BABSZEMEK.

Egy szóval: nem tudok dolgozni.

Megvolna hozzá minden: sima papiros, kék tinta, jó irótoll; gondolatom is volna, a mit leirjak s a mi fődolog: volna abszolut magányosságom, a hol senki sem háborgat; hozzá nyári napok; a nappal együtt kelek fel. Mégsem tudok dolgozni. Olyan szép ez a világ, hogy nem kerül sor a «sorra».

Először ez a gyönyörü panoráma, a mit innen a gunyhóm ajtajából látok. Nincs a világon ehhez fogható szép! Alattam terjeszkedik az ifjudad testvérváros, keresztülszelve a hatalmas Duna szigetektől szakgatott, kettős medre által. Negyven esztendő óta nézem innen erről a helyről, hogyan nő, hogyan emelkedik, hogyan foglal tért, hogyan hódít ez a szép Budapest. A magasan kiemelkedő bazilika most már egész világváros-képet ad neki s a központi pályaudvar homlokzata úgy tünik föl, tőlem nézve, mint egy óriási diadalkapu, melyen át dicsőség, gazdagság, nemzeti életerő özönlik be a szétdagadó fővárosba. Uj palotasorok a két parton és be a Rákos felé, melyek már Kőbánya házcsoportjaival összeérnek s a széles erdősor a város körül szintén tele van házakkal, de azokat még eltakarják a fák: csak egy nagy kupola, egy-egy háztömb jelzi, hogy ott is világ van. Az én időmben e paloták, ez erdők helyén csak homoksivatag volt, melyről minden szél porfelleget zudított a városra.

Az előtérben meg az ős Buda, a királyi várral s az új palotákkal, a Mátyás templommal. A százablaku Ferdinánd-kaszárnya mellől a tulparton versenyző magasra emelkedik a monumentális országház, maga a Gellérthegy is bástyakoronájával beillik kontrasztnak e felséges képbe.

És aztán tovább az a végtelen nagy alföldi sikság, melynek láthatárát csak napfelköltén látni, a mikor még az ég aranyból van: nappal az már összeolvad az éggel. S e meleg síkságot az Istenkéz himezte ki rét zöldjével, kalászaranynyal. Szebb ez a tengernél! Mennyi színpompa! Milyen vakmerő ellentétek az ég és föld koloritja között! A Duna azurjában gyorsan siklanak fel és alá a karcsu gőzösök s a mezők sík tábláján fehér gőzkigyókat huz maga után a távozó vagy közeledő vonat, melynek dübörgése ide hallik hozzám. Ez a kép mozog és beszél.

De sok órámat elvitte már ez a felséges panoráma! De szivesen adtam!

(No lássunk komolyabb dolog után, mert panorámanézésből meg nem élünk. Vár az iróasztal!)

Igen, igen; de előbb körül kell járni a szőlőkertet. Máskor is szerettem a szőlőt elnézni. Ezt az isteni növényt, mely az olyan elátkozott földben, a melyben a burgonya nem adja meg a vetőmagot, vigan tenyészik és ontja az emberi kedély örökké gyógyító panaczeáját, a föld lelkét: a bort. Máskor is kalaplevéve jártam közötte. Hát még most! A mikor az a pokolbeli szörnyeteg, az ördögök legapróbbika, kinek neve nem «légió», hanem «trillió», az egész szép budai hegységet sivataggá tarolta már, a melyen egész hegyoldalonkint nem látni mást, mint kutyatejet, farkasalmát, méregsalátát, bűzlabodát, elpusztuló szőlők szomorú bozotját s e boszorkány-avar közepett, úgyszólván, még az én kertem az utolsó oázis, a hol buja zöld szőlőket látni, megrakva tömött fürtökkel. Védelmezem őket a gonosz ellen szénkéneggel, műtrágyával. A hol a fillokszéra már kipusztított egy-egy telket, azt beültettem ujra amerikai szőlővel és hazai fajokkal. Ezeket mindennap tanulmányozni kell. Mert nagyon különböző az amerikai szőlőknek a hivatása, rendeltetése, habitusa és természete. A riparia sauvage (két éves) harmadfélöles vesszőket hajt, s felkapaszkodik a fák tetejére, gyönyörü piros a venyige, korallból vannak a kaccsai, a levele sötétzöld; de ez csak venyigét szaporítani lesz jó, a bogyója tintának való, nem bornak: ezt be kell ójtani, ha megerősödik. A Jaquez, a Solonis, a Vialla meg a Herbemont már iható bort is ád, de nagyon későn érik. Ezeket már az idén beójtottam s szépen megmaradtak az ójtások. De már ezeket forró napokon öntöztetni kell; azután az ójtás helyéig feltakartatni, a nemes galyról a harmadgyökereket s az alanyról a fattyuhajtásokat levagdalni s megint betakarni. Ezt mind magamnak kell elintézni, mert én tanultam ezt. Az «Othello» aztán már egészen jó és korán érő gyümölcsöt hoz, néhány már meg is vallja a termését: már augusztusban egész feketék a fürtök. Van azután idei ültetésü, amerikai gyökérbe ójtott, hazai szőlőből is egy táblám. Szegénykék, már most a földön futnak, mint a földi szeder s már egy része fürtöket hozott, fehéret, rózsaszínüt, finomat. Javában érik, régi tőke, új ültetés gyümölcse; aranyért nem adnám.

