébiránt rövid időn meglátjuk.“

Bátyám minden okoskodását ez utóbbi szavakkal szokta befejezni, melyeket nem igen vigasztalóknak találtam; egyébiránt nem bocsátkoztam most vitatkozásba; bátyám hallgatásomat helyeslésre magyarázta s mi ujra utnak indultunk.

Három órája volt, hogy haladtunk, és még sem láttam az akna fenekét. Ha tekintetem fölemeltem, láttam annak nyilását, mely látszólag mind szükebbé vált; az akna oldalai, nem lévén tökéletesen függőlegesek, közeledtek egymáshoz; a homály folyvást tökéletesebbé vált.

Mindamellett folytattuk utunkat, nekem ugy tetszett, mintha az akna oldaláról elváló kövek zaja, midőn legördültek, most tompább lett volna, mint kezdetben volt, miből azt következtettem, hogy hirtelen elérjük a feneket.

Miután gondom volt reá, hogy megjegyezzem, hányszor ismételjük a kötéllel való műtétet, biztosan kiszámithattam egyszersmind a már elért mélységet s a lefolyt idő tartamát.

Tizennégyszer ismételtük már e műtétet, melynek tartama rendesen félóra volt. Hét órája volt tehát, hogy ekként haladtunk, nem számitva a tizennégy negyedórai vagy összesen negyedfélórai pihenést. Pontban tizenegy órakor indultunk volt meg, jelenleg tehát tizenegy lehetett.

Mi pedig az elért mélységet illeti, a kétszáz lábnyi kötélnek tizennégyszeri megváltoztatása összesen kétezer nyolczszáz lábat tett.

E perczben Hans hangja szólalt:

„Halt!“

Rögtön megállottam, azon pillanatban, midőn lábaim már csaknem érték nagybátyám fejét.

„Megérkeztünk,“ szólt ez.

„Hová?“ kérdém én, mialatt melléje bocsátkoztam.

„A függőleges kémény fenekére.“

„Nincs tehát egyéb kijárása?“

„De igen, látok valami alagut-félét, mely jobbra tőlünk kanyarodik be. Majd megvizsgáljuk holnap. Most estelizzünk s azután aludjunk.“

A setétség még nem volt tökéletes. Felbontottuk az élelmiszereket tartalmazó zsákot, ettünk és azután lefeküdtünk a kövekből és lávadarabokból álló nyughelyre.

Midőn hanyattfekve, szemeimet felnyitám, e háromezer lábnyi cső végén, mely óriási távcsővé változott át, ragyogó pontot pillantottam meg.

Csillag volt az, melyet helyzetünk tökéletesen megfosztott csillogásától; számitásom szerint a gönczölszekerének egyik csillaga lehetett.

Ezután mély álomba merültem.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings