A NÉVTELEN TÁRSASÁG.

Van Budapesten egy pár év óta egy társaság, a melynek nincs neve, nincsenek statutumai, nincs igazgatótanácsa, nincs székhelye, nincs titkára; és azért ez mégis igen derék, dicséretre méltó testület, mely jó példát ád s nagy hézagot tölt ki.

Tagjainak száma eddigelé ötven: csupa kézmüvesek, iparosok, kőmüvesek, bádogosok, asztalosok, epítőmesterek. Van köztük egy fiatal gróf is meg egy miniszteri hivatalnok is; de azok is csak egy sorban vannak a többiekkel. Az elnökük egy bádogosmester.

A tagok mindegyike fizet a közös pénztárba havonkint tiz forintot; egy évre százhuszat.

S mi czélja ennek az egyesületnek?

A hazai festőművészetet praktikus uton gyámolítani.

A részvevő tagok azt mondák: «ne vegyük mi a lakásaink diszítésére jövőben azt a sok rossz színnyomatot, a mit kapuk alatt árulnak, hanem festessünk hazai művészekkel eredeti olajfestményeket.»

S a hazai festőművészeknek megtetszett ez a gondolat: ők is elfogadták az eszmét. Olajfestményeket készíteni a magyar iparos polgárok számára, darabját százhusz forintért.

Nem beszél az ő kiállításukról semmi hírlap: nem irják le reporterek, kritikusok a műtárlatuk remekét, pedig ott vannak abban a legjobb nevű budapesti festészeink, s az e czélra készült képeik mind túl érnek a szabott áron, ők azokat skizzeknek nevezik; de valósággal gondosan kidolgozott képek. Vannak köztük igazi kabinet darabok, melyekért 3–400 forintot adna nekik a műkereskedő: az mind egy árba megy.

Márczius hóban van a hirdetetlen műkiállítás s a képek kiosztása.

Össze van kötve az érdekes ünnepély egy kedélyes vácsorával a Petanovicsban, melyben részt vesznek a műpártolók a művészekkel együtt. Megelőzi a vacsora az ünnepélyt, a mi nagyon észszerű. Nincs ok a toasztozásra. Senki sem tudja, hogy kinek a képe lesz az övé; senki sem tudja, hogy ki lesz az ő képének a gazdája. Minden egoizmus nélkül, interesszáczió nélkül mulathat mindenki. A vacsora végeztével aztán a társulat két legszebb kisasszonya feláll egy emelvényre, s két e czélra fölajánlott kalapból kihúzza a neveket. Az egyik a művésznek a nevét a megszámozott képpel, a másik a műpártolóét.

(Sietek tiltakozó szóval óvni a pénzügyminiszteri közegeket mindenféle megadóztatási kisérlettől! Ez nem sorsjáték, csak szétosztása a megvett tárgyaknak. Minden részvényes kap egy képet; tehát nem szerencsejáték az egész: csak osztozás.)

Csupa gyönyörűség elnézni, hogy ez az egyszerű iparosokból álló társaság milyen örömteljes érdeklődéssel osztozik meg a maga művészi tárlatán, hogy dicséri, magasztalja azt a képet, a mit megnyert! Egy bádogosmesternek, a ki egy Papp Henrik vagy Stetka-féle képet nyert, a kőműves sógora cserét kinált a neki jutott képpel s igért kétszáz forint felülfizetést is a hegyébe. Dehogy állt rá! Nincsenek olyan bankók, a minőkért a nyert festményétől megválna! Hogy fog neki örülni a feleség!

S ez a tisztességes, zajtalan, csendes társaság, melynek tagjai hétköznapi munkás polgárok, évenkint hat ezer forinttal gyámolítja a magyar festőművészetet. Épen annyit szavaz meg az országgyülés ugyanezen hazafias és közművelődési czélra.

Legközelebb magam is beállok a társaságukba. Ha ugyan bevesznek? Be kell, hogy vegyenek. Vagyok én is – egyebek közt, – becsületes csizmadiamester (tréfa nélkül), van hitelesen kiállított mesterlevelem: nem fogok szégyenére válni ennek a derék, hazafias társaságnak.

Bár többen is lennénk!