BRAZIL HELIOGABÁLNÉ ASSZONY FÉRJE.

(Elbeszélés.)

Dr. Blennys Akhitofel egyike volt a legjobb hírnevű jogtudósoknak New-Yorkban. Nem afféle «doktor in absentia», de valóságos abszolvált jogtudor, a kinek a kisebbik fejében is több tudomány volt, mint a kollegáiban összesen. Tudniillik, hogy feje tetején volt egy ökölnyi nagyságú kinövés. Ez még növelte a tekintélyét.

Egy délelőtt a Broadway milliomosainak egyike jelenté be magát nála, a kinek a neve volt mr. Hunter Putifár.

Dr. Blennys leülteté mister Huntert egy hintálószékbe s ő maga egy másik hintálószékbe bocsátkozva le, úgy csajkáztak egymással szemben az értekezés alatt.

– Doktor! Én egy igen kényes ügyben kérem önnek a segitségét.

– Szolgálatjára állok, mister Hunter.

– Putifár! Ha szabad kérnem. Az egész nevemet kérem; mert vannak Hunter Cæsarok, Hunter Sesostrisok, Hunter et Cok, a kikkel nem akarnám magamat összetéveszteni. Tehát nekem van egy leányom: «Dina». Nem találja ön, hogy fatális dolog volt egy leányt Dinának kereszteltetni? A feleségem ideája volt.

– De emlékezem rá, hogy volt az ó-világban egy celebris processus: Jacobson contra Sékhem, melynek substrátumát egy Dina nevű leányzó képezte.

– No hát. Nincs semmi új a nap alatt. Csakhogy mai világban nem rabolják el többé a leányokat, mint hajdan Mezsopotámiában, nem csábítják el őket, mint régenten Európában, hanem hipnotizálják. Egy ilyen gonosz hipnotizáló volt mister Snuff Robespierre.

– Ismerem. Annak a nagy húskivonatgyártó firmának az örököse.

– Az. Gazember.

– Három millió vár rá.

– Mégis gazember. A leányomat választotta médiumnak.

– Tett neki irásban vagy tanuk előtt házassági ajánlatot?

– Tett hát! Nálam a leánykérő levele.

– Hát mért nem adta hozzá a leányát?

– Doktor! Ön éles eszű Justinianus! Nem találja ki a neveinkből a tényállást? Én, Putifár, igaz orthodox kväkker vagyok, ő pedig, Robespierre, eretnek, rozikrucziánus. Csak nem engedhetem az unokáimat pokolra jutni!

– Abban megint önnek van igaza.

– No hát! Megtagadtam a beleegyezésemet. A leányomat elzártam a harmadik emeletre s magamhoz vettem a liftnek a kulcsát. Az istentelen pedig elment a táborba a déliek ellen verekedni. Most következik a komplikáczió. Egy délután miss Dina azzal a bizalmas közleménynyel szakítja félbe az olvasmányomat, hogy ők már ezelőtt hónapokkal meg is kötötték a házassági üzletet – részletfizetésre.

– Ez már pozitiv kiindulási pont. Ez adott helyzetben önnek nem lehet egyéb feladata, mint ratifikálni a szerződést.

– Hisz azt magamtól is tudom. Utólagos jóváhagyás. Pinczeváltó honorálása. De képzelje ön, az a gazember mit csinál? A helyett, hogy ülne itthon s főzné az apja gyárában a húskivonatot, nekimegy egy ágyúgolyónak s keresztülütteti magát vele. Most itt van a faktum, de nincs meg a faktor, a ki az æquatio megoldásához mulhatatlanul szükséges, az a bizonyos – X.

– Tehát most az én feladatom lenne, æquatio útján azt a bizonyos X-et kitalálni.

– Helyesen. Ezt akartam mondani. Nincs önnek a kliensei között valaki, a kivel lehetne a csatában elesett prezumptiv vőt helyettesíteni?

– Akad.

– Akad! Akad! De én nekem sajátszerű igényeim vannak egy ilyen szeretetreméltó új családtag irányában. Annak nem szabad sem olyan gazembernek lenni, a ki engem folyvást zsarolni fog ezen a jogczímen, sem olyan becsületes embernek, a ki komolyan veszi a férj jogait és kötelességeit, mert az elsőre én nem állok rá, a másodikba pedig a leányom nem egyez bele. Hanem egy afféle neutrális individuum, a ki a házasságkötés napján, a mint a menyegzői puddingot lenyelte, felkel, elmondja az asztal-áldást, kikeresi a násznép kalapjai közül a legjobbat s azzal úgy eltünik, hogy az adresszét nem hagyja hátra.

– Van ily quidam a tárczámban.

– Hogy jegyeztetik a kurzusa?

– Négyezer dollár évjáradék, átruházási joggal.

– Nem! Semmi évjáradék! Egyszer-mindenkorra kielégítés. Adok neki százezer dollárt az esküvő után s többet nem hallom a nevét.