Csakhogy vannak, a kik aranyat nem adnak érte, hanem ingyen kérik. Ez a sok sárgarigó!

Madarat persze az én kertemben meglőni nem szabad; hanem jó nevelést kell nekik adni. Egész esztendőn át ők segítik nekem a hernyót pusztítani s én jutalmul átengedem nekik az összes eperfáim termését. De a fügéimet, meg a szőlőimet nem szabad bántani. Az is mesével határos, hogy a Svábhegyen füge teremjen; pedig hát nálam kitünő terem: jobb az olasznál; valóságos balkáni szultánfüge. Ezeket én úgy védelmezem, hogy mikor a gyümölcs az éréshez kezd nőni (három nap alatt megnégyszereződik az alakja), akkor tűllből zacskókat huzatok rá: így aztán se madár, se bogár nem bántja. A szőlőnek pedig ilyenforma a védelme nálam. Hosszú spárgákat huzok keresztül-kasul egyik karótól a másikig s erre a spárgára négyfelé hasitott hirlapokat akasztok. Rendesen a Pesti Naplót használom rá. A Nemzettől nem félnek a rigók. Tudják, hogy az még a madárnak sem vét. Hanem az idén már a Pesti Naplótól sem ijednek meg: más strategémát kellett kigondolni. Egy-egy fára hatalmas ürükolompokat akasztottam fel; ezeket aztán hol magam, hol a vinczellérem meg-meg kongatjuk s a kolompszótól azután riad szét a rigó, seregély nagy visitozással.

(No de már most elég volt a rigók tragédiájából; menjünk az asztalhoz – dolgozni.)

Kezemben már a toll! Kezdem már! Csak a hegedüt stimmolom.

Ekkor elkezdtek az ablakon koczogtatni.

Ki az? Mi az?

Két czinege. Egy kékfejű, bóbitás, meg egy fekete fejű.

Hja! Igaz! Erről bizony meg is feledkeztem. Ez ugyan a piktor fiam kötelessége volna, de ha ő ma el van foglalva a kartonjaival, hát ez is én reám vár. Még ma nem kaptak a czinegék diót. Hja bizony, a ki czinegét akar tartani, az gondoskodjék róluk.

Ezt mi úgy csináljuk: a rózsafák közé tüzdelünk le hosszú mogyorófavesszőket. Azoknak a hasított vége közé odaszoritunk egy fél diót. Arra aztán előjön tiz-tizenkét czinege, a ki már ott czinczog a májusfán, lármáz, követeli a maga ángáriáját; rákapaszkodik a pálczákra, egyik a másikat kergeti: összevesznek, hajbakapnak úgy, hogy leesnek a földre. Ezeket már mi mind ismerjük, mint a jó policzáj a maga gyanus csavargóit: ez a fekete fejű, ez a bóbás, az az öreg, ez a fecskefarku, az a sánta lábu (a legvakmerőbb veszekedő valamennyi között). Ez a mi mindennapi konczertünk. Néha aztán odavetődik vendégszereplésre közéjük egy-egy harkály is: van egy feketehátu, veresfejű, piros bugyogóju, aztán egy zöld hátu, veres begyü; aztán meg egy barnán pettyegetett, veres bóbitás, a mit a székelyek «tarka Jézus»-nak neveznek, s az is ott produkálja magát a dióevésből. Egy cseppet sem zsenirozza magát egyik sem, hogy mi ott járunk-kelünk.

