KÉTSZER KETTŐ – NÉGY.

I. A JUDÁS-PÉNZ.

Ki ne hallotta volna a bielistoki uradalomnak a hirét?

Ott vannak azok a lankás ősrengetegek, a melyekben még a bölény otthon van, ez a marhák őse: az ökrök között a herczeg; – másutt mind kipusztították már egész Európából. Ezek most az orosz czár vadjai, s azokra csak a Romanowok s az ő meghivott magas vendégeik vadásznak.

De még hiresebb Bielistok arról a meseszép kastélyról, melynek méltán adták azt a nevet, hogy a «lengyel Versailles». Olasz renaissance-stylban épült, feldiszítve kivül-belül a legelső mesterek szoborműveivel és festményeivel, bronzokkal és mozaikokkal; körülvéve a világ legszebb díszkertjei által, melyekben az exotikus fákat télire egész nagy faházakkal takarják be; nyáron ott virítanak a granátalmák és czitromfák a szabadban. Gyakran kijön a medve az erdőből, letépi a czitromot, s aztán ordít tőle, mikor megette.

A hirhedett kastély nincs «egy» családnévhez kötve. Minden emberöltőn más családczímer került a homlokzatára. Volt a Moszkowszkyaké, a Potoczkyaké, a Braniczkyaké, a Csernuszkyaké. Az azokelőttit már csak úgy jelzi a néphagyomány, hogy «Cserveny sztaroszt» (veres főispán).

Pedig se eladva, se elkobozva nem lett a birtok soha; hanem az történt vele, hogy a birtokos főur családjában soha sem volt fiivadék; folyvást leányágon szállt a vő kezére.

Ezt a néphagyomány a következő mondával világositja fel:

Már a Cserveny sztaroszt idejében nagyon elhatalmasodtak a zsidók a grodnoi kerületben; de hát azok nélkül lengyelt nem is lehet képzelni. Bielistok volt a főtanyájuk: ott volt a zsinagógájuk is. A sztaroszták hagyták őket gyarapodni, gazdagodni, mint a hogy praktikus gazda engedi a méheket egész nyáron át gyűjteni, őszszel aztán nem tettek úgy a méhekkel, a hogy háládatlan és oktalan méhészek szoktak tenni, a kik a szorgalmas bogarakat kénnel kifüstölik; hanem azt tették, a mit már az ujabbkori méhes gazdák gyakorolnak, hogy elszedték tőlük a mézet, annyit meghagytak nékik, a mennyin kitelelhessenek, aztán a kiürített sejteket megint visszarakták a kasba, hogy hadd szedjék megint tele a méhek.

S ezt a methódust maguk a méhek is egészen normális állapotnak tartják; mert külömben otthagynák a kast s elmennének az erdőbe, faodukba telepedni. De ott meg a medve enné meg őket. Mégis csak jobb a méhesben.

Egy izben a Cserveny sztaroszt (épen harmadszor készült házasodni, sok pénz kellett a lakodalomhoz) azt a módját találta ki az önkéntes megadóztatásnak, hogy a zsinagógájukban lepte meg a zsidókat egy nagy ünnep alkalmával. Fizetni kellett mindenkinek busásan. A templomban sok drágaság volt elrejtve: azt is mind elő kellett adni. A zsidók jajgattak, fizettek, de még nem átkozódtak.

Hanem a szentségtartó ládának egy rejtekfiókjában volt «egy» darab ezüstpénz: mikor ezt a fiókot is felnyittatta a sztaroszta, a rabbinus, Jitzchak Ben Menáchim, hirtelen kezébe kapta azt a pénzt és a szájába dugta. Onnan csak úgy tudták elvenni, hogy a fogait szétfeszítették: egy csatlós fogta azalatt a torkát, hogy le ne nyelhesse.

No hát érdemes volt így megszenvedni egy darab ezüstpénzért?

Az egész nem nagyobb egy ezűst máriásnál, a miben nincs több öt polturánál; az egyik oldalán van egy fügefa, ezzel a héber körirattal: «Szent Jerusoloim», a fügefa alatt egy égő oltár; alatta e szók: «Sékel Izráel», a másik oldalán egy koronás fő, e körirattal: «Melach Herodes».

Mikor ezt az ezüstpénzt elvették a rabbitól, akkor az egész zsidóság elkezdte a köntösét meghasogatni s hamut hintett a fejére; majd lehuzták a sztarosztát, úgy könyörögtek előtte, hogy adja vissza nekik azt az egy ezüst pénzt: igértek neki kétszer annyi, hétszer annyi pénzt, mint a mennyit épen elharácsolt tőlük. Ezzel árulták el, hogy az rájuk nézve nagyértékű pénzdarab lehet.

– Miért oly becses reátok nézve ez az ezüstpénz? kérdezé a sztaroszta.

Erre valamennyi zsidó úgy befogta a száját, hogy egy sóhajtást nem lehetett hallani.

– No ha ti meg nem mondjátok, majd kivallatom én azt a ti rabbitokkal!

A Cserveny sztaroszt börtönre vetteté a rabbit s ott azt hét napig a modern torturaeszközök mindegyikével kipróbálták. De rabbi Jitzchak Ben Menáchim állhatatos maradt; belőle se tüzzel, se vizzel, se spanyol csizmával nem lehetett kivenni az ezüstpénz titkát.

A rabbinak volt egy nagy legényfia: Jaikef (Jakab). A hetedik napon nem birta tovább kiállani, hogy az apját ott kinozzák előtte; odament a sztarosztához s azt mondta neki:

– Bocsásd szabadon az apámat: én elmondom neked az ezüstpénz titkát.

Akkor aztán a Jaikef elmondá a történetet, a melynek az elejét mindnyájan ismerjük.

Volt egyszer egy Judas Iskarioth nevü ember, a ki a jeruzsálemi papoknak elárulta az «embernek fiát» – a «názáretbeli királyt», a kinek a feje fölé a keresztfára ez az irás van felszegezve: I. N. R. I. (Jesus Nazarenus Rex Judaeorum). Ezért kapott vérdíjul harmincz ezüst pénzeket. Mikor aztán a «mestert» a Golgothán keresztre feszítették, megbánta a mit cselekedett, visszavitte a harmincz pénzt a papokhoz. Azok nem fogadták el. Akkor behajította a pénzt a templomajtón s elment magát fölakasztani egy juharfára. A papok aztán a visszadobott pénzt arra szánták, hogy vesznek a fazekasoktól egy darab földet rajta. A telekvétellel megbizták Krasznoi-Csita Anselm alkuszt. Ez az élelmes férfiú lealkudta a vételárt huszonkilencz ezüstpénzre. A harminczadikat megtartotta magának. Ettől örökölte azt a «Náthán», a Náthántól a «Salamon», míg végre a «Joiszef Zedek», a zsidók kiüzetésekor Palesztinából, elhozta azt magával. És ez az egy Judás-pénz adja a hatalmat és gazdagságot a zsidók kezébe. Ez az ő varázskincsük: ez az ő reménységük. Igy adta azt elő a Jaikef.

– Akkor hát nagyon jó, hogy az én kezembe került, mondá a Cserveny sztaroszta; s minthogy megigérte, szabadon bocsátá a rabbit, tudtára adva, hogy miután az ezüstpénznek a titkát megtudta, most már a világ minden kincseért sem adja azt vissza a zsidóknak.

Erre a rabbi Jitzchak Ben Menáchim legelőször is megátkozta a saját fiát:

– «Ha te nem tudtad a szádat befogni: ne tudd kinyitni többet!»

S megfogant rajta az átokmondás. Szegény Jaikef e naptól fogva minden zsidó küszöbétől el lett űzve, azoktól nem kapott eledelt, a keresztyének ételéből pedig nem volt szabad ennie a Talmud tilalma szerint. Meghalt éhen.

A Cserveny sztarosztára pedig azt az átkot mondá a rabbi Jitzchak Ben Menáchim:

– «Ne szülessék a te családodban soha fiugyermek».

És ez az átok is megfogamzott.

Soha azon túl fiuörökös születésére nem dördültek el a mozsarak a bielistoki várpalota teraceán.

Leány, az lett elég.

De hát mit ér a leány egy ősnemes lithvánnak?

Az tizesztendős koráig kecskefogaton nyargalászik, akkor bedugják a kolostorba: ott megtanulja az arany-ezüsthimzést; mikor férjhez menendő lesz, haza hozzák: egyébről sem lehet vele beszélni, mint a szentekről, meg az angyalokról.

Mennyivel más a fiugyermek! Azt az apja tanítja minden derék dologra. Elhordja vadászni, medvére, vadkanra, bölényre. Nem tanul az sokat a barátoktól «a martyrok életéből», hanem annál többet a paraszt vadászaitól az ősi lithván istenekről. A «Bagán» a barmok védője, az teszi termékenynyé a teheneket; a «Belún» (a fehér isten) adja a bő termést a földnek; a «Vasztruha» istennő adja a szerencsét a szerelemben, míg csatában, nagy veszedelemben azt kell kiáltani: «segíts Dedka apó!» – Nagy ivásnál a «Kolyada» védelmez a lerészegedéstől s a jó álmokat meghozza a «Lado» isten.

Leány nem érti ezt meg: – hát még az ősök történetét?

Aztán a leány nem viszi át az apja nevét a gyermekeire. Ha az unoka a nagyapa nevét hallja, azt kérdi, ki volt az?

És ekként teljesedett be a rabbi Jitzchak Ben Menáchim átka a bielistoki várurakon. Minden nagy temetésnél, mikor a családfőt kivitték, megfordítva akasztották fel a czímeres paizsát a sir fülkéje elé. Egy család bevégezte a történetét.

S ez igy ment másfél századon keresztül. Hanem azért a kastély urai a Judás-pénzt még sem adták ki a kezükből.

Igértek azért nekik a gradnói gazdag zsidók milliókat: mind hasztalan. A talizmánt nem adták oda érte.

Az utolsó főuri birtokos volt Moszkowszky-herczeg. Mikor ennek a neje jó reménységben volt, fogadást tett, hogy ha fia fog születni, a Judás-pénzt a Boldogságos Szűznek fogja ajándékozni.

S csakugyan fia született.

A herczeg, fogadásához hiven, oda ajándékozta a Judás-pénzt a Boldogságos Szűzről nevezett szupraszeli kolostornak.

Ekkor aztán a bielistoki rabbi: utódja a Jitzchak Ben Menáchimnak, az ősapjától kimondott átok elévülése után, ezt az új átkot zúditá a herczeg fejére:

«Legyen a te fiad és legyenek a te unokáid a legutolsó parasztok nagy Oroszországban!»

Ez még rettenetesebb átok egy lithván főnemesre, mint az előbbi volt.

II. VACCINATIO SPIRITUALIS.

Moszkowszky sztaroszta hitt az átkozódásokban. A hazátlan népnek ez az egyetlen fegyvere.

És több fia nem született annál az egynél. Maga is özvegyen maradt.

Ha lett volna öt-hat fia: fittyet vetett volna az egész babonának. Mind valamennyin csak nem teljesülhet be az átok. De mikor csak az az egy van. Azon könnyen hatalmaskodhatik a végzet.

Ez fogja örökölni a roppant bielistoki uradalmat; a fényes kastélyt, a kincseket. És mindez nem fogja őt megóvni attól, hogy végre is paraszt legyen belőle és az ivadékaiból.

A sztaroszta úgy őrizte ezt a fiút suhanczkoráig, hogy még csak ne is lásson parasztot: tudomása se legyen róla, hogy ilyenek is vannak a világon. A cselédjeit is mind schlachcziczokból válogatta. A schlachczicz még a bérköntösben is nemes ember.

Még sem tudott megszabadulni a félelemtől.

Elment a püspökhöz tanácsot kérni.

A püspök azt mondta neki, hogy nevelje a fiát papnak, akkor lehetetlen neki paraszttá lenni.

Ez a megoldás nem tetszett a sztarosztának. Ámbár ez lett volna a legbiztosabb letromfolása az átoknak. Mivelhogy ha az egyetlen fiuból püspök lesz, akkor annak nem lehetnek fiai és így a sztaroszta unokáiból nem lehetnek parasztok.

De ő azt akarta, hogy a Moszkowszky-családfa ágai tovább nőjenek az égbe.

Akkor egy másik tekintélyhez fordult: a krakkói főkincstárnokhoz. Mihez fogjon, hogy az ő fián és unokáin be ne teljen az átok, hogy utolsó parasztok legyenek az országban?

A kincstárnok azt a tanácsot adta neki, hogy tegyen le a londoni banknál egy millió tallért a fia nevére: onnan azt semmi hatalmasság el nem veszi. Ezzel biztosítja a fiát is, az unokáit is minden olyan esély ellen, mely valakit abba a kényszerbe hozhat, hogy parasztmunkával keresse a kenyerét.