– Áll. Holnap utazom Philadelphiába. Ön, mister Hunter Putifár és miss Hunter Dina egy nappal később utánam az esküvőre; vőlegényről, papról, két tanuról én gondoskodom; úgyszintén a házassági szerződésről és a nászlakomáról. Rám találnak önök a Chesnut-Streeten, a «paradicsom kapujához» czímzett vendéglőben. Tudja mr. Hunter Putifár, merre van?

– Hogyne tudnám! Ott a vadgesztenyefák sorában; mindjárt a «Penitenciary» mellett. Ott kapni a legjobb portert.

– No hát ez el van intézve. A viszontlátásig.

Doktor Blennys Akhitofel sietett a másik kliensét felkeresni Philadelphiában, akinek a neve mister Brazil Heliogabal. Sem a név, sem a konfesszió ellen nem lehet kifogása a kväkkernek; mert ez Schwedenborgiánus.

– No hát mi hirt hoz, doktor úr?

– Egy jót is, meg egy rosszat is.

– Kezdjük a rosszon.

– Hát bizony a perünket az utolsó instanczián is elvesztettük, daczára a fényes plaidoyernek, a mit tartottam ön mellett.

– Hát ez bizony rossz. Már most kiváncsi vagyok rá, hogy mi lehet még valami jó hir.

– Önnek van egy kis fia, négy esztendős, a kinek nincs anyja.

– Ön legjobban tudja, hogy miért nincs?

– Úgy tudom: Artaxerxesnek hivják. Van neki még ezen a királyi néven kivül egyéb világi birtoka is?

– Igen. Mindaz a gesztenye, a mit a Chesnut-Streeten fölszedhet a fák alól.

– Ez nem tart el mind a négy évszakban. Ez a fiucska egy százezer dollárnyi örökséget kaphatna, ha az apja megházasodnék.

– Hogy én megházasodjam?

– Igen. Mondhatom, hogy tekintélyes házból való a menyasszony. Miss Hunter Dina: mister Hunter Putifárnak az egyetlen lánya. Holnap itt lesz az apjával együtt s önök délben 12 órakor esküdhetnek. A fiának én leszek a gyámja s a neveléséről, ugyszintén a százezer dollárjának az elhelyezéséről és gyümölcsöztetéséről én gondoskodom. Ön csak egy óráig fogja látni a menyasszonyát.

– Köszönöm, mindenre ráállok. Tessék az ügyben intézkedni.

Ilyen simán ment az egész kényes vállalat lebonyolítása.

*

Másnap pontban déli harangszóra ott volt mr. Hunter Putifár leányával, miss Dinával, a gesztenyefa-utczai «paradicsom-kapuja» vendéglőben. Dr. Blennys Akhitófel a kliensével, mr. Brazil Heliogabállal és a két tanuval már várt reájuk. Mindannyian fekete frakkban voltak fehér nyakravalóval és keztyüvel, gomblyukaikon sárga thearózsák.

A kölcsönös bemutatás megtörténte után a mellékszoba ajtaja felnyitattott: az volt berendezve a szertartáshoz. A fehér hímzett takaróval fedett asztal előtt állt egyházi talárjában a nagyon tiszteletreméltó lelkész, Snobbs Melkizedek, készen hivatása gyakorlásához.

A vőlegénynek, úgy mint a menyasszonynak le kellett huzni a jobb kezükről a keztyüt, a gyürüket egymással kicserélni s aztán kezeiket egymáséba téve, egymás után elmondani az előttük felolvasott esketési mintát, melynek megtörténte után a lelkész férjnek és feleségnek nyilvánítá őket, beirta a neveiket a jegyzőkönyvébe s erről kiadta a hiteles másolatot, melyet mister Hunter Putifár tett a zsebébe. Végül megáldá az ifju párt: «gyarapodjatok és sokasodjatok».

Azután egy harmadik szobába léptek át, a hol már fel volt terítve a menyegzői lakoma s ott – heten valának letelepedtek egy asztal mellé, úgy hogy a vőlegény a menyasszonynyal szemközt került; ő mellette pedig kétfelől volt a két násznagy. Kissé szokatlan elhelyezés; de ha a «paradicsom kapujában» így szokás!

A lakoma megkezdődött, mely válogatott és bőséges volt. Mister Snobbs Melkizedek igyekezett annak tehetsége szerint igazságot szolgáltatni, közben kegyes asztalmondatokat bocsátva közre. Még jobban hozzálátott a rostbeaf és porter elfogyasztásához a két násznagy, anélkül, hogy kegyes mondatokra vesztegették volna az időt.

– Quäkker hitem tiltja az esküvést – sugá mr. Hunter Putifár dr. Blennys Akhitófelnek; de mernék rá fogadni, hogy ezt a két násznagyot láttam már egyszer, mikor a Penitenciáry zárkáit bejártam.

Mistress Dina (most már Mistress Brazil) némi kiváncsisággal vizsgálta annak az urnak az arczát, a kit most hevenyében férjül eskettek vele össze.

Szép, halaványbarna arczu ifju volt, a harminczas évek elején. Fekete göndör haja, szép bajusza, szakála. Keskeny ajkai, finom orra. A szemei pedig épen megigézők voltak, valami lappangó tüzzel, mely csak néha villant meg. S az egész arczot még vonzóbbá tette az a mélabús komorság, melyet néha-néha félbeszakított egy szilaj fellobbanás, a mi viszont elveszett keserü gúnymosolyban.

Ki lehet, mi lehet ez az ember? gondolkozott rajta.

A pohár érintetlen állt előtte. A vőlegény nem ivott.

A menyegzői tortát a menyasszonynak szokás összetörni s abból egy darabot a vőlegényének nyujtani. Ez a czeremónia is megesett.

– No most még egy hagyományos szertartásnak kell megtörténni, mondá a tisztelendő úr. A nászlakománál a menyasszony és a vőlegény közösen isznak ki egy pohár bort.

A vőlegény előtt ott állt a pohár tele pezsgővel. Megkinálta vele a menyasszonyt.

Mistress Dina leszürcsölt belőle egy keveset s aztán visszatolta a poharat mr. Heliogabalnak. Akkor az is ivott belőle – egy kortyot.

– Ah, azt a poharat fenékig ki kell inni! – parancsolá a lelkész.

Azzal a pohár még vagy hatszor vándorolt egyik kézből a másikba. Utoljára csak egy csepp maradt benne: azt mrs. Dinának kellett elfogyasztani.

Akkor aztán a nagytiszteletü ur felállt és a többieknek is jelt adott a felkelésre s a bevett szokáshoz illőn elénekeltetett velük egy zsoltárt.

A két násznagy csak úgy a kráglijába mormogta a zsolozsmát, ellenben a vőlegény igen áhitatosan énekelt bele. Mrs. Dina megjegyzé, hogy a férjének gyönyörü bariton hangja van.

És mennyi érzéssel tudja énekelni azt, hogy:

Majd egyszerre magasra felcsap a zsoltár áriája: a többinek mind a torkába szakad a hang; a lelkész maga is ágaskodva éri s a képe veres lesz az erőltetéstől; de Heliogabál gyönyörüen kivágja a rithmust:

És íme két könycsepp ragyogott az éneklő szemében.

Ennek az embernek szive van!

A lelkész azután megáldá az ifju párt, megcsókolta az orczáikat s aztán kétfelől, dr. Blennys és mr. Hunter által gyámolítva, eltávozott. Mrs. Brazil követte őket.

Dina még egyszer hátra fordítá fejét eltávoztában s látta, hogy «férjét», mr. Heliogabált is épen úgy vezetik el kétfelől karonfogva a násznagyok, mint mr. Melkizedeket. – Nem tudta megérteni a dolgot. – Hogy mehetett úgy a fejébe az az egy pohár bor, a mit ketten fogyasztottak el apránkint?

*

Egy év mult el a házasság után. Mr. Hunter Putifár a vejét (szerződésükhöz hiven) nem látta azóta; levelet sem kapott tőle; hirét sem hallotta. A váltság-díj, a százezer dollár, dr. Blennysnek át lett adva.

Dinának hosszu volt az az idő.

Nem birta elfelejteni azt az utolsó pillanatot, mikor az eltávozó férje az ajtóból visszafordult s még egy szomoruan boldog tekintetet vetett felé.

Nagyon bánta, hogy legalább egyetlen egy csókot nem adott neki. Annak, a kinek a nevét viselte.

Vajjon hol lehet ő most? Mit csinál? Merre jár?

Többször intézte ezt a kérdést dr. Blennyshez; de az mindig azzal utasította el, hogy őt hivatalos esküje kötelezi a rábizott titoknak szigoru megőrzésére. Az apjától még kevesebbet tudott kivenni.

– Várjatok csak! mondá magában; majd végére járok én ennek. S azzal egy napon elutazott Philadelphiába.

Ott felkereste a rendőrfőnököt, mister Fellovot.

– Mister Fellov! önnek mindenkit kell ismerni, a ki a városban megfordult. Kutassa ön fel a nagy könyveit és keresse ki, hogy egy bizonyos mister Brazil Heliogabál, akivel én ma egy éve: október 21-ikén törvényesen egybekeltem a «paradicsom ajtajához» czimzett hotelben, hová lett és hol található most?

Mister Fellov óriási emlékező tehetségü férfiu volt.

Elő sem vette a nagy könyveit, hanem a szemeit a padlás felé fordítva, mintha onnan olvasná le a választ, rögtön felvilágosítást adott.

– Drága missziz. Én nagyon jól emlékezem mister Brazil Heliogabálra. Igen derék yankee gentleman volt. Holnap, október 22-ikén lesz éppen esztendeje, hogy a Penitenciary államfogház udvarán felakasztották – feleséggyilkosság miatt…

– S én azzal az emberrel egy pohárból ittam.