De hát ezek hogy nem repülnek világgá a kolomphangtól? Úgy, hogy ezeknek jó lelkiismeretük van. Ők bogarakat, hernyókat szedegetnek, beérik a napraforgó tányérbelével, a mi az ő számukra van is ültetve; tudják jól, hogy ők az én kosztosaim.

(No de már most igazán menjünk ám dolgozni!)

Mi is a czím? Ha én azt tudnám!

Már megint micsoda lárma van odakinn? Kinézek az ablakon. No ez már hallatlan! Most meg a «mókus!»

Tudniillik, hogy ott ütött tanyát nálam még tavaly egy mókuspár. Azok már az idén családot is alapítottak. Éppen a ház mellett van egy jókora iharfa, azon van egy nagy sárgarigó-fészek; ezt a fészket a mókuspár kisajátította magának s egyszer csak előjön belőle három kis fiók mókusával. Persze, hogy ezek is egészen a családhoz tartozónak tekintik magukat. Ott játszanak napestig a fán, soha czirkuszi bohóczok ezeknél tréfásabb saltimbankokat nem csináltak, mind a hárman belefogóznak egymásnak a farkába s így kergetőznek alá s fel a fa derekán; majd meg szembeszállnak, pofozzák, harapják egymást s mikor elfáradtak, akkor végighasalnak egy faágon s nézik, hogy hát mi mit csinálunk? Időközben diót majszolnak.

No hát én kiadtam nekik a konvencziót. Nézzétek: itt van tizenegy diófa, ez a ti örökségtek; a mi ezen termett, azt elhordhatjátok; hanem az egyetlenegy körtefámnak, a min az idén termés van, békét hagyjatok.

Hanem hát ilyen a gyerek! Nem éri be azzal, a mit megengedtem neki. Mit csinál? Leszáll a fáról s a féldiókat, a miket én a czinegéknek raktam a karóra, azokat lopja el. Ezt jöttek bepanaszolni a czinegék az ablakomra.

Ki kellett mennem, elejét venni diplomácziai úton a kitörésre készülő czinege-mókus-háborunak. Nem tréfa dolog! A czinegék a fa tetején is megtámadják a mókust, s ha öt-hat körülcsiripeli, megfutamítják.

Erre a mókusherczeg nagy mérgesen felfutott egy vadgesztenyefára. Lekapott egy gubót s elkezdte sebesen tisztogatni az apró fogaival. – Én váltig intettem őt jóakaratu tanácscsal: «Pirincz! Az vadgesztenye. Az nem mókusnak való; ne fáraszd vele magad!» A fiatalságnak hiába beszél az ember. Egyszer aztán, mikor beleharapott a vadgesztenye belébe, érezte, hogy az csunya, fanyar, keserű, úgy a fejemhez vágta, csak úgy koppant! S aztán megugatott. Ez a hála!

(Hát lehet az embernek itten valamit dolgozni?)

Mire mégegyszer leülök az iróasztalhoz, delet harangoznak s nálunk igazhivőknél az a rituális szokás, hogy tizenkét órai harangszóra betálalnak. Azaz, hogy kitálalnak, mert a verandán ebédelünk. A czinegék odajönnek az asztal széléig, a korlátra ülnek.

Már most aztán mondja meg valaki, hogy gulyáshus, zöld bab csuspájz, meg palacsinta után, meg egy – két – három–négy pohár svábhegyi sajáttermésű bor után lehet-e, illik-e, szabad-e dolgozni?

Abszurdum! A délutáni dolgozást hitem és vallásom tiltja.