A sztarosztnak ez sem volt jó. Az egy milliót ugyan elő tudta volna teremteni, hanem a londoni bankhoz nem volt bizodalma. Csak nem rég történt, hogy egy összeesküvö banda ki akarta rabolni a londoni bankot. Egy hajszálon mult, hogy a merénylet nem sikerült. S még az is élénk emlékezetben volt, midőn a trónkövetelő Stuart betörése alkalmával egyszerre úgy megrohanta a publikum a londoni bankot, hogy az a visszafizetéseket csupa shillingekben és sixpencekben látta jónak teljesíteni. – Ha valaki ma megborotválkozik s odamegy a londoni bankhoz egy milliót felvenni és azt neki csupa garasokban és petákokban számlálják le a markába, mire visszakerül, az övébe dughatja a szakállát.

Volt egy lelkész a sztaroszta uradalmában; ott lakott épen a székvárosában: tiszteletes Klausner Gottlieb uram. Ő volt a lutheránus hitközség lelkipásztora. A hivei többnyire kézművesek, iparosok voltak, a kik Brandenburgból származtak ide.

A lutheránus papról csak annyit tudott a sztaroszta, hogy az soha sem alkalmatlankodott nála semmiféle kérelemmel. A hiveivel együtt ő is igen csendes ember. Ezek nem mutogatják a külső viseletükön, hogy ők miféle valláshoz tartoznak; nem imádkoznak az utczán; még csak nem is harangoznak: tornyuk sincsen.

Egy nap mégis fölkereste a lelkész a sztarosztát fejedelmi fényü palotájában.

A sztaroszta szivesen fogadta a tisztes urat.

Klausner Gottlieb mindenekelőtt bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, azután pedig engedelmet az előadandó nagy kérelemhez, a melylyel serenissime szine elé járulni bátorkodik.

Akkora feneket keritett a dolognak, hogy a sztaroszta azt hitte, legalább is egy tornyot kér a temploma számára, tele harangokkal.

Pedig az utóljára is nem kért tőle egyebet, mint engedelmet a fia számára, hogy a külföldre kimehessen tanulmányait folytatni. Az engedelemokmányt is készen hozta, szépen lekalligrafiázva, csak a nevét kellett a főúrnak alákanyarítani s a pecsétjét ráütni.

Ezt ugyan hamar megtehette.

Azonban teljesen kivánt értesülni.

– Mi a keresztneve a fiadnak, atyus?

– Henrik.

– Mennyi idős?

– Tizenhat.

– Épen annyi, mint az én fiam. Hát te, szent atya, hány éves vagy?

– Isten kegyelméből negyvenhét.

– Épen annyi, mint én. Még tán egy napon is születtünk.

– Az én világrajövetelem Aranyszáju szent János napjára esik.

– Az enyém is. Ez nagyon derék. Hát mért akarod a fiadat kiküldeni külföldre? De még olyan messze? A párisi Sorbonneba.

– Azért, hogy a tudományokban tökéletesítse magát.

– S miért kell neki a tudományokban tökéletesíteni magát?

– Azért, hogy ne legyen paraszt.

Ez a szó a szivét ütötte meg a sztarosztának.

– Hát ha tudós lesz, akkor nem lehet paraszt?

– Nem. A tudós mindenkor és mindenütt nemes.

– Hallottad talán, szent atyám, minő átokkal fenyegetett meg engem egy rabbinus?

– Mindenki tudja azt.

– S lehetőnek tartod, hogy az beteljesüljön?

– Ezen a világon minden lehető.

– De a te okoskodásod szerint: a ki tudós, az nem lesz paraszt soha.

– Fentartom az állításomat. A nagy uradalmakat visszakobozhatja az, a ki adományozta; a fényes czímereket összetörheti az a kéz, a mely fölékesíté; de a tudományt, a mi a fejünkben és a szivünkben él, nincs az a császár és király, a ki elvehesse tőlünk s ha a fiainknak tudományt hagyunk örökségül: azokból nem csinál parasztot a világ semmi hatalmassága. Bocsáss meg, hogy ilyen vakmerő beszédre emeltem szavamat.

– Engemet emeltél föl vele, testvérem az Urban! Most gyult már az agyamban igaz világosság. Én is tudóssá fogom nevelni a fiamat. Esze van hozzá, akarata is. Eddig én tartottam vissza a könyvbujástól. Hadd menjen ki ő is együtt a fiaddal külföldre. Legyen a te Henriked az ő felügyelője, bajtársa. Így jó kezekben fogom őt tudni. És azután mind a kettőnek a költségeit én fogom viselni. Lakjanak egy szobában, egyenek egy kenyérből. Az én fiamnak se legyen külömb dolga, mint a tiednek. Szokja meg mindazt, a mit egy ifjunak meg kell szokni, a ki az esze után akar nemes ember lenni. Beleegyezel brúder?

Klausner Gottlieb elérzékenyülten nyujtá kezét a sztarosztának. Az hátrakapta a magáét: azt hitte, kezet akar csókolni. Ne féljen attól! A lutheránus pap nem csókol kezet senkinek, a ki vele egy nemen van. Hanem azután magához ölelte a papot.

– Jól van! Bruder! Áll az egyességünk. Hanem egy föltételt kötök hozzá. Egy szolgálatot a te Henriked részéről. Ez abból fog állni, hogy miután Franczia- és Németországból hetenkint kétszer jön hozzánk a posta: a te Henriked minden postával irjon te neked levelet, magáról és az én fiamról: hogy vannak, minő előmenetelt tettek?

– Ezt az én fiam egyszer sem fogja elmulasztani.

– Hozd őt ide hozzám, hadd ismerkedtessem meg őt a fiammal.

– Még ma el fogom őt vezetni.

– És már most Bruder, te is öreg vagy, én is; eddig a születésünk napját kiki a magunk egyetlen fia társaságában ülte volt meg. Ezentul magunk maradunk. Üljük meg együtt a közös születésnapot ezentul.

De nem csak a közös születésnapot ülték meg az öregek együtt, hanem, a mint a két ifju eltávozott a tudományszerző közös utra, ezentul minden héten kétszer feljött a palotába az egyszerü lelkész, a fiától kapott levéllel a sztarosztához, hogy azt felolvassa előtte. S a sztaroszta mindig ott marasztá őt ebéden. Akármilyen fényes vendégsereg volt is nála, Klausner Gottlieb, a maga egyszerü fekete reverendájában mindig ott ült a sztaroszta jobbján. Változás csak akkor történt, ha saját vallásabeli főpap vendége volt: ilyenkor Klausner a baloldalon kapott helyet; de ott is nagy tiszteletben részesült. S még a poculatió elkezdése előtt felolvasá az egész társaság előtt a Henriktől kapott legujabb keletü epistolát, közgyönyörüségre.

Henrik levelei valóban élvezetesek valának. Semmi hamis áradozások, olcsó pennalismus, diákok szokása. Hanem annál több őszinte bizalmasság. Elmondta bíz ő a tréfás kalandokat is, a mik nélkül a diákélet soha sem szükölködött; a kapott és osztott ütlegek sem lettek eltitkolva: hanem aztán mellé fel lettek sorolva a kitüntetések is, melyekben a két ifju a Sorbonne előljáróitól részesült.

A vendégek közül senkinek sem jutott eszébe megkérdezni a tiszteletestől, hogy miért küldte a fiát a Sorbonneba, és nem Heidelbergába, a hol lutheránusok tanítanak.

Hanem, a mint egyszer az iskolai bizonyítványok kézről-kézre jártak a vendégsereg között: egy tudákos vendég azt a megjegyzést tevé rá, hogy ime az ifju Moszkowszky testimóniumában ezek a tudományok: «mathesis», «geometria», «chemia», «minerologia» mind «eminens» kalkulussal vannak jegyezve. Ugyan mi szüksége van ezekkel rontani a termetét egy Moszkowszky-princznek? Talán csak nem akar bányász lenni?

A lelkész azt mondá erre bölcs megnyugvással s prófétai ihlettel:

– Ember nem tudhatja, hogy mely tudományának mikor veszi hasznát.

Ez volt a vaccinatio spiritualis. A védhimlőbeojtás a szellembe a parasztság ragyaverő nyavalyája ellen.

III. A SZEMKÖZT ÜLÉS.

Hét esztendőt töltött a két ifju a külföldi egyetemeken. Együtt tanultak és együtt tivornyáztak; verekedtek egymásért és irtak dissertatiókat egymás helyett; mikor elfogyott a pénzük, koplaltak verset; s a melyikük egy-két tallért kipumpolhatott ilyenkor, azt a másikkal hiven megosztá; ha pedig nagyon szorongatták őket a filiszteusok, együtt szöktek odább egy várossal.

A legutolsó levelét Henrik Utrechtből irta az atyjához.

Ott mind a ketten elnyerték a promotiót. Kázmér a filozofiai baccalaureust hozta el, Henrik az orvostudorit.

Tiszteletes Klausner uram elmondá a sztarosztának, hogy az ő Henrikje most még azt az új tudományt is elsajátította, melynek rendszere mellett az orvosok nem itatják többé a betegeket keserü medicinák pintjeivel dosztig, hanem kölesmag apróságu fehér galacsinokat hordanak maguk a zsebükben, s csodakúrákat mívelnek, «similia similibus».

A sztaroszta tréfálkozva jegyzé meg erre:

– No ezzel a te fiad az én fiamnak a keresetét teszi tönkre. Mert én azt hiszem, a testimoniumok után itélve, hogy ha a te fiadból medikus, az én fiamból meg patikárius lesz.

Klausner Gottlieb az az ember volt, a ki maga soha sem tréfált, s másnak a tréfáján soha nem nevetett. Megmagyarázta komolyan a sztarosztának, hogy a filosofia s a vele rokon tudományok minő fontossággal birnak az életben, még olyan nagy uraknál is, a kik nem kénytelenek a fejüket törni a megélhetés miatt.

Erre aztán a sztaroszta is be akarta bizonyítani, hogy ő is tud komolyabb eszmékkel foglalkozni.

– No hát ördögadtát is! Ha már a te Henrik fiad annyira vitte, hogy doktorrá lett: hát én felfogadom őt udvari orvosomnak, kétezer tallér fizetés mellett. De azzal a kikötéssel, hogy én rajtam minden hold első fertályában eret vágjon: egyébként pedig ne kuruzsoljon; mert én elébb feltaláltam a homöopathiát, mint Hahnemann uram; ha a sok bortól szédeleg a fejem, iszom rá még több bort. Ez a similia similibus. Ird meg ezt a fiadnak.

Klausner Gottlieb azonnal pennát fogott s tudtul adá a fiának, hogy milyen fényes alkalmazás támadt a számára mingyárt a pályája kezdetén. A mint hazajön, elfoglalhatja a helyét. Kétezer tallér szép sallárium. A mellett hintóban járni, a szakácsnak rendeleteket adni, minden ételt és italt elébb megkóstolni, mielőtt a sztarosztának feladják: fejedelmi szokás szerint, nehogy megmérgezze az étekfogó vagy a pohárnok. Hány ember irigyelné az ilyen hivatalt!

A két végzett fiatal ember ezzel hazahivatott Lithvániába.

Egész a bielistoki határdombig paraszt szekéren jöttek. Itt azonban már lovas bandérium várt reájuk, a sztaroszta major domusával, a ki maga is lóháton ülve, kommandérozta a többit.

Azon aranyos hintó jött az érkező ifjakért, melyet a sztaroszta csak a legnagyobb ünnepélyeknél szokott befogatni: a négy legmegbizhatóbb dikhencz volt a hintó elé fogva, melyek értették a parádés lépésben járást; a bakon nemzeti viseletü kocsis ült, s hátul két hajdu kapaszkodott a szíjakba.

A major domusnak valami üdvözletet kellett volna mondani: de ahoz nem jutott hozzá, mert a két ifju, a mint a szekérből kiugrált, a lovas schlachcziczok azonnal nagy zsivajjal fogták őket körül, s ki melyiket elfoghatta, azt ölelte, csókolta; az ifjakon kívül pedig még egy nagy szelindek is ugrott le a szekérről, a ki az egyetemi tudósok elmaradhatlan attributuma: annak meg a major domus tetszett meg nagyon. Felugrált hozzá hatalmas szökésekkel. A nemes urnak medvebőr kaczagány volt a vállán: a nemes állat minden módon azt iparkodott lehuzni a nyakából. E közben a szép oráczió kárbaveszett.

Igazán szép két legény volt a megérkezett: daliás alak mind a kettő, ámbár egymástól feltünően különbözők.

Kázmér sötét arczszinü, parázsfekete szemü; göndör haja szerteszét állt a fején, a homloka közepén hatalmas üstökkel: olyan tömött vastag hajzat volt az, hogy a kardvágást eltompította; sürü szemöldöke mint két kigyó közeledett egymáshoz bozontos fejével: talán egymásba is kaptak volna, ha szét nem választja őket az a hatalmas parancsoló orr, a mely a Moszkowszkyaknak családi jellege, a milyenhez hasonló sasorrt az egész sarmata fajnál nem találni; hozzá illett az a duzzadó piros száj, s a kétfelé osztott előre nyomuló áll. Egész apja fia! sőt még feljebb. Tökéletes élő mása annak az arczképnek, a melyen a hires Kupeczky megörökíté Kázmér urfi szép apját: Moszkowszky Szaniszlót.

Henrik ellenben egészen a német faj férfi-szépségének volt az eszményképe. Sürü oroszlánrőt haja göndör csimbókokban verte a vállait. Arcza piros volt, a homloka fehér, finom keskeny orra, táguló czimpákkal, nagy világos kék szemei, a mik fölé a vékony egyenes szemöldök mintha úgy lett volna odafestve. Szája nagy volt, de ajkai szép metszésüek, s egy nagy barna lencse az ajk szegletében különös kifejezést adott a szájának.

Nem lehetett őket összetéveszteni.

De a kutya is derék kutya volt. Abból a fajtájából a szelindeknek, melyet a magyarhoni Corpus Juris «sinkorán»-nak nevez, külön törvényczikkben tiltva el azoknak tartását.

Mikor aztán az üdvözölt urfiak megszabadultak az ifju lovagok csókjaitól, a major domus szintén a sinkorán üdvharapásaitól: következett, hogy mindannyian felüljenek a díszhintóba.

A nemes ifjak vállaikon vivék a hintóig Kázmért s beültették őt a hátulsó ülésbe. Szintén úgy vivék vállravéve Henriket is (de már nem a lovagok, hanem a hajduk) a hintóig, s ott elhelyezték őt az első ülésbe, Kázmérral szemközt.

– Mért nem lehet én nekem a barátom mellett ülnöm? kérdezé Henrik.

– Furcsa kérdés! mondá a major domus; nyolcz iskolát jártál, annyit tanultál s ezt nem tudod? A princz mellett nem ülhet az ő alattvalója; hanem mikor egy hintón utaznak: az első ülésben annak a helye.

Ez már csak rendes dolog.

Minthogy azonban a hátsó ülésben Kázmér mellett üres maradt a hely, felugrott a hintóba a nagy szelindek, s az foglalta el az ura mellett a disz-ülést.

– Hát a kutyának szabad a főúr mellett ülni?

– Igen: mert a sinkorán nemes állat.

Azzal megindult a diszmenet, nagy pisztolydurrogatás mellett a város felé.

A város kapujában zöld ágakból rakott diadaliv várt az érkezőkre, s a körül voltak csoportosulva a város notabilitásai; fehérbe öltöztetett leánykák és diszruhás parasztok.

Mire a város kapujáig értek, Henriknek nem az arcza volt már piros, hanem a homloka, s a szemeit inkább zöldnek lehetett mondani, mint kéknek.

Meglátta az atyját a deputáczió között. Könnyen megláthatta: a csillogó, ragyogó lengyel díszjelmezek között azt az egy fekete talárt.

Nem várt, míg a hintó megállt! kiugrott belőle s oda rohant az öregéhez, nagy ostentátióval össze-vissza ölelve csókolva egész világ láttára. A lelkész nem mutatott semmi elérzékenyülést.

Mikor vége szakadt az üdvözlő szónoklatoknak, a major domus odakiálta Henriknek.

– No hát! Doktor! Felülni!

– Én az atyámmal fogok menni.

– De én gyalog jöttem ide, monda a lelkész.

– Akkor gyalog megyek veled.

Nem unszolták tovább. Minden embernek másra volt a gondja. Az asszonyok magasztalták az ifju földesurat: de szép legény; a leányok virágokat dobáltak a kocsijába. A hintó olyan lassan haladt, hogy a gyalogosak lépést tartottak vele.

Az apa és fiu egymás mellett ballagott a gyalogsorban.

Az öreg latin nyelven beszélt a fiához: hogy a populé ne értse.

– Édes fiam: emlékezhetel rá, hogy én semmit sem tartok olyan nagy bünnek, mint a hazugságot, a tettetést. Neked pedig erre gyerek korod óta nagy hajlandóságod volt. Tudod, mennyi mogyoróvesszőt elnyűttem rajtad e rút hajlandóság kiirtása czéljából. De úgy látom, hogy te még most sem gyógyultál ki belőle. Ime, a mint meglátod a te szegény atyádat az urak csoportjában, egyszerre kiugrasz az aranyos hintóból, hozzám futsz, megölelsz, carissime paternek titulálsz, s aztán velem jösz, a taláromba fogózva gyalog. Azt hiszed, hogy engem ezzel a képmutatással majd megcsalsz. Holott te ezt a nagy fiui szeretetet most csak azért ostentálod, mert sérti a büszkeségedet, hogy neked a díszhintóban a bajtársaddal szemközt kell helyet foglalnod és nem az oldalánál. Ezért esett meg egyszerre olyan nagyon a szived az apádon. Nézz a szemembe, és úgy felelj.

– Igaz.

– Tehát a büszkeséged van megsértve. A büszkeséget már nem számítom a hét fő bünök közé, a hogy Petrus Lombardus dogmává emelte, mert mi protestánsok a halálos bűn meghatározását csupán János evangelistától fogadjuk el, a ki azt mondja: «minden hamisság halálos bün»; a büszkeség pedig nem hamisság; mert az az embernek igazi képe. Magam is benne lélekzem. Ámde azt tudnod kellett, mint filozofusnak, hogy a ki magának urat fogadott, annak a dolga engedelmeskedés. Ime, egy ezredes kapitány nagy úr, de ha a generális szól, akkor ő hallgatni tartozik, s ha azt mondja neki a generális: rohanj a tüzbe, rohanj a vizbe, annak engedelmeskednie kell. Ha egy ember, a ki szegénynek született, dúskálkodni akar és vigan élni: annak a büszkeségről le kell mondania. Ime, előtted állt a válaszut, midőn pályát akartál keresni. Szabad akaratodra biztam. Előtted volt az a sor, a mi nekem rendeltetett, a lelkészi pálya. Igaz, hogy nálunk vizzel főznek s nem dobják el a kenyér haját, s ha megkopott az öltöny, megfordítják a viszáját s úgy viselik: hanem aztán a lelkipásztor ott ül mindig az első ülésben; és senki fiával nem ül hátulsónak szemközt, mint egyedül az Isten fiával. Te neked azonban nem tetszett ez a büszke szegénység; azt mondád: «dat Galenus opes, dat Justinianus honores».1) Kerested: megkaptad. A gazdagság, kényelmes élet, kezedben van. Galenus adta. A ki czifra kalapot akar viselni, annak sokat kell azzal jobbra, balra, felfelé és lefelé köszöngetni: én az én capellumomat nem veszem le ember előtt soha. Mit ingadozol, mint egy órapendulum? A ki férfi, annak meg kell állapodni. Ha fáj a megalázkodás: fordulj vissza, menj Göttingába, tanuld végig a theologiát; aztán jer ide hozzám káplánnak, szolgálj tiz esztendeig, mig valahol egy fárát kapsz. De ha fényben és jóllétben akarsz élni: akkor ülj vissza a hintóba, a földes uraddal szemközti lóczára: mert az a te helyed.

Henrik pironkodva ment vissza a lassan gördülő hintóhoz, s ismét elfoglalta a helyét, ifjukori pajtásával szemben. Igy haladtak végig a városon, egész a kastélyig.

IV. A MACSKAASZTAL ÉS A LEHUZOTT KEZTYÜK.

Kázmér urfi hazaérkeztét nagy ünnepségekkel fogadták a sztaroszta palotájában. Mozsárdurrogás, dobpergés, trombitarecsegés hirdeté a zsibongó népnek a pillanatot, midőn a diszhintó végig döczögött a bástyahidon; a kapu előtt glédába állítva tisztelgett az összes hajduság, a várkapitány vezénylete alatt. Maga a sztaroszta a tornáczajtóig eléje jött a fiának.

Kázmér, ősi szokás szerint, féltérdet hajtva üdvözlé az atyját, megcsókolva annak a felső karját: mire az öreg úr, hatalmas tenyerét a fia dús hajzatába merítve, annálfogva egyenesre emelte őt maga előtt s a másik tenyerével az orczáját gyöngéden megpofozgatva, mondá: «ejh, de hatalmas üstököt neveltél, a mióta nem láttalak!» Hanem azután megcsókolta jobbról-balról az orczáját. S a csók a pofont eltörli.

Henrik nem kapott belőle: se a pofonból, se a csókból; őt egyszerüen nem vették emberszámba.

Száz vendég volt a nagy tornáczban: mind előkelő nemes urak és papok. Azok sorban mind összeölelgették a fiatal főnemest: Henriknek azonban csak a vállára veregettek, s míg a földes úr fiának mindenki azt mondá «Vitám Pána!» a lelkész fiát csak azzal köszönték, hogy «Badz zdrow».

Az első ismerkedés után rögtön az udvari szabó vette a két ifjut gondjai alá. Uj öltözeteket kellett rájuk adni, méltóságuknak megfelelőt: a studiosus jelmez nem illette meg őket többé. Henrik ujdonat fekete bársony wammszot kapott, puffogós ujjakkal, keményitett bodorgallért, fekete atlasz pulidert, selyem trikót, ezüst csattos czipőket; kiegészítette jelmezét a tarsolyos öv, a mellét körítő széles ezüst láncz, nagy medaillonjával, s a vállára kötött fekete virágos tafota palást: mely csipőig ért. Mikor körülnézte magát a tükörben, egészen büszke volt az öltözetére. Azt hitte, hogy ezzel valami kitüntetést kapott.

Pedig nem volt az kitüntetés, csak megkülömböztetés.

Mikor átjött a nagy czímerterembe, elvakítá a nagy pompa, a terem falait a bielistoki főurak arczképei ékesíték; közben a czímeres pajzsok, minden szögletben pánczélos vasemberek, a magas csúcsives ablakok megannyi lengyel őslegendának a megörökítői üvegfestészeti remekekben; a hosszú asztal megrakva remekművű tálakkal és billikomokkal, vert ezüstből és aranyból a nagy csemegetartók, elefánt és tevepárducz alakra mimelve; középen a nagy szökőkút, melyből az illatos levendulát zománczos delphinek lövellik fel a magasba; – s a varázsló kábulatot csak növelte a vendégsereg öltözetének és fegyverzetének pompája. Alig ismert rá a maga kedves barátjára, Kázmérra. Az is oly fényes öltözetben pompázott, a minőt csak a koronázási ünnepélyek alatt szoktak viselni a lengyel főnemesek. Ennyi bársony és czobolyprém közepett Henrik úgy találta magát az egyszerű fekete doktori gálában, mint egy idegen világ lakója. A míg Kázmér körül tolongott a vendégsereg, hogy kiki egyet ölelhessen rajta: őt, ha oldalba ütötte valaki könyökkel, vagy a lábára taposott, azt sem mondta: «wymow mie Pán!» (Bocsánat).

Pedig nagy volt a sürgés-forgás a teremben: minden vendég kereste a maga helyét. Arra könnyű volt rátalálni. Minden vendégnek, a ki valaha a bielistoki palotában lakomázott, volt egy saját serlege, melyre a neve volt felvésve: a hányszor visszajött, azt mindannyiszor előhozták a kincstárból. A kést, villát és kanalat minden úr magával hozta a lakomához. Ezt a nemesi büszkeség így kivánja: «abból a pohárból, a melyből én ittam, ne igyék más; azt a kést, villát, kanalat, a mi az én szájamhoz ért, ne nyalogassa más: – én sem a másét.»

Henrik is szerette volna tudni, hogy hát ő hol fog ülni?

Szerény ember volt. Legalul kezdte.

Az asztalfő elé egy magas támlányú faragott czímeres karszék volt állítva: az nyilván a sztaroszta helye, a mellett kétfelől két kisebb karos szék. A többi széknek nem volt karja. Ez gátolja az embert, mikor a billikomot körömpróbáig ki kell inni. Az asztalfővel átellenes végén a hosszú táblának volt a kisebbik úr helye. Annak a serlege keresztelői ajándék volt: arany talapzaton köszörült hegykristály kehely.

Henrik azt hitte, hogy a bajtársa mellett fogja megtalálni a helyét. Ott azonban más névvel ellátott billikomot talált.

Elébbre kellett neki kerülni. Székről-székre keresgélte az ő nevével jegyzett ezüst poharat: a jobboldali sorban nem találta. Talán a baloldalon lesz? Bizonyosan ott lesz.

Megint alul kezdte. Aztán ment fölfelé. Nem talált a nevére.

Már a legfelső karos széknél volt. Nem hihette: csak a kiváncsiság vette rá, hogy ott is megnézze a tányér elé helyezett ezüst serleget. Nagyot dobbant rá a szive. Ezen a serlegen olvasá a nevet: «Klausner». De csak egy perczig tartott a csalódása. A keresztnév nem «Henrik» volt, hanem «Gottlieb.» Ez a díszhely a sztaroszta baloldalán a lutheránus tiszteletesé; átellenben vele a katholikus püspök.

Lám, azt az egyszerű lelkipásztort felmagasztalják, a fiát, a doktort pedig még vendégszámba sem veszik.

Neheztelve fordult a major domushoz.

– Hát én nem vagyok hivatalos a mai lakomához?

– Hogyne volnál te hivatalos, doktorkám? Te vagy itt az első személy! Nálad nélkül meg sem kezdhetnék a lakomát.

– De hát hol fogok én ülni!

– Mindjárt meglátod. Csak hadd üljön le elébb minden vendég. Együtt van már minden uraság: csak épen a nagytiszteletű úrra várunk, a te édes atyádra.

– Hiszen együtt érkezett meg velünk.

– Az ám. Csakhogy a nemes urak kocsiban, vagy lóháton jöttek: azoknak a sárga és zöld sarúik nem lettek sárosak az útban; de a te édes atyád gyalog jött idáig, annak még elébb ki kell a czipőit suviczkoltatni.

Itt volt bizony már a tiszteletes; hanem ő elébb a sztarosztához ment tisztelegni s azzal együtt jelent meg az étkező teremben, mikor a hajdúk a nagy szárnyajtókat felnyitották. Olyan nagy ajtók voltak azok, hogy három ember egyszerre jöhetett ki: közepett a házi úr, jobbról a püspök, balról a lelkész.

A sztaroszta megjelenésére a trombitások tust fújtak, s minden vendég oda állt az asztal mellé a maga helyére.

A püspök ekkor egy hosszú asztaláldást mondott el diákul, melynek a végszavait mindenki utána dörmögte, kivéve tiszteletes Klausner uramat, a ki más hiten volt s a latin ima után a maga nyelvén éneklé el az asztaláldást: «Der Herr segne euch, und sättige euch!»

Arra aztán következett az előretolt székek zörgése: kiki elfoglalta a helyét.

Henrik csak nézte, hogy hát ő vele mi lesz?

De nem soká kellett várnia. Két hajdú sietve hozott egy kis háromlábú asztalt, drága sávolyos abroszszal leterítve, azt odaállítá a sztaroszta karszéke mögé. Széket is állitottak mellé, s ezüst tányért, billikomot, étszereket raktak fel rá. Kés, villa, kanál még drágább volt, mint a többi vendégeknél. A major domus mutatta az elefántcsont botjával a doktornak, hogy az az ő helye: az udvari orvos rendesen a sztaroszta mögött ül; az ő feladata lévén diætetikai és gastronomiai felügyeletet gyakorolni a főúr asztalánál.

S hogy asztaltársa is legyen, oda jött a Caro, a nagy sinkorán, s Henrik lévén a legjobb ismerőse, feltette a fejét az asztalra; nagy kutya volt, épen elérte. Legalább neki is volt vis-a-vis-ja.

Henrik egész méltósággal igyekezett ennek a furcsa hivatalnak megfelelni.

A felhozott ételt elébb az ő asztalára tették le; neki kellett azt mindenkinél elébb megizlelni.

Hát ez elég nagy auctoritás! Bizonyára így kellene minden főúri asztal rendét megállapítani; hogy a háziorvos mondaná meg minden ételnél: «ebből szabad a méltóságos gyomrodat megterhelned, ezt pedig csak hagyd a tekintetes és a hallják-kentek gyomroknak!»

Henrik még azonfölül Hahnemann követője volt.

Annálfogva már a levesnél, a mint belekóstolt, difficultálta az egész kotyvalékot.

– Kegyelmes úr! Ebből ne egyél, ez méreg! A hogy a vers mondja: «Gyömbér és sáfrány, szerecsendió, szegfűszeg és bors Véred sűrítik, gyomrodnak okoznak elégést».

Az egész asztaltársaság kaczagott ezen, de nagyot. «Pompás vers!» Hanem azért csak felkanalazták a levest.

A következő étek volt vadkanfej megtöltve szarvasgombás vagdalékkal s körítve hideg kocsonyával.

Ez ellen már egész litániát tudott felsorolni Henrik, a mint a feltálaló mester egy leszelt darabot odatett az ezüst tálczájára.

«Tiltva van minden állatnak a feje, a vadkan pedig egész a körme hegyéig; a szarvasgomba föld alatt születik, föld alá visz, a zeller rosz hevülésekre ingerel; a kocsonya neutralizálja a gastricus nedveket; ez nem emberi eledelnek való!»

Ezen még nagyobbat nevetett a sztaroszta.

– De hidd el, kegyelmes uram, erősködék Henrik. Én a halhatatlan tudós, Hahnemann elvei szerint ítélek. Ez az étel te rád nézve méreg.

– Ha méreg, nagyon lassú méreg; ötven esztendeje ölöm már vele magamat, mégis itt vagyok! Mondá a sztaroszta.

– Igen; de ez okozza a köszvényt a térdeidben, a csikarást a beleidben; a zsábát a derekadban; a fülzúgást meg az álmatlanságot, a gyomorégést, az orbánczot, meg a vidatánczot. Én, a te udvari orvosod, azt ajánlom, hogy vitesd el ezt a halálélesztő étket az asztalodról; mert az indigestiot az apoplexiától csak az imádság választja el.

A sztaroszta kezdett meghökkenni. A doktor közel volt hozzá, hogy hivatalos állásának érvényt szerezzen, s ez által a «macskaasztalt» valódi dignitásra emelje.

Hanem a Kázmér mindent elrontott a közbeszólásával. Az asztal tulsó végéről kiálta oda a Kamerádjának jó fenhangon.

– Ugyan pajtás, csak nem akarod itt eljátszani doktor Pedro Recio, Daguero Die Tiertafuera szerepét Sancho Panza kormányzói lakomájánál! Ezek az urak olvasták ám Cervantes Don Quixoteját.

Ezzel aztán kirántotta a barátja alól az egész doktori kathedrát. Az egész vendégsereg kaczagott rajta. Maga a tiszteletes úr is tréfás citatummal apostrofálá meg a fiát.

«Descende Philippe: non sunt hic ollæ».2)

– Hát akkor mi czélból vagyok én erre a helyre designálva? – kérdezé méltatlankodva Henrik a major domustól.

– Hát mi czélból? A czélból, hogy kóstolj meg minden ételt, hogy nincs-e benne halálos méreg, a mitől az ember rögtön meggebed?

– Hát erre a hivatalra a Cáró kutyám is elég jó lesz.

S azontúl minden ételből, a mit eléje hoztak megkóstolás végett, a leszelt darabot a nagy sinkoránnak dobta Henrik. Az meg bekapta rögtön s egészen meg volt elégedve ezzel a hivatallal.

Így aztán maga a doktor épenséggel éhen maradt a dús lakoma alatt; mert a tálat nem hozták hozzá többé vissza; hanem a maradékot kivitték a mellékterembe, a hol abrosz nélküli asztalnál ültek az alsóbb rendű vendégek: a kolduló barátok, az uraságok iródiákjai és uti marschalljai, meg az udvari poéták. Ezeket ugyan udvari bolondoknak is szokták nevezni, ha nagyon elmések voltak; de ezt a magasabb czímet nem mindenik poéta érdemelte meg; mert voltak közöttük unalmasak is, s ezek maradtak csak poétáknak.

Valamennyi között legkedveltebb volt a házi úr bolondja, a Lupko; a ki be is hívatott az urak étkező termébe, s ott üzött mindenféle allotriákat: gúnyverseket szavalt, utánozta a kutya-macska-serenádot, a megölt sertés vonítását: egy kalapból huszonötféle kalapot csinált, klarinétozott egy palaczkon, s trombitált a markából s kiitta a pohár bort, ugy hogy a mellett a páva hangját utánozta: «paón!»

Ezt persze Henrik mind nem tudta utána csinálni.

Lupkót traktálta is minden vendég borral. A doktornak pedig azt sem mondták: «Mit iszol? Hozass!»

Még Kázmér is pajtáskodott a bohóczczal. Sőt nyilván ő biztatta azt fel alattomban, hogy menjen oda a doktorhoz és ingerkedjék vele.

Diákok szeretnek egymással kötődni; kivált ha az egyik közülök a borozó asztalnál fancsali pofákat csinál.

A bolond odatánczolt a doktorhoz.

– Servus humillimus kollega! Hát bizony kollegák vagyunk. Doktorok. Csakhogy a te fejeden barét van, az enyimen pedig nyulfüles süveg. Evoe Bacche!

S azzal vállára ütött Henriknek.

Henrik is megharagudott ezért nagyon; de még jobban megneheztelt a sinkorán, a mint azt látta, hogy egy pupos hátu ficzkó az ő gazdájának a vállára üt. Egyszerre ott termett annak a nyakán, s lekapta a fejéről a prémes süveget, mely ékesítve volt két szétálló nyúlfüllel.

A bolond visszaakarta venni a süvegét; de a kutya nem adta oda, ebből nagy huzakodás támadt a kutya és a bolond között. A doktor kis asztalát is feldöntötték; utoljára is a süveg ketté szakadt, fele a bolond kezében, fele a szelindek szájában maradt.

– Kusti innen, lélekadták! kiálta a sztaroszta. Nem hallgattok, mikor a tiszteletes ur beszélni készül? S azzal a széke mellé támasztott spanyolnáddal egyet a kutyára huzott, másikat a bolond hátára, s eként rendet csinált közöttük.

A tiszteletes ur pedig már akkor állt az asztal mellett, a poharat kenetteljes mozdulattal emelve magasra. S mondott egy szép latin felköszöntőt, ékes tropusokban: a sztarosztára és az ő fiára, s leendő családjára, minden késői ivadékaival együtt.

Az áldomást nagy összecsördülése követte a billikomoknak. Minden vendég a körömpróbáig üríté ki a serlegét.

A vivátozás és trombitaharsogás elcsillapultával a sztaroszta szólalt meg az asztalfőről.

– Deo gratias! Köszönöm a sok szép kivánságot. Ime, hogy bebizonyuljon, milyen nagy becsülete van az én tiszteletes szomszédomnak oda fenn a mennyországban: alig hogy elzengte azt a kegyes óhajtását, hogy az én családom a jövendő időkre is felvirágozzék, már meg is érkezett rá a kedvező válasz. Most kapom a dicsőséges Bécs városából a levelét az én kedves barátomnak, a hatalmas Sonnenburg Maximilián herczegnek, melyben arról tudósít, hogy mind a serenissimének, mind a serenissimának: Tannenfelsi és Bunteviczi Rattenburg Ludmilla herczegnőnek legforróbb óhajtása találkozik az enyimmel, a midőn egyetlen leányukat, Sonnenburg-Rattenburg Ingola herczegkisasszonyt az én fiammal Kázmérral eljegyzik.

Ezt a diadalhirt már igazán falrengető vivátozás követte. Minden vendég sietett Kázmérnak gratulálni.

De ő maga oda kiáltott az asztal tulsó végéről az apjának.

– De szép-e hát az a kisasszony?

– Itt van az arczképe nálam. Az is megküldetett a levéllel.

Azzal elővette az oldalzsebéből a kis miniature arczképet, mely gyémántos keretbe volt foglalva.

Azt természetesen mindenki szerette volna látni.

De a sztaroszta nem adta ki a kezéből.

– Hohó! Csak pomále! Ezt nem szabad még másnak meglátni, csak a vőlegénynek!

Azzal hátra fordult, tudva, hogy Henrik ott van.

– Nesze fiam, doktor. Te vidd oda Kázmérhoz ezt a képet. De csak neki mutasd meg, senki másnak. Te magad megnézheted, mert te doktor vagy. Értesz a fizonomiához. Meg tudod mondani a képből, hogy vajjon sangvinicus, avagy phlegmaticus, sőt cholericus, vagy ne-adj-Isten melancholikus temperamentuma van-e a herczegkisasszonynak?

No hát ez mégis kitüntetés volt Henrikre nézve. Ő vitte oda az arczképet Kázmérhoz. Ő mutatta azt meg legelőször a vőlegénynek.

Mythologiai szépség volt az eljegyzett mátka. Úgy volt lefestve, mint Sappho: görög chlamysban, vállára omló aranyszőke fürtökkel: a félkarja vállig mezítelen. Elefántcsontra volt festve a kép, remekművű aquarellben.

Kázmér nem birta titkolni elragadtatását arájának szépsége fölött: «Istennő ez!»

– Valóban imádásra méltó, erősíté Henrik.

Másnak nem engedték azt megnézni: csak kettőjüknek volt szabad.

De a bohócz odafurakodott alulról az asztal alul s kidugta kettőjük között a fejét, hogy bele sandíthasson a képbe.

Henrik fricskát adott neki az orrára, s eltakarta előle a képet.

– Ejh. Ez nem bolondnak való!

Nem jó pedig egy poétának fricskát adni az orrára; mert az azt nem szivesen veszi és boszut áll a fricskáért.

A bohócz a széttépett füles sapkája helyett elővette a sok alakuvá idomítható kalapját s azt tette fel a fejére. Ezuttal azonban olyanforma capellumot gyurt belőle, a minőt tiszteletes Klausner uram viselt. S egyuttal egy ágymennyezet függönyét kerítve a nyakába, azzal utánzá a tiszteletes ur ránczos tógáját. Eképen állt oda az asztal mellé és poharat emelt.

A vendégek csörömpöltek a serlegeikkel, hogy Lupko szóhoz juthasson. Végre csendesség lett, hogy megszólalhatott a bohócz.

Hangjában és előadásában vakmerően tudta utánozni a tiszteletest. Épen oly ünnepélyesen bocsátá a szavakat az orrán keresztül, a mondatok végén megnyujtva a szótagot.

– Érdemes gyülekezet! Én is egy örömhirt bocsátok el magamtól, mely ma érkezett hozzám kutyapostával Siberiából. A hatalmas Siberiának dicső fővárosából Irkuczkból. Iramszarvasbőrre tunguziai hieroglyphákkal irva kaptam a levelet, a melyben tudósít a hatalmas samojéd herczeg pán Subagalléros, a maga és herczegasszonya pána Csoroszlya részéről, miszerint tizenkilencz leányuk közül az egyetlent, panicza Kaczamajkát a mai napon az én egyetlen fiammal, Henrikkel eljegyezték.

A vendégsereg nagy hahotában tört ki e bohókás paródiára; a trombitások fertelmes nagy tust fujtak: mindenki röhögött: még maga a jámbor tiszteletes is csendesen mosolygott a bolondságon.

Hiszen bolondság volt. Talán maga Henrik épen olyan jót nevetett volna rajta, ha ő is végig itta volna a társasággal az egész lakomát. De hát ő egészen étlen és szomjan maradt. S az nagy veszedelem! Egy beborozott társaságban egy józan ember.

Kázmér is kaczagott a bolond szavain. Goromba tréfa volt: de hát bolondtól ki veheti rossz néven a bolondságot?

Henrik pedig csak hallgatott, elsápadt; az ajkait harapdálta véresre.

– No pajtás, hát mit morfondérozol? Csak nem haragszol tán? kiálta rá Kázmér.

– Dehogy haragszom. Csak kalkulálok. Te, meg én: az kettő. Ingola és Kaczamajka, az is kettő. – Kétszer kettő négy. Akár így, akár amúgy: kétszer kettő mindig négy. Erre emlékezzél vissza!

– No ezt ugyan nem lehet elfelejteni.

Hogy kétszer kettő négy!

Akár igy, akár amugy?

De mi az az «amugy?»

A nagy lakomát nem rekeszté be, csak félbe szakítá a táncz. A jelt megadta a sztaroszta az által, hogy rágyujtott a nagy tajtékpipájára, a mit látva, az uraságok is követték a példát s a fekete kávé mellett hozzá kezdtek a kedélyes füstöléshez. Erre a muzsikusok elhagyták az étkező termet s miután ők is falatozának, egy kis idő mulva, ujból megzendült a muzsika a vendégek feje fölött, a palota emeletén, a hová az étkezőből is fel lehetett jutni csigalépcsőn.

A mint aztán odafenn a mazurka lelkesítő hangjai felharsantak, a tüzlelkü fiatalság kirugdalta a székeket maga alól, s nem várva a biztatást, futott fel a lépcsőn a tánczterembe. Az idősebb urak közül is ment velük, a kinek birta a lába (ebéd után) a garádicsjárást.

Az emeleten volt a viaszkgyertyákkal fényesen kivilágított tánczterem; a hol már akkor össze volt gyülve a lithván főváros ifju szépeinek és deli matronáinak diszes koszoruja, kik az ellenkező csarnok lépcsőin jöttek fel ide.

Henrik is sutba dobta a duzzogást, még az éhkoppot is elfeledte, s ő is sietett a tánczterembe, mely már tele volt hölgyekkel.

A szép leányok álltak, az éltesebb hölgyek ültek, a hogy szokás.

Henrik is megtalálta a leányok között a szive bálványát. Hét év előtt még serdülő leányka volt: ma már viruló hajadon. Akkor nagyon szerették egymást s esküvel fogadták, hogy egymáséi lesznek.

Ott állt a bájos szép Tatjána a mamája előtt. Orosz nemzeti öltönyt viselt, gyöngyökkel hímzett elővel, drágaköves pártával. Orosz csinovniknak a leánya volt, a kinek az atyját Szentpétervárról küldték ide a lengyeleket rendben tartani.

Hét év multán csodamódon megnőtt a szép leány: ő volt a legmagasabb a kisasszonyok között, megjelenését még emelte a magas orosz párta.

Több pár tánczolta már a mazurkát.

Henrik is odalejtett gyermekkori ideálja elé s elébb meghajtva magát annak az édes anyja előtt, daliás tempóval kérte a kezét a kisasszonynak a tánczra. Hét év után első viszontlátás volt ez.

A délczeg hajadon erre elkezdte a hosszú, hímzett keztyüjét lehuzni a kezéről.

Henrik elbámult. De furcsa uj szokás ez! Hogy a tánczosnő lehuzza a keztyüt a kezéről, mikor tánczra hivják!

A kisasszony odanyujtá Henrik elé a kezét: de olyan különös mozdulattal.

– Tatjána kisasszony? rebegé Henrik.

– Nos? Doctor! Azt hiszem, hogy ön a pulzusomat akarja megtapintani.

Henrik le volt forrázva. Kigunyolják! ő csak doktor, nem levente! Még az van hátra, hogy a nyelvét is megmutassa neki a kisasszony: a hogy a doktornak szokás.

Mozdulni sem tudott, csak ott állt, mint a bálvány. No de hirtelen segített rajta valaki, elmozdította az utjából. Kázmér volt. Ez csak egy leventés lábtoppantással jelezte, hogy tánczra kéri a kisasszonyt, s ennek az mindjárt a derekát nyujtá; Kázmér átkarolta azt a karcsu derekat s röpítette a leányt magával a tánczba.

Henrik kábultan tekinte utánuk. Az ő hajdani kedvese s az ő jó barátja! Hogy ragyog a leány szeme, mikor tánczosa szemébe néz! Mintha szemeikkel tartanák egymást fogva. Ez a mazurkának a varázsa. A levente megáll középen, karjait összefonva, tánczosnéját elbocsátja magától, a ki őt körben körüllejti. De az alatt is folyvást leventéje szemébe néz a leány, s e szem varázsával visszahagyja magát vonni hozzá. S akkor úgy tesznek, mintha suttognának egymással.

Mikor szünete volt a táncznak, Kázmér odavezette tánczosnéját a kredenczhez s frissítőt nyujtott neki. Ott ácsorgott Tatjána kisasszonynak a papája is, a jó Eskimoff Nikoláj. A leány átölelte az apját, megcsókolta orczáját és a fülébe sugott valamit. Aztán repült vissza megint lovagja karján a colonneba. A mazurkának sok figurája van: azt Henrik mind végig nézhette egy ablakmélyedésből.

Mikor vége volt a táncznak, Kázmér visszavezette a kisasszonyt a mamájához s térdhajtás és kézcsók mellett bucsút vett tőle; Henrik oda ment a barátjához s szemrehányást tett neki.

– Elkaptad előlem az én szeretőmet.

Kázmér elébb csodálkozva tekinte rá, aztán a szeme közé nevetett.

– De bolond fiu vagy te! Hát az csak természetes, hogy az első tánczot a szép Tatjánával nekem kell eljárnom a mi házunknál. Ez a világi rend.

– Miért volna ez a világi rend?

– Miért? Te úgy látszik, hogy még nem is tudod, hogy az alatt a hét esztendő alatt, a míg te velem együtt odajártál a világban, nemcsak a kis leány nőtt meg ilyen nagyra, hanem a papája is. Az a kis csinovnik, a kinek te hét év előtt aktákat másolni segítél, manapság grodnoi kormányzó: excellentiás ur, a ki a várban lakik, s még az én apámnak, a sztarosztának is parancsol. Úgy bizony fiacskám. A kis Tatjána nagyranőtt, a mióta nem láttad, nőjj te is nagyobbra, ha el akarod érni. No ne csinálj ilyen eccehomo képet: eredj inkább tisztelegj te is a kormányzó urnak. Az most igen nagy barom!

V. MINDEN UT SZENTPÉTERVÁRRA VEZET, DE HÁT AZTÁN HOVÁ?

Most világosodott fel már Henrik fejében, miért ültették az asztalnál Tatjána papáját Eskimoff Nikolájt mingyárt a püspök mellé. Hisz az most nagy potentát!

Valami messzelátó gondolat járt Henrik lelkében. Odament a frissítőszereket osztogató kredenczhez, a hol a kormányzó ur gyönyörködött a szép leányok tánczában s a közben szürcsölgette a jeges sorbetet.

Mélyen meghajtotta magát előtte s oroszul üdvözlé.

«Zdravtwujtye excellentia!»

A kormányzó a vállára veregetett a doktornak.

– No hát te is hazakerültél? Már hivatalt is kaptál?

– De nem akarom azt megtartani.

– Hát mit akarsz? kérdé Eskimoff, a poháron keresztül vizsgálva az ifjut.

– A mi szélesebb pályát nyit előttem. Itt Bielistokban a doktornak nincs kelete: különösen a homöopathának. Itt a ki megbetegszik, azt kivánja, hogy nagy fityegős palaczkokban itassa velük a doktor a medicinát s nem is recept neki, ha egy árkus papirost végig nem ír. Az érvágások, kataplazmák sem maradhatnak el. Az uj orvosi tudomány pedig mindezt elvetette már. De hát azt itt nem értik meg. A lengyel a traditiókban él. Szentpétervárra akarok menni. Ott nyilik tér egy vállalkozó orvos előtt. Szentpétervár az uj Róma! Minden ut oda vezet. Esedezem előtted, kegyelmes uram, adj nekem ajánló leveleket a császárvárosba a te ismerőseidhez, hogy protekczió utján boldogulhassak.

– No azt szeretem, ha innen elkotródol. S majd adok ajánló leveleket. Mikor mégy? Holnap mingyárt? Annál jobb. Hanem elébb megállj fiacskám. Ingyen nem adunk semmit, cserében mindent. Te jó pajtása vagy ennek a Kázmér urfinak, ugy-e?

– A hogy veszszük.

– De én láttam, hogy a mint Kázmér urfi elvégezte a tánczot a leányommal, rögtön te veled eredt bizalmas suttogásba. Hát legelébb is felelj nekem arra a kérdésemre, hogy ha a lengyel valakinek a szavát adja, meg szokta az azt tartani?

– Bizonyára azt mondhatom, kegyelmes ur, hogy ha a lengyel szavát adja a jó barátjának, hát tüzbe, vizbe megy érte; ha szavát adja az ellenségének, hát visszatér hozzá a fogságába, ha szavát adja zsarnokának, hát türi a nyakára tett jármot: – hanem ha szép leánynak adta a szavát, akkor elfelejti azt, a mint a sarkán megfordult.

– Ezt az utolsót nem csak a lengyelek teszik úgy. Hát még egyet kérdezek tőled. De a hogy igazat felelsz rá, a szerint taksálom a hozzád való jó indulatomat. Te hallottad a sztaroszta felköszöntőjét, a melyben elmondta Kázmér urfi eljegyeztetését egy bécsi herczegkisasszonynyal: te láttad is annak az arczképét, mert a sztaroszta felszabadított rá. Hát mondd meg nekem igazán, becsületedre, melyik szebb a kettő közül: az én Tatjánám, vagy az a bécsi herczegkisasszony?

– Excellentiás uram! Párisnak nem eshetett olyan nehezére az itéletmondás, midőn három istenasszony közül kellett egynek odaitélnie az aranyalmát, mint nekem választ adni arra a kérdésre, hogy a két hölgy közül melyik szebb az «én» szemem előtt. Hanem egyet mondhatok neked. Azon a képen a háttérbe van odafestve két fenséges lovagvár. Azok a hozzájuk tartozó uradalmakkal együtt a menyasszony hozományát képezik. S ezek a várak nagyon szépek.

– Jól van. Mindent tudok. Holnap, ebéd után jőjj fel hozzám a várba, az ajánlóleveleidért.

Henrik aztán eltünt a tánczteremből: visszavonult a szobájába a jövendő fondor terveit kikoholni.

Minden rossz indulat fel volt már ébresztve szivében: az irigység, a megszégyenülés, a boszú, a megcsalt szerelem. Ez a négy szörnyeteg, a kinek soha nincs lehunyva a szeme: ébren alszik.

Virradóra hivatták a sztarosztához. Ott ült az öreg a karszékében, veresre ivott ábrázattal és fujt erősen.

– Mit csinálsz kegyelmes uram?

– Várom a gutát, a ki megüssön, vagy a kirurgust, a ki eret vágjon rajtam: felelt kedélyesen a sztaroszta. Az a kérdés, hogy melyik jön hamarább?

– Én jöttem.

Aztán elvégezte a sebészi műtétet a sztarosztán, a mit már annak megkivánt a természete minden nagy lakomázás után.

– Jól van fiacskám. Érted a mesterségedet. Kár, hogy nem maradsz itt az udvaromban.

– Hogyan? Kegyelmes uram.

– A kormányzó beszélt velem. Elmondá, hogy Szentpétervárra kivánkozol. Igazad van. Azonban engemet is rábeszélt, hogy én is küldjem a Kázmér fiamat az orosz fővárosba: fel a czári udvarhoz. Ott nagy kelete van az ilyen daliás ficzkónak, a ki még olvasott is, s filozofálni is tud. A muszkák szeretik a filozofiát. No nálunk ugyan keveset adhat el belőle. Mi azt teszszük, a mi a szivünk hevében eszünkbe jut s nem tanakodunk rajta sokat. Hát menjetek megint együtt. Én utánnad küldöm a fizetésedet, a mit az udvaromnál levő hivatalodért igértem s azt kivánom, hogy egyedül a fiamra vigyázz érte. Valami bajba ne ártsa magát.

Henrik kezet csókolt a jóltevőjének. Értette az összefüggést.

Ez az ismert jelszó. Valakit előmozdítanak, hogy elmozdítsák.

A kormányzó észrevette azt, hogy Kázmér balkézen vezette vissza a tánczból a leányát az anyjához. – Csak menjen az urfi Szentpétervárra.

Ebéd után felment a várba Henrik a kormányzóhoz. Az átadta neki az ajánló leveleket és – két utlevelet: a maga és Kázmér számára.

– Kázmér urfi is veled fog menni. Aztán a lelkedre kötöm fiacskám, hogy engem mindenről idejekorán tudósíts, a mit jó barátod tesz, vesz és tenni szándékozik. Értesz engem?

– Jól értelek, kegyelmes uram.

Alig mult el egy esztendő, hogy a két jó barát elment Szentpétervárra, a midőn egy éjjel hazaérkezének együtt a bielistoki várkastélyba.

Sötét éjjel jöttek meg: akkor is a vadas kert kapuján kerültek be s a náluk levő kulcsok segélyével, a cselédség tudta nélkül jutának be a kastélyba. Felkeresték a sztarosztát.

Egyesegyedül ült az öreg a hálószobájában, a nagy karszékében. Három asztal volt a közelében: egy előtte, kettő a két oldalán. Az előtte levő asztalon volt egy nagy pergamentlevelű könyv: abban volt szép kezdőbetűkkel megirva Lithvánországnak a története, a legelső pogány fejedelmektől kezdve; a másik két asztalon pedig valának elhelyezve a mindenféle alaku kegyes palaczkok: úgy mint a chartreuseök és benedictinerek s más aféle dicséretre méltó életelixirok. A sztaroszta, felváltva, olvasott hol az egyikből, hol a másikból.

Nagyot bámult, mikor a két ifjut megjelenni látta.

– Hát titeket a griffmadár hozott-e ide?

– Valóban a griffmadár hozott, monda neki Kázmér urfi, az a griff, a ki a világ hatalmasait a körmébe ragadja s a Kaf hegyig viszi.

Aztán elmondá az apjának, hogy minő világalakító terv szülemlett meg a nagy Oroszország fővárosában, Szentpétervárott. Nem kevesebb az, mint a minden népek felszabadítása a zsarnoki uralom alól. Egy hatalmas szövetség keletkezett, élén Constantin herczeggel, a zsarnoki önkény megbuktatására. Részesei e szövetségnek az orosz birodalom minden nemzetei, az ötödik ezek között a lengyel. A hatodik és hetedik, a mely még most nem tartozik az orosz világbirodalomba, az oláh és a magyar; de majd ezek is csatlakozni fognak. Ennek a jelvényeül visel minden tagja e szent szövetségnek egy réz gyürüt, melynek hét czikke van: a hét nemzet kezdőbetűivel.

Az öreg Moszkowszky nagy gyönyörűséggel vette be ezt a tervet.

Minden megérett már a kitörésre. A hadsereg meg van nyerve a forradalom részére, a tartományokban meg vannak alakítva a felkelő bizottságok, a szerepek ki vannak osztva.

Volhyniának a felkelő bizottsága Moszkowszky Kázmérra van bizva.

Szentpétervárról várják a jeladást.

A mint ott kitört és tért foglalt a forradalom, azzal egyidejüleg minden fővárosban: a déloroszok Kievjében, a tatárok Kazánjában, a krimiek Bakcsiszerájában, a finnek Helszingförsében, a lengyelek Varsójában egyszerre felüti a fejét a forradalom. S nem késik támogatni a közös kitörést Bielistok, Perm, Odessa, egész fel a szibériai Tobolsk városáig.

A sztaroszta el volt ragadtatva e kiáltástól.

– Hát a kormányzóval mi történik akkor?

– Az Eszkimoff Nikolájt elfogjuk a citadellájában az őrségével együtt.

– És akkor söpörni fogja ő az udvart a bielistoki kastélyban? ujjongott a sztaroszta. Az a dölyfös leánya, a Tatjána pedig mosogatni fogja a czintányérokat a pitvarban!

– Hanem ezt mind titokban kell tartani mind addig, a mig a jeladás meg nem érkezik Szentpétervárról az általános felkelésre.

Csak egyért neheztelt egy kissé az öreg sztaroszta. Ha már a szent szövetség Volhyniát is felvette a tagjai közé, miért nem bizta annak a vezetését a legjogosultabbra: ő reá, az apára? miért a fiára?

– Látod, te már nagyon öreg vagy és sokat iszol.

Az öreg aztán csak beletörte magát az uj világrendbe. Hisz így is visszahárul rá majd a dicsőség, ha a fia lesz Volhynia vezetője.

A két fiatal ember tehát e naptól fogva elrejtve maradt a várkastélyban, senki sem tudott az ottlétükről semmit.

Úgy volt, hogy galambpostával fognak izenetet kapni Szentpétervárról.

Egy napon aztán megérkezett a várt postagalamb a várkastélyba.

Megtalálták a farkatollára huzott hártyalevelet, melynek titkos irásához Henrik birta a kulcsot.

Henrik átvette a titkos levelet s lehüvelyezte annak a tartalmát.

– Rossz hír! A legrosszabb! Szentpéterváron kitört a forradalom, de azonnal leveretett. A szövetség vezérei mind valamennyien elfogattak. Meneküljön, a ki még tud.

– Itt van ni! mondá a sztaroszta. Én vén vagyok és sokat iszom. De ha valamit tenni akarok, azt nem vitatom meg senki mással, mint saját magammal. Ti bölcsek vagytok és fiatalok; fecsegők és tehetetlenek.

– Most már csak a futásban az üdv. Mondá Henrik. Nekünk meghozta a vészhírt a postagalamb ma: a kormányzó még nem tud róla semmit. Ő hozzá a hivatalos jemsik utján csak holnapután érkezik el az utasítás. Két napi egérutunk van előtte. Nekünk menekülnünk kell azonnal.

– Hová? kérdezé a sztaroszta.

– Világos az utunk. Ausztria ott van közelben. Bécs nem szolgáltatja ki a politikai menekülteket. Ott van Kázmérnak leendő apósa, a nagy befolyásu államférfi. Neki az ő szárnyai alá kell menekülni. Csak az első furia elmuljon a fejünk fölül: a többit aztán a nagykövetek majd eldiplomatizálják.

Tehát a két ifjunak együtt kellett futni az osztrák határ felé. Ittlétükről és futásukról az orosz kormányzóságnak nem lehetett tudni semmit.

Hét nap mulva kapott a sztaroszta egy Henrik által irott levelet, melyben tudatják vele, hogy a két ifju szerencsésen átjutott a határon, megérkezett a császárvárosba: azonnal a herczegi családhoz mentek, a hol nagy szivességgel lettek fogadva. Nincs semmi baj. A forradalomban való részvétet egyszerűen eltagadják. A nagykövetségek majd eligazítják a többit.

Ez örvendetes hirt Moszkowszky tiszteletes Klausner urammal is sietett közölni, a ki ezentúl ismét mindennapos látogatója lett a sztarosztának.

Még nagyobb megnyugtatására szolgált Moszkowszkynak az is, hogy a mikor már az ujságok is tele voltak a szentpétervári lázadás hirével s annak minden részleteit is közölték (s még abban az időben az ujságiróknak hazudni vagy nem volt szabad, vagy muszáj volt: de tetszésükre épen nem volt bizva) ugyanakkor több izben találkozott Eskimoff kormányzóval és az folyvást igen nyájasan viselkedék iránta, soha sem kérdezősködött a fia után és egyáltalában nem példálózott a szentpétervári összeesküvésről, mintha az ő rájuk kettőjükre legkevésbé sem tartoznék. Természetesen, ő maga sem hozta azt elő soha.

Nagyon kevés idő vártatással érkezett egy levél a sztarosztához Sonnenburg herczegtől, melyben örvendetes szavakkal tudatja a «nászurával» hogy a mai alul megirt napon egyetlen leánya Ingola az oltár előtt lett örök frigygyel egybekötve Kázmér urfival, a sztaroszta fiával. Ezzel egyidejűleg irt Henrik is az apjának, nagy körülményesen vázolva a főuri menyegző változatos pompáját, mely után a boldog pár kivonult azonnal az ősi várba: Sonnenburgba. Onnan majd Olaszországba mennek nászutra, a hová őt is magukkal viszik: – az orvost.

Erre az örömhirre az öreg Moszkowszky csendes misét szolgáltatott.

Még nem mult el egy ujabb év, a midőn maga Kázmér urfi tudatá levélben apjával az örvendetes családi eseményt. Fiucska született, anya és fiu a legjobb egészségnek örvendenek: az utóbbi anyai nagyapja nevére Maximiliannak kereszteltetett.

– Itt van ni! Dicsekedék Moszkowszky Klausnernek. Egy unoka! A kinek a neve Maximilian! Osztrák herczegnek az unokája. Ez már csak nem lesz paraszt soha. Volt már valaha egy Maximilian nevü paraszt a világon? Soha! Fittyet vetünk már a zsidó prófétának!

Sürün következtek ezután a meny levelei. Gyöngéd finom kézzel, vékony tollal irott sorok. A mívelt lelkű hölgy rajzolja ezekben a végtelen nagy idylli boldogságot, melyben Kázmérral osztoznak.

Azután jön egy örvendetes tudósítás a császári udvari kanczellár által aláirva, melyben hivatalosan tudatják a sztarosztával, hogy fia Kázmér a császári hadsereg első uhlánus-ezredénél őrnagyi ranggal lett alkalmazva.

Megint ujabb év után ismétlődik az örvendetes családi ünnep. Itt a második! «Szaniszló» lett a neve. Ennek már egy lengyel ős nevét adták!

– Hej be szeretném őket látni! sóhajta fel az öreg sztaroszta.

De hát már az ő csontjai nem kivánják a szekéren utazást. Bécs városa vajmi messze van Bielistokhoz!

Ámde a mit meg nem látni szinről-szinre, betelik a kivánsága képmásban. A szerető meny lefesti a két apró ivadékot, a mint egymást ölelve tartják, fejecskéikkel összebujva. A sztarosztának a könyei omlanak, mikor ezt a képet nézi.

– Ezek csak nem lesznek parasztok soha!

Ujabb ajándékok jönnek.

Megküldik Bécsből a Moszkowszky-Sonnenburg familiák összeállított kettős családfáját egy képen egyesítve. Rézmetszetben van elkészítve, remek rajzokkal. Egy hibát nem találni benne.

Az öreg sztaroszta maga is ir levelet gyermekeinek; fiának és menyének. Ugy szólítja meg őket a levélben, hogy «gyermekeim». Biztatja őket, hogy eljön az ideje, a mikor őt majd meglátogathatják itt az ősi kastélyban Bielistokban. A czár amnestiát fog adni azoknak, a kik 1824-ben compromittálva lettek, s a külföldre menekültek. Reméli, hogy még azt az időt meg hagyja neki érni a mindenható. A Henriket is köszönteti, a ki hűségesen ott van Kázmér mellett.

Derék fiu. Azt megbecsüljék!

Bizony derék fiu; minden héten ir az apjának levelet s hébe-hóba egy kis pénzt is küld neki haza. Ámbár nagyon lassan megy a keresete.

Majd megint ujból kap egy megtisztelő levelet Bécsből a sztaroszta, melyben lekötelező módon tudósítja a főudvarmesteri hivatal, hogy ő felsége a császár és király Moszkowszky Kázmért alezredessé léptette elő s a kamarási arany kulcscsal ékesítette fel.

– Az én fiam alezredes! A hatalmas császári hadseregben! Hajh, de szeretném őt látni, abban a piros prémes egyenruhában. A kamaráskulcsot vajjon hová akasztja? Az övére, vagy a vitézkötésére? Csak legalább az arczképét megláthatnám! Édes tiszteletesem, ha még egyszer irsz a Henrikednek: kösd a lelkére, hogy szóljon a fiamnak, festesse le magát a számomra; de egész ember nagyságában. Lóháton ülve. A hogy az ezredét kommandérozza s azt küldje el nekem. Az lesz nekem a legkedvesebb karácsonyfia.

Klausner Gottlieb uram megirta a fiának ezt a kegyes atyai kivánságot s kapott is rá választ.

De ez a válasz nagyon boszantá mind a két öreg urat.

«Kázmér nem engedi magát lefestetni: az a babonás hit bántja, hogy a kit ifju korában lefestenek, az ifjan hal meg».

– No, látott már valaki ilyen bolondot? förmedt fel a sztaroszta. Az én fiamnak babonája van! Olyan babonája, a milyennek még én sem hallottam hirét soha. Hát azért tanulta a filozófiát, metafizikát, meg a chémiát? Én nem kaptam Utrechtben diplomát, még sem hiszek ily bolondokat. Látszik, hogy Bécsbe került: ottan ragadt rá az ilyen morfondérozás!

– Én tudnék ezen segíteni, mondá Klausner Gottlieb. Ismerek Bécsben egy hires festőt, a kinek az a különös talentum adatott, hogy ha valakit egyszer jól megnéz, odahaza élethiven le tudja festeni az arczképét, a nélkül, hogy a lefestett tudna felőle valamit. Ezt meg lehetne bizni ezzel a feladattal.

– Ugyan kérlek, tedd meg a kedvemért. Ezer tallért küldök neki előre foglalóul; s ha megjön a kép s a fiamra ismerek benne, annyit fizetek neki érte a mennyit kiván.

Néhány hónap mulva megkapta a festőtől a választ Klausner. A kép utban van, jól becsomagolva, rámástul: négylovas társzekér szállítja Bécstől Bielistokig, csak a vámon vigyázzanak vele a határnál, hogy meg ne sértsék.

Valóságos diadalmenettel hozták haza a képet. Roppant nagy faládába volt bepakolva, s a felnyításához három mesterember kellett, a ki a sok pántokat és sarkakat leszedje róla.

Ugyanazon a napon, a melyen az arczkép megérkezett, oda izent a kormányzó a sztarosztához, hogy meginvitálja magát ebédre hozzá.

– Soha jobbkor! mondá a sztaroszta. Legyen ő is jelen, mikor a képet behozzák. Ne szóljunk neki felőle semmit. Hadd legyen rá nézve nagy a meglepetés. Majd hogy fog elbámulni a csinovnik, mikor meglátja a Kázmért a császári egyenruhában! Ráfestette a piktor az arany kulcsot is, ugy-e?

– Azt nem festhette oda, monda Klausner; mert azt hátul viselik a kamarás urak.

– Hátul viselik a kitüntetést? No még ilyet sem hallott az ember soha!

Eskimoff ur pontosan megjelent az ebédre. Csak hárman valának az asztalnál: a sztaroszta, a lelkész, meg a kormányzó. Kedélyesen elmorzsolgatának egy nehány palaczk tokajit. Mikor aztán a pipákat hozták, hogy befejezzék vele az ebédet, azt mondá a kormányzó:

– No már most, nemes uram, beszélhetünk valami komoly dologról. Nem akartam az ebéd alatt a lelkedet indulatba hozni vele. A «szegény» fiadról akarok neked beszélni.

– Óh, az nem hoz engemet indulatba. Ámbár nem tudom, hogy miért nevezed őt «szegénynek». Én nem találom olyan szomorunak a fiam sorsát.

– No hát az igen szép tőled, hogy ennyire megnyugszol a czár legmagasabb intézkedéseiben s a fiad sorsát nem találod olyan rettenetesnek; a miről egyéb iránt megnyugtatlak, hogy az a sors már véget ért: a czár általános amnestiát adott az 1824-iki lázadásban részt vett vezetőknek.

Moszkowszky vállat vont.

– Az én fiam nem vitt vezérszerepet semmiféle lázadásban.

– No már, édes sztarosztám, ezt nekem ne mondd. Én ismerem az egész felségárulási proczessust; tudom, hogy Kázmérnak mennyi része volt benne. Elég munkámba került oda vinni a dolgát, hogy a halálos itélete életfogytig tartó számüzetésre szelidíttessék: Szibériába.

– Az én fiam Szibériába?

– Igen. Onnan szabadítá őt nem rég haza a czári kegyelem.

– Barátom! Te neked megártott ez a kis tokaji. Nagyon apró poharakból ittad. Töltsd nagyobba s gyógyítsd ki magadat vele. Az én fiam sohasem volt Szibériában.

– Ejnye, hisz én magam szállíttattam oda. Meg van nálam a tobolszki kormányzónak a levele, a ki átvette tőlem ezelőtt hat esztendővel.

– De én nekem meg itt van a bécsi főudvarmesternek a gratuláló levele, a melyben a fiam kineveztetését dzsidás őrnagygyá tudtomra hozza.

– A te fiad dzsidás őrnagy? A bizony raskolnik!

– Raskolnik? Hát egy raskolnikhoz adják feleségül a Sonnenburg herczegkisasszonyt ugy-e?

– Sonnenburg herczegkisasszonyt a te fiadhoz? Ne bolondozz már! Hiszen én fogattam el, mikor a határon át akart szökni. Nem tagadhatta el a forradalomban részvételét, mert megtalálták nála a comitének meghatalmazását. Az volt a szerencséje, hogy a diplomája is vele volt s abban ki volt téve, hogy chémiát és bányászatot tanult. Az ilyen deliquenseknek, a kik bányászathoz értenek, az a kivételes kedvezmény jut, hogy nem kapnak kancsukát, s nem vernek rájuk bilincset; hanem azért a tudományukat az uráli aranybányákban kell nekik értékesíteni.

– Az én fiam az uráli aranybányákban? félrebeszélsz te, komám!

– No de csak eleinte: 1825 kezdetén volt ez.

– Mit 1825 kezdetén? Akkor az én fiam Olaszországban töltötte a mézes heteit a feleségével együtt. Onnan irtak nekem, a Vezuvius tetejéről! Ő és a felesége.

Most már hahotával kaczagott a kormányzó.

– A fiad felesége irt neked? A szamojéd főnök leánya irt levelet a Vezuviusról.

– Dühbe ne hozz, atyámfia! Tán csak nem a Kaczamajkát érted, a kit a bolond Vulko mondott.

– Én nem tudom, kinek híják a feleségét, csak azt tudom, hogy egy szamojéd főnöknek a leánya. Nekem a sibériai kormányzók mindegyike rendes tudósítást küldött évről-évre a Kázmér fiadról. Különösen felkértem rá őket. Egy esztendőt töltött a fiad az uráli aranybányában: akkor a jó magaviseletéért, meg az atyja iránt való tekintetből megengedték neki, hogy földmíveléshez kezdjen a Jeniszei mellett. Ott összekerült valami szamojéd törzszsel. Jó, becsületes, vendégszerető nép ám az. A főnöknek a leánya belészeretett: hozzá adták. Kázmér ott jurtát épített magának; iramszarvasokat tenyésztett: felszántott egy darab földet, s azt bevetette szibériai rozszsal; s ez idő alatt született neki két fia.

– Tudom! Nagyon jól tudom! mondá a sztaroszta, a ki már majd megpukkadt a visszatartott nevetéstől; megküldte az anyjuk az arczképeiket.

– Az anyjuk? Az arczképeiket?

– Gyönyörű két szőke poronty!

– Szőkék! Még szőkék is hozzá!

– Az egyiket az anyai nagyapja nevére Maximiliánnak keresztelték, a másikat Szaniszlónak.

– Soha sem tudtam, hogy a szamojédek között Maximilián és Szaniszló nevű ősapák is vannak.

De most már aztán komolyan megharagudott a sztaroszta. Mérgesen csapott az öklével az asztalra.

– Szent Prokop ucscse! Most már elég volt ebből a szibériai tréfából, meg a szamojéd princzekből. Velem ne tréfáljon kend! Hallja kend!

– De szent Miklósra mondom! Ha én kend, kend is kend! Nem is tréfálok kenddel, hanem kend tréfál én velem: a mi nagyon helyén és idején kivül van. Hallja kend!

– No hát mindjárt hozom a bécsi főudvarmesternek a levelét s azokkal verem ki a szemeidet: – kendnek!

– Én meg előállok a tobolszki, irkuczki és jeniszeiszki kormányzók leveleivel s azokat törölöm az orrodhoz: – kendnek.

Már közel volt a két tekintélyes ur, hogy ökölre menjen egymással; szerencsére ott volt közöttük a tiszteletes, a ki mindig józan maradt.

– Csillapuljatok le, kegyelmes uraim! szólt közéjük állva Klausner Gottlieb. Minek ez a meddő feleselés? Hiszen íme itt hozzák már amaz arczképet, melyet a kegyelmes sztaroszta megbizásából festett egy kitünő bécsi művész. Kázmér urfinak, az osztrák császár és király dzsidás alezredesének arczképe. Az a kép majd legjobban megmondja, hogy kinek a részén van az igazság?

Két hajdu hozta már a szobába a nagy, nehéz bronzrámába foglalt arczképet.

Odatámasztották azt a fal mellé.

S a mint ezt az arczképet meglátták, mind a hárman, (pedig erős szivű férfiak voltak) megrettenve tántorodának vissza, mintha kísértet jelent volna meg előttük.

«Uram Jézus irgalmazz!»

… Pedig nagyon szép arczkép volt. Remekül megfestve s élethiven eltalálva. Dzsidás tiszt, délczeg tekintettel: oroszlánrőt haja két vállára omlik; arcza piros, szemei kékek, szemöldökei egyenesek, mosolygó szája szegletén egy kis lencse szeplő.

– Ez az én fiam! hörgé a lelkész s ájultan rogyott össze.

VI. A CSERE.

Hát ez a világ sorja! Mondá magában Klausner Henrik, mikor amaz emlékezetes tánczmulatságból magányos szobájába bezárkózott. Én senki sem vagyok: – meg nem látott, észre nem vett alak vagyok; – üres levegő, a kin keresztülnéznek: – társaságban a cseléddel egyenlő vagyok: – egy asztalnál ülök a nagy kutyával: – az udvari bolondnak játékbábja vagyok: – ha megemlítenek, akkor kikaczagnak: – nekem szánják a szamojéd herczeg leányát; s a szép leány a nyelvét mutatja, ha tánczra hivom! – Miért? – Mert a nevem csak Klausner Henrik, s a czimem csak doktor! – «Téged» pedig mindenki ölelget, csókolgat, magasztal: – te rád poharakat köszöntenek; – te viszed az ország zászlóját; – te rád vár a sztarosztai hivatal; – te kezded a tánczot. Neked minden szabad. Téged imádnak a hölgyek. Jobb kézzel elviszed a bécsi herczegkisasszonyt, bal kézzel meg az én szeretőmet. – Miért? – Mert tégedet Moszkowszky Kázmérnak hínak s a neved előtt van egy nemesi czím. – Hátha cserélnénk? – Aztán mennél te a szamojéd princzesszhez s vennéd azt feleségül! A «Kaczamajkát».

Akkor főzte ki ezt a dæmoni tervet.

Legelőször is kiravaszkodta, hogy a sztaroszta küldje el a fiát Szentpétervárra. A külföldi egyetemeken gyakran érintkezett azokkal a democrata orosz ifjakkal, a kik a nagy ligához tartoztak, melynek terve volt, Sándor czárt a trónról letenni, s helyébe Constantin nagyherczeget ültetni, s aztán Oroszország tartományaiból, és Lengyel, Magyar és Oláhországból, egy confœderált alkotmányos birodalmat alakítani. E tervnek oszlopai voltak az orosz főnemesség legelőkelőbb tagjai.

Henrik bizonyosra vette, hogy ha Kázmér Szentpétervárra felkerül, ő is bele hagyja magát sodortatni ebbe a szövetségbe. Minden szabad és nemes eszméért hevülő lelke nem fog ellenállni a csábításnak, mely annál erősebb, mert a legtermészetesebb forrásból ered: a szabadságért rajongó lengyelnek a hazája iránti szerelméből: a neki szánt szerep betölti nagyravágyását. Ő lesz a felszabadított Volhynia vajdája. Az ő kezében lesz a zászló, melyen a grodnói bölényes czímer lobog. Születése, rangja, gazdagsága kinálják meg a vezéri szereppel. Lehetetlen, hogy el ne fogadja.

Mikor aztán az összeesküvés annyira megérett, hogy a kitörés napja is ki lett tüzve: a forradalmi bizottság Kázmért felhatalmazá a felkelés szervezésére a volhyniai tartományokban. Kázmér és Henrik e czélból utaztak haza Bielistokba.

A szentpétervári fölkelés azonban első fellobbanásában elfojtatott. Hasztalan hitették el az orosz katonákkal, hogy «Constitutio» annyit jelent, mint Constantin nagyherczegnek a felesége: – a czár még is csak kedvesebb maradt előttük, mint az asszonyság.

Most azután mind azoknak, a kik a tartományokban szervezték az általános felkelést, menekülni kellett, a míg nyitva a határ.

Ekkor Henrik elárulta a barátját Eskimoffnak, a grodnói kormányzónak.

A határon utólérték őket az üldöző kozákok.

Ezeknek azonban csak Kázmér elfogására volt parancsuk. A doktort engedték tovább futni.

Kázmér azzal az elővigyázattal élt, hogy minden iratot Henrikre bizott: azokat is, a melyek őt vádolhaták, a comité meghatalmazásait, a forradalmi szervezést, de az ajánló leveleit is atyjától a bécsi főurakhoz, Sonnenburg herczeghez. Ő nála nem találtak semmit.

A compromittáló iratokat azonban Henrik a legelső postaállomásról megküldte Eskimoffnak. Egyuttal a Kázmér tudori oklevelét is.

Ő maga pedig folytatta az utját Bécs felé akadálytalanul. A császári metropolisba megérkezve, mindenütt, a hová Kázmér ajánló levelei szóltak, úgy mutatta be magát, mint Moszkowszky Kázmér grófot. Finom, előkelő megjelenése, mívelt társalgása, nagy ismeretei lehetővé tették az alakoskodást. A sztarosztával és annak egész környezetével, de különösen Kázmérral való ismeretsége birtokába helyezé őt a legbensőbb családi titkoknak, a mik ámító szerepét igazolták. A herczegkisasszony szívét is teljesen meghódítá lovagias odaadásával: a messze kézből kötött házasság valódi szerelmi viszonynyá vált közöttük. A mellett az udvari körök pártfogását is kiérdemelte. Részt vett a Carousselekben. Pénze volt hozzá elég, hogy rangjához illő pompával léphessen föl. A lovagjátékokban szerzett érdemek sikeresebbek, mint a miket a hadjáratban szereznek. Gyorsan lépett a rangfokozat lépcsőjén. Bőkezű volt: (a sztaroszta pénztára győzte). Rövid időn a császárváros legünnepeltebb, legirigyeltebb alakja lett az ál-Moszkowszky gróf.

Semmitől sem lehetett tartani. – Ebben az egész országban senki sem ismerte Klausner Henriket. Ki az? Egy semmi! üres levegő. A ki látta, sem látta meg. A csalásnak nem lehet kiderülni. A vén sztaroszta Bécsbe le nem jön Bielistokból semmi vágy miatt; mert azt a potroha és a köszvénye nem ereszti. Ő maga feleségestől nem mehet Oroszország határán keresztül az apja látogatására, mert összeesküvő volt, számkivetésben él s még ha amnesztiát kapna is: a lengyel menekültnek jól áll, ha az oroszt gyülöli s tájékára sem megy.

És maga az igazi Moszkowszky Kázmér! No annak jó okai vannak Bécsbe nem jönni. Az, ha a rámért kancsukaütések alatt meg nem halt, élethosszig számüzve van a szibériai bányákba, vagy a végtelen hómezőkbe, s a míg a jó barátja a fényes császárvárosban ugratja a paripáját a lovagjátékok köröndjén, vezeti menuettet tánczolni a grófnőket a bálban, fogadja az üdvözlő küldöttségeket s üríti a vadpoharat a czimborákkal a nevenapján, éli a paradicsom napjait a világ legszebb hölgyének karjaiban, válogat az aristocraticus nevek között az uj szülöttei számára: az alatt a «névtelen ember» a kitől elvették a családi nevét, adtak neki egy számot, a mit a kosokjának a hátára festettek: 13579. No hát a 13579-ik roskolniknak van oka miért nem jönni Bécsbe! Nagy darab szikla az, a mit keresztül kell vágni az arany telér után. S ha onnan kibocsátják, elviszik még nagyobb Szibériába, a vadászok koloniájába; ott sok nyestet, nyusztot kell neki összelőni, a mig kiérdemli, hogy megengedjék neki valahol letelepedni a folyamok mentén, a hol szántson-vessen s törje a tenyerét egészséges munkában: télen timárolja az irhabőrt, faragjon emberformára tengerikutya-fogakat a samojédek számára balitának. Talán feleséget is kap a sátorozó nomád törzsek szép fajából: kurtaczombu, szélesképü, fókaszáju szépséget; majdan családi örömöket is élvez. Keres az uj princzek számára nevet: de – nem a kalendáriumban, nem a góthai almanachban. A roskolnik meg a szamojéd nő porontyait nem mártja a pap a medenczébe: azok csak nevet kapnak az apjuktól: «dobrocz», – «miloszcz» (jóság, szeretet) ha leányok; «pomszta» – «váda» (boszú, vád) ha fiuk.

Az igazi Moszkowszky Kázmér jól el van téve!

De hátha egyszer a fehér czárt megszállja valami szelid hangulat, s amnestiát ád a Szibériába deportált összeesküvőknek?

Még e miatt sem lehetett aggódni. A ki kegyelmet kap a visszatérésre Szibériából Oroszországba: annak egyuttal meg is jelölik a várost, a hol tartózkodnia kell, jó messze mind a fővárostól, mind a saját szülő hazájától. S azt a várost elhagynia nem lehet; – külföldre pedig épen nem szabad neki mennie.

A sztaroszta sem él örökké. Egyszer csak megüti a guta.

Mindenki felől biztosnak érezte magát Henrik. Csak egy ember felől nem: a saját édes apja felől nem lehetett biztos.

A lelkésznek jöhet egyszer az a gondolatja, hogy egy bécsi utazásra vállalkozik: a saját fiát meglátogatni.

Erre az eshetőségre folyvást tartott az ál-Moszkowszky egy kis szerény szállást a külvárosban, szegényes bútorzattal, a hol nonputárem esetén a jámbor öreget, mint szigoru körülmények között élő medicus fogadhatja. Volt e szerephez való jelmeze is tartalékban.

S ha netalán (a mi nagyon valószinü) Klausner Gottlieb meg akarná látogatni az ő kegyes patronusának a fiát a sonnenburgi kastélyában: az ellen is talált ki Henrik antidotumot. Az atyjához irott későbbi leveleiben elhitette az öreggel, hogy ő maga haragban van egykori jó barátjával Kázmérral: annyira összezördültek, hogy ő annak a küszöbét soha át nem lépheti. Ha pedig egyedül találna odamenni a feleségéhez a tiszteletes: a herczegnő nem fogja őt maga elé bocsátani. Férje eléggé felvilágosítá őt a felől, hogy Klausner Henrik volt az árulója, kinek hűtlensége okozta a számkivetését; ennélfogva bizonyos, hogy a herczegnő az áruló bajtárs apját a cselédeivel fogja kidobatni az ajtón.

A közben pedig a sztarosztának is folyton irt leveleket, Kázmér irását a legügyesebben utánozva: azokban is panaszkodott Henrikre.

Olyan ravaszul körülfonta magát a hazugság pókhálóival, hogy az igazi alakját nem lehetett megsejteni alatta.

Csak egyre nem gondolt. Arra, hogy tudta nélkül lefestetik az arczképét a sztaroszta számára.

S ez a gondolat épen az atyjától eredt.

VII. KÉTSZER KETTŐ «UGY IS» NÉGY.

A sonnenburgi kastélyban nagy ünnepségeket tartottak. A kis Maximilian herczegnek a hatodik születésnapja volt.

A fiucska épen egy súlyos betegségből gyógyult fel. Olyan járványból, mely a gyermekekre nézve a legveszélyesebb.

Henrik, fiának e betegsége alatt, gyakran közel volt hozzá, hogy elárulja magát.

Három doktor járt a kastélyba; de mind a háromnak sem volt annyi tudománya, mint ő neki: az uj kor adeptusának.

Csak hallgatta a disputáikat a consilium szobájában; kedve lett volna közbe kiáltani: charlatánok vagytok mind a hárman. Méregkeverők! Ignoransok. Én tudom a diagnosist, nem ti!

El kellett temetnie a tudományát.

Egy-két kicsiny labdacs, a mit hasonszenvi dobozkájában hordott, rögtön elenyésztette volna a gyermek baját.

Nem adhatta be neki. Nem volt szabad a gyermekét megmentenie. El kellett néznie, hogy pancsolják, hogy gyötrik a gyermekét – a kollégái. Nem volt szabad elárulnia, hogy ő orvos. Hol a diplomád? Az Klausner Henrik nevére szól.

És erősebb volt nála az önszeretet, mint az atyai szeretet. Hallgatott. S nézte hidegvérrel a fiának a kínlódását.

Elvégre is a természet és az anya imádsága fordított a súlyos nyavalyán. A kis Maximilian, daczára a háromféle gyógykezelésnek, felgyógyult. Épen a születésnapja volt, a midőn meg lett neki engedve, hogy kimehessen a szabadba.

Ezt a napot családi ünnepül ülték meg a kastélyban. A lakomára eljöttek a nagyszülők, Sonnenburg herczeg a nejével együtt. A lakoma egész ünnepélyes csendben folyott le végig. Idegen vendégek nem voltak hivatalosak.

A lakoma vége felé, midőn épen a boldogságtól ragyogó arczu apa felállt, és pezsgőtől habzó poharát felemelé, hogy elsőszülöttének egészségére áldomást igyék: az udvarmester bejött az előteremből s valamit sugott az ifju herczegnő fülébe.

Ingola az első pillanatban haragosan huzta össze a szemöldeit. Hanem aztán ismét jóságos mosolyra derült ki az arcza.

– Nem! Ma nem gyülölök senkit. A mai napon a halálos ellenségemnek is megbocsátok. Hadd jőjjön be…

De a mint a bejelentett látogató belépett az ajtón: annak a láttára a férjnek kiesett a kezéből a felemelt áldomáspohár; ő maga lerogyott a székébe.

Klausner Gottlieb volt a látogató; ő jelent meg a lakoma termében a maga egyszerü fekete talárjában.

Odament egyenesen a fiához s annak a vállára téve izmos kezét, felrázta azt zsibbatag kábultságából.

Az öreg Sonnenburg herczeg rákiálta a papra:

– Mit akar ön Moszkowszky Kázmér gróffal?

A lelkész száraz, szomoru hangon válaszolt.

– Ez az ember itt nem Moszkowszky Kázmér gróf; hanem az én fiam: Klausner Henrik: – áruló, – csaló, – tolvaj…

Aztán halkan mormogta a fiához.

– Állj fel és kövess!

Henrik gépiesen fölállt az asztal mellől, s engedé a kezét megragadtatni az apjától.

Ingola herczegnő rémülten sikolta fel:

– A férjem! Mit akar ön a férjemmel?

A lelkész hátrafordult, s kinyujtott hosszú, száraz karjával odamutatott a vele jött másik látogatóra, a ki addig, a míg be nem lőn jelentve, csak úgy támaszkodott az ajtófélfához.

– Önnek a férje, Sonnenburg herczegnő, ott áll! Az a Moszkowszky Kázmér gróf, a kinek ön hitvestársa.

Az ajtóban álló alak a Szibériából hazatért számüzött volt. Nyomortól, szenvedésektől megtört alak, sürü haja és hosszu szakálla korán megszürkülve; arcza sovány és fakószinü, idő előtti redőkkel vénítve; termete meggörnyedt, kezei fagytól veresek, nehéz munkától kérgesek. Így, így néz ki a délczeg sztarosztafiu, hét esztendei szibériai iskola után…

E rémalak láttára Henrik gyorsan felkapott egy kést az asztalról; de az apja még gyorsabban észrevette azt, s kicsavarta a kezéből, mielőtt Henrik a saját torkát elvághatta volna vele.

– Ohó! fiam! Ezt nem rójuk le olyan könnyen. Nektek vissza kell cserélnetek. A roskolnik fegyenczgubája emberére vár! A te neved 13579. Könnyen megtarthatod: páratlan számok egyenes sorban. Elődöd hét évig viselte.

S a csere valóban megtörtént.

Mind az osztrák, mind az orosz kormányok megegyeztek abban, hogy a világ előtt ezt a botrányos csalást el kell titkolni, mely kettőt a két ország legelőkelőbb családjai közül tönkre tett volna.

Maguknak az érdekelt családoknak is kényszerüleg bele kellett a keserü reparaturába egyezni.

Kázmérnak az alatt a föltétel alatt lett visszaadva a birtoka, hogy Ingola herczegnőt elismeri hitvesének; a herczegnő is kénytelen volt őt férjeül fogadni, hogy a fiai számára az ős családi nevet s a törvényes öröklési jogot megmentse. Együtt mentek el Bielistokba. S éltek aztán, a hogy tudtak, örömtelenül, kerülve a világot s elzárkózva mindenki elől. A férjet és a nőt nem látta soha senki együtt.

Henriket pedig elvitték a Jeniszei mellé: bedugták abba a jurtába, a melyet a 13579-ik roskolnik épített magának és a pereputyjának s neki adták az elődje szántóvető szerszámait, szánkóját és iramjait – és a szamojéd feleséget.

Hát így is kétszer kettő négy!

És az öreg sztaroszta még azután hosszu ideig élt. Meg kellett érnie, hogy a Moszkowszky nevet viselő gyermekek elhaltak; a Maximilian, és a Szaniszló is: a családnév elmult. – Új ivadék nem következett utánuk.

Hanem a «Pomszta» meg a «Váda»; – azok megmaradtak. Az igazi testéből és véréből származott unokák! Azoknak az ivadékai most is népesítik a Jeniszei rónáit s igen szorgalmas parasztok váltak belőlük.