XXVII.

Nem irhatom le kétségbeesésemet; az emberi nyelvnek nincs szava, mely képes volna érzéseimet kifejezni. Elevenen el voltam temetve s előttem az éhség és szomjuság kínos halála állott.

Gépiesen tapogattam ide-oda kezeimmel a talajon. Mily száraznak tetszett e szikla!

De mikép térhettem le a patak mentéről? Mert a patak valóban nem volt többé mellettem. Ekkor megértettem, hogy honnan származott ama rendkivüli csend, midőn utóljára hallgatództam, hogy társaimtól nem érkezik-e hozzám valami kiáltás. E szerint, mikor lépteim először vittek a tévutra, nem vettem észre a patak távollétét. Világos, hogy azon perczben a folyosó kétfelé ágazott előttem, mig a Hans-bach, egy más lejtő szeszélyeinek engedelmeskedvén, társaimmal együtt ismeretlen mélységnek tartott!

De mikép térjek hát vissza? Nyom itt nem létezett. Lábam helye meg nem látszott a grániton. Hiába törtem fejemet e megfejthetetlen talányon. Helyzetem tökéletesen ki volt fejezve ez egyetlen szóban: eltévedtem.

Igen! eltévedtem oly mélységben, mely előttem mérhetetlennek látszott! E harmincz mértföldnyi földkéreg irtózatos súlylyal nehezedett vállaimra! Összezúzva éreztem magamat.

Igyekeztem gondolataimat ismét földi dolgokra irányozni; de erre alig voltam képes. Hamburg, a király-utczai ház, szegény Margitom, ama egész fölszini világ, mely alatt tévelyegtem, gyorsan lebbent el zavart emlékezetemben. Szokatlanul élénk hallucinatióban utazásunk eseményei ismétlődtek; ismét átkeltünk a tengeren, láttam Fridriksson urat, a Sneffelst! Ugy véltem, hogy helyzetemben a reménynek csak egyetlen sugarát is táplálni, valóságos őrültség volna, és hogy ennél a kétségbeesés is jobb.

És csakugyan lehetett-e emberi erő képes arra, hogy e roppant vastagságu falakat, melyek fejem fölött boltozódtak, megnyissa s engem fölemeljen a föld szinére! Ki mutassa meg nekem itt a jó utat, ki vezessen vissza társaimhoz?

„Oh! nagybátyám!“ kiálték kétségbeesés hangján.

Ez volt az egyetlen szemrehányás, mely ajkamra került, mert felfogtam, hogy e szerencsétlen ember, ki most engem szintén keres, mennyi gyötrelmet áll ki.

Midőn ekként minden emberi segély lehetőségén kivül, és képtelennek éreztem magamat életem megmentésére, a mennyei segélyre gondoltam. Gyermekkorom emlékei, anyám emléke, kit nem ismertem volt, csak a csókok idejében, fölébredtek lelkemben. Habár nem éreztem jogot arra, hogy ily későn folyamodjam istenhez, mégis imádkozni kezdettem, forrón, buzgón imádkoztam.

E megtérés a gondviseléshez némileg visszaadta nyugalmamat, és ezután képes voltam minden értelmi képességeimet helyzetemre öszpontositani.

Élelmiszerekkel három napra voltam ellátva és kulacsom még teli volt. Mindamellett ennél tovább nem maradhattam magamban. De fölfelé menjek-e, vagy lefelé?

„Fölfelé,“ gondolám, „minden esetre fölfelé!“

Ha ez irányban haladok, okvetlenül ama ponthoz kell jutnom, hol a pataktól letértem, hol az ut kétfelé ágazik. Ott, miután a patakot megtaláltam, lehetséges lesz a Sneffels csúcsára visszatérnem.

De hogy is nem jutott ez eszembe korábban? Igy nem volt lehetetlen a menekvés. Mindenekelőtt tehát arra kellett törekednem, hogy a Hans-bach mentére akadjak.

Felállottam, és vasalt botomra támaszkodva fölfelé kezdtem haladni a folyosóban. Lejtője elég meredek volt. Reményteljesen és zavartalanul haladtam előre, mint olyan ember, ki nem válogathat az utban, melyet követnie kell és lehet.

Mintegy félóráig haladtam a nélkül, hogy lépteim akadályozva lettek volna. Igyekeztem utamat megismerni, s visszaemlékezni az alagut alakjára, némely kiálló sziklákra, a kanyarulatok helyzetére. De semmi nem emlékeztetett arra, mintha már jártam volna itt, és csakhamar meggyőződtem, hogy e folyosó nem vezet vissza a keresztutra. Ez alagut nem birt kijárással. Áthathatatlan szikla tornyosult előttem, melynek tövében megsemmisülve rogytam össze.

Mily rémület, mily kétségbeesés vettek rajtam erőt, le nem irhatom. Tökéletesen meg voltam semmisülve. Utolsó reményem e gránitfalban tört meg. Miután eltévedtem e labyrinthusban, melynek számtalan kanyarulatai minden irányban metszették egymást, nem lehetett többé menekülést kisérlenem. Meg kellett halnom, a legrettentőbb halállal! És, különös, e perczben, e helyzetben eszembe jutott, hogy ha kővé vált testemet valaha feltalálják, itt harmincz mértföldnyire a föld szine alatt, e fölfedezés a tudományt foglalkodtatni fogja és fontos kérdéssé váland.

Hangosan akartam szólani, de kiszáradt ajkaimról csak rekedt kiáltások hangzottak. Lelkendeztem.

Ez aggodalmakhoz még egy ujabb rettenet is járult. Lámpámat elejtettem volt, s az megromlott. Lehetetlen azt megigazitanom. Fénye mindinkább halványult és csakhamar végkép ki fog aludni!

Meredten néztem, mint fogy a készülék üvegcsövében a fény. A setétedő falakon mozgó árnyak látszottak egymást üzni. Többé nem mertem szemhéjaimat lecsukni, nem akarván e muló világosságnak egyetlen parányát is elvesziteni! Minden perczben azt hittem, hogy már végkép kialszik, és hogy setétség környez.

Végre az utolsó fénysugár derengett és remegett a lámpában. Rászegezve tartottam tekintetemet, mintegy magamba akarván azt színi szemeimmel, melyeknek minden erejét oda összpontositottam, e világosságra, melynél többet nem fognak látni sohasem. Most borzalmas setétség környezett.

Rémesen felkiáltottam! A földön, még a legsetétebb éjszakán is, a világosság tökéletesen soha le nem mond jogairól; eloszlik, megfinomul, megritkul, de a szemhártya mégis képes azt felfogni! Itt semmi. A tökéletes homály a szó valódi értelmében vakká tett.

Ekkor fejem forogni kezdett. Fölkeltem és kiterjesztett karjaimmal tapogatódzni kezdtem; majd futásnak eredtem, és rohantam, a véletlenre bizva magamat, a kibonyolithatlan labyrinthuson át, futottam, mindegyre lefelé, a földkérgen keresztül, mint a barlangok lakója, kiáltva, sikoltozva, orditva, gyakran a kiálló sziklákba ütve magamat, olykor elesve és azután véresen állva fel, meginni igyekezvén a vért, mely arczomat elöntötte, azt várva, hogy valamely sziklafalban zuzom össze fejemet, rohantam lefelé.

Mely irányban vitt ez őrült futás? Ezt soha nem fogom megtudni. Néhány óra mulva, mikor erőmből tökéletesen kifogytam, mint valamely élettelen test terültem el a sziklatalajon és eszméletemet tökéletesen elvesztettem.

(Vége az első résznek.)