Ilyen nonpossumus állapotban látogat minap meg az én kedves öcsém, Tóth Béla, a Budapesti Hirlap munkatársa.

– Mit hoztál, kedves öcsém, Béla?

– Nem hoztam én, kedves bátyám, hanem vinni akarok. Nem volna valami?

– Jaj, kedves öcsém, az idén nem termett se alma, se szilva, se poézis a Svábhegyen. Nem termett egyebem, mint három métermázsa babom (prima qualitét). Abból két zsákkal eladhatok.

– Nem kell nekünk zsák számra bab, édes bátyám, hanem ha ád el kelmed belőle szemenkint, azt megveszszük, hanem hogy minden szem babhoz irjon valamit, akármit.

Így támadtak a «Babszemek.»

Előre is megmondom, hogy ezekben semmiféle poézis nincsen, mert ezek mind olyan megtörtént dolgok, a miket egyszer-másszor feljegyezgettem magamnak! S biz ezek nem is érnek többet, mint egy «babot.»

I. A FURCSA DRÓTOS TÓT.

Volt egyszer egy hatalmas miniszter Bécs városában, a kit úgy híttak, hogy Metternich. Az ő engedelme nélkül semminek sem volt szabad történni a nagy császárvárosban s ha valaki prüsszenteni akart, elébb engedelmet kellett neki rá kérni a policzájtól s letenni érte a taksát. Nagyra is volt a miniszter a policzájával, hogy olyan nincs több a kerek világon, mert az még azt is megtudja, hogy ki mit álmodott az éjjel?

Volt azonban a hatalmas miniszternek egy veje, a ki magyar gróf volt, a leghiresebb lovas a világon, a kinek lóháton elkövetett kalandjairól egész könyvet irtak: hogyan ugratta keresztül a paripájával az útjába akadt szekeret a benne ülőkkel együtt; hogy szöktetett alá a bástyáról, hogy lovagolt fel a budai várba a földalatti lépcsősikátoron. De gyalog is túljárt annak az esze a másén.

Egyszer azt mondja a gróf az apósának:

– Ugyan öreg, ne légy olyan nagyra azzal a te bécsi rendőrségeddel. Én fogadok veled, hogy legközelebb elfogatom magamat itt Bécs város közepén a te policzájoddal; pedig semmit sem fogok tenni, a mit becsületes, jól nevelt gavallérnak megtenni nem illik, se olyan öltözetet nem fogok felvenni, a milyenben nem szokás az utczán járni, se olyan helyre nem megyek, a hová nem szabad mindenkinek belépni, se olyan szót ki nem mondok, a mi akár a törvényt, akár az illendőséget megsértse, és mégis vasra fognak verni s úgy hoznak ide tehozzád, négy szuronyos katona közé fogva, lánczon.

– Tartom a fogadást, mondá a miniszter. Mibe fogadjunk?

– Potom kétezer aranyba.

A miniszter kapott rajta, parolát adott rá. Előre örült neki, hogy lesz valahára olyan csodaeset a világtörténetben, hogy egy após kap pénzt a vejétől.

A policzájának pedig erősen meghagyta, hogy ugyan duplán vigyázzanak e napságtól fogva az ő kedves vejére, hogy valami Stikk4) ne essék rajta.

Volt akkoriban egy hires vendéglő Bécsben, a mit úgy híttak, hogy Matsakkerhof. A nevét Csák Mátétól kapta, a hatalmas magyar dinasztától, a ki Róbert Károly idejében ellenkirály volt. Ő építteté azt a máig is hires házat Bécsben, nevének dicsőségére, a mit fenn is tartanak a jó borok, a miket a vendéglőben mérnek. Idejártak akkoriban a Magyarországról jövő uraságok.

Egy délben beállít a fényes étterembe egy drótos tót, az egész világon jól ismert fakó gubájában, derekán rézcsattos tüsző, oldalán pitykés szeredás. Arra akasztva egy karika sodrony, meg egy pár drót egérfogó; lábai drótosdivatszerű bocskorokba fűzve, kezében egy hűséges vasasvégű somfa czelőke.

A drótos körülnéz, meglát egy üres asztalt a szegletben, a mellé letelepszik, a botját a székhez támasztva s a szurtos kalapját a bot végére tűzve. S azzal elkezd csengetni a kés fokával a poháron.

A pinczérek rohannak hozzá, hogy mit akar?

– Ebédelni.

– De itt drága ám az ebéd!

– Az a jó, a mi drága. Mi a legdrágább?

– A fáczán-pecsenye.

– Azt kell hozni. – Hát az mi, a mit ott a másik asztalnál békateknőből szürcsölgetnek?

– Az meg osztriga. Tuczatja két forint.

– No hát három tuczatot belőle. – Azután jöhet a fáczán. Bor is kell hozzá. Milyen van?

– Van gumpoldskircheni: három forint a flaska.

– Az nem kell! Nincs más? Drágább?

– Tetszik Johannisberger? Az nyolcz forint.

– Két flaskával.

A drótos szép nyugodt lélekkel megebédelt. Tudta, hogy mire való a szalvéta. Nem ivott a palaczkból, hanem rendén pohárba töltötte a bort, nem szopta le az ujjait a fáczánpecsenye után s nem törülte a kést a bocskorához, a csontokat sem dobálta el a földre.

Még azután fekete kávét is hozatott, s a kávéhoz kikereste a legdrágább likört, a «mandarint.»

Mondták neki, hogy abból egy forint egy kupiczával.

– Akkor hát kérek egy egész üveggel.

A fizető pinczér nagyon vakarta a füle tövét: a különös vendég számlája felment száz forintra.

– Ki fizeti ezt meg?

– Magam vagyok az az úr, mondá a drótos s azzal felkapcsolá a tüszője négy csatját egymás után, kivett belőle egy bugyellárist, szép piros bőrbe kötött bugyellárist, aranyos czímerrel a hátán. Elkezdett a pénzben válogatni. Biz abban nem volt kisebb bankó ezresnél. Kivett egyet a sok közül s odanyujtá a fizető-pinczérnek: «nyek sza lubi!»

Az bocsánatot kért, hogy annyi pénzzel nem rendelkezik, hogy vissza tudjon adni; majd mindjárt elfuttat a bankhoz, ott felváltják.

A drótos ráért várakozni; azalatt iszogatta a drága likőrt poharankint, mint a ki ilyenhez van szokva.

Egyszer csak jön ám a pénzváltó pinczér vissza; de nem egymagában, hanem egypár fogdmeg és egy biztos kiséretében.

A rendőrbiztos felszólítá a drótost, hogy minden ellenkezés nélkül adja meg magát s kövesse őt a rendőrségre. Nagyobb tisztesség kedvéért egy pár vaskarpereczet is kapcsoltak a két kezére.

A drótos engedelmeskedett, hagyta magát a rendőrfőnök elé vitetni. Ott megvizsgálták a tüszőjét s megtalálták benne a kérdéses pénztárczát. Sőt még többet: egy muzsikáló arany tubákos pixist, egy arany repetir órát, meg egy briliántos gyűrűt. Semmi kétség. Itt vannak a bűn-tanujelek! Nagy rablógyilkosság van itt!

A hatalmas miniszter éppen maga is ebédnél ült: neki csak «pakene händli» járta, egy pfiff vözlaui mellett. A miniszter mindig panaszost eszik. Még sem hizik. A midőn betoppan hozzá maga a rendőrfőnök, sápadt arczczal.

– Herczegem! Gonosz hírt hozok. Önnek a vejét meggyilkolták, a gyilkost elfogtuk. Megtaláltuk nála a gróf pénzes tárczáját, tele sajátkezű jegyzeteivel és egyéb ékszereit. Itt hozzák a gonosztevőt, vasraverve, négy katona között.

Akkor kezdett el csak «szakramentezni» a hatalmas miniszter, mikor meglátta a vasravert drótost.

– No ti szépen kirántottatok a zsebemből kétezer aranyat! Hisz ez a drótos maga az én vőm, gróf Sándor Móricz!

A fogadás minden pontjában meg volt nyerve.

A gróf semmit sem tett, a mit becsületes gavallérnak nem szabad megtenni; mert a Matsakkerben ebédelni nincs tiltva. Nem viselt olyan öltözetet, a milyenben az utczán nem szokás járni; mert drótos tót mindig ilyen öltözetben jár az utczán. Nem mondott, nem tett semmit, a mi törvény és illendőség ellen van; mert jó bort inni s ezressel fizetni se nem bűn, se nem illetlenség; és mégis vasraverték.

A gróf megkapta a kétezer aranyat, a policzáj meg egy hosszú nagy bolond orrot, ezt viselhette, a míg benne tartott.

II. A PIA MATER.

Volt egy jeles intézmény a hajdani kálvinista iskolai életben, a mit úgy híttak, hogy «academica promotio.»

«Akadémiai előmozdítás» – szóról szóra. Nem «előléptetés», hanem «előmozdítás.»

Arra, hogy előléptessen valakit, nem volt joga a kollégiumnak; de hogy előmozdítson, azt megtehette.

A következő módon:

Minden egyházkerületben vannak olyan jól dotált rektóriák, a melyeknek a jövedelme fölér egy viczispánsággal. Már most az ilyen kitünő kondicziókra kiszemelték a teológiát végzett ifjak közül azokat, a kik a tudományokban való előmenetelük által jogos reményre szolgáltattak okot, hogy belőlük valamikor még professzor, vagy esperes fog válni s ezek lettek odaküldve. Három esztendeig tartott a boldogság. Addig a rektornak paradicsom volt az élete. Ez idő alatt azonban a fizetését meg kellett takarítania s az így gyűjtött összeggel ki kellett mennie külföldi akadémiákra s ott tökéletesítenie magát valamely kedve szerint való katedrára. Igy támadtak a leghiresebb tanáraik az atyafiaknak. Ez megint egy adalék a «gazdag szegények» történetéhez. Kincsszórás üres marokból. Olajtöltögetés az özvegyasszony kifogyhatatlan korsójából.

Ilyen jól helyezett rektória volt a Dunántúl az ó-szőnyi, Révkomárommal szemben.

Mikor én kis gyerek voltam, akkoriban is egy később hirneves tudóssá emelkedett rektor volt Ó-Szőnyön.

Komáromban pedig Kalmár Ferencz nagytiszteletű úr volt az esperes.

Gyönyörű egy pátriárkai alak, országszerte ismeretes prédikátor, a kinek a szónoklatait nyomtatásban is kiadták.

Én csak egyszer láttam életemben: kis «sexta»-diák koromban. Még akkor csak félesztendeje, hogy koptattam az iskola küszöbét.

Jöttek a vizitátorok (a kiket mi gyerekek úgy híttunk, hogy «vizi tatárok»): az esperes, a főkurátor, meg egy presbiter. Azok a diákokat megexaminálták.

Nem ijedtünk ám meg tőlük! Nagy az öntudat büszkesége a helyét jól megálló diáknál!

Én tőlem azt kérdezte a hatalmas nagy ember, Kalmár Ferencz:

– No kis fiacskám, hát tudod-e már a zsoltárokat?

– Igenis, tudom.

– Hát meg tudnád-e mondani, hogy hányadik zsoltár az, a mely ezen kezdődik: «Aru kankaru netsi sőre za?»

– Igenis, tudom; a LXVII. zsoltár.

Tudniillik, hogy az kezdődik ezzel a sorral: «Az erős Isten uraknak ura.» A mi visszájáról olvasva, a fentebbi mondatot adja ki.

Ebből az tünik ki, hogy a dicső emlékű nagy ember szerette a tréfát.

De én is kitüntettem, hogy megértem a tréfát.

Azonban egész klassziczitásában tünteté fel attikus humorát a mi főpapunk, a midőn az ó-szőnyi rektornak (letelvén az academica promotio három éve) kiadta a hivatalos bizonyítványát, mind tanítói működéséről, mind erkölcsi magaviseletéről.

A bizonyítvány, akkori szokás szerint, latinul volt fogalmazva.

A vége így hangzott:

«Utpote omnes puerorum pias matres gravidas fecit.»

No iszen lett elszörnyedés a kollégiumban, mikor ezt a lepecsételt bizonyítványt az iskolaszék előtt felolvasták!

Hisz ez egy szörnyeteg! Egy Minotaurus! Egy Sardanapal! A kit nem akadémiákra küldeni; de örökre ártalmatlanná tenni kötelessége a szent eklézsiának.

Szerencsére nagytudományu Márton Ferencz professzor prezideált a sedesben.

– Nem úgy van az, doctissimi. A szó megöl, a lélek megelevenít. Ez a szó «pia mater» az anatómia szerinti elnevezése annak a harmadik legfinomabb hártyának, mely az agyvelőt beburkolja s mely a tudósok megállapodása szerint minden tudománynak a lerakodó helye. «Ezt» terhesíté meg a tanítványainál a mi derék kandidátusunk – és nem mást.

… Akkor «bene!» – Tollatur ad academiam!

III. A SZÉP MUZSIKÁLÓ ÓRA.

Dunnyogi Matyinak volt egy csinos hivatala, meg egy csinos felesége.

Csinos hivatalnak nevezi az ember azt, a mi 2400 frt fix fizetéssel jár; s csinos feleségnek azt, a ki ebből a fizetésből ki tud jönni elegáns módon.

Azonkívül volt mind a kettőjüknek egy házi orvosuk, a kinek szintén csinos praxisa volt; a mi ismét azt jelenti, hogy többnyire szép asszonyok voltak a pácziensei.

Az asszonyság neve volt Iduna; a házi orvosé pedig Henrik.

Mind a hárman igen jó egyetértésben éltek. Ha mind a hárman együtt voltak, akkor játszottak klabriászt; ha csak ketten voltak együtt, akkor pikétet.

Egyszer, a karácsonyünnep közeledtével azt mondja magában Iduna asszonyság: «ennek az én jó Matyimnak kellene valami krisztkindlit venni. Nézzünk be Kertész Tódorhoz.»

Ott, a sok válogatás után, megakad a szeme egy muzsikáló órán, a mi háromféle zeneművet játszott: volt rajta egy malom is, a mit egy patak hajtott; mikor az órát ütötte, a molnár mindig kidugta a fejét az ablakon.

– Ez lesz jó az én uramnak! Mondá magában Iduna asszony. Tudom, hogy nagyon szereti a muzsikáló órát. S ennek a molnárnak akkurát olyan képe van, mint az én Matyimnak.

Megalkudott az órára s kifizette az árát. Kitelt az a konyhapénzből.

Azt kérdezték tőle, hogy hová küldjék?

– Csak ide erre az adressere, mondá az asszonyság s kivett a tárczájából egy névjegyet.

Az a névjegy pedig hogyan, hogyan nem keveredett oda? nem az övé volt, hanem Henrik uré, a házi orvosé.

A galanterie kereskedő elküldte a muzsikáló órát Henrik úrnak, a doktornak.

– Nini, egy muzsikáló óra! mondja doktor Henrik. Ezt nekem bizonyosan valami pacziensem küldi. Nem is sejti, hogy én ki nem állhatom a muzsikáló órákat. Nem is egészségesek; mert háborgatják az álmot. Számos esetet tudok rá, hogy valaki megőrült, azért, mert muzsikáló óra volt a házánál. Ezzel én boldoggá teszek valakit.

Az óra éppen ütött, a molnár kidugta a fejét a malomablakon.

– Ecce! Hisz ennek a molnárnak éppen olyan pofája van, mint az én Matyi barátomnak. Ugy is éppen azon törtem a fejemet, hogy mit vegyek neki karácsonyra? Jó lesz neki ez az óra.

S azzal doktor Henrik szépen összepakolta a muzsikáló órát, s elküldte az inasa által Dunnyogi Matyi barátjának, szives üdvkivánsága mellett.

Dunnyogi Matyi, mikor délben két órakor hazakerül a hivatalból, ott talál egy skatulyát az asztalán. Felbontja: egy muzsikáló óra van benne.

– Quid hoc? Egy muzsikáló óra? Nekem küldik ajándékba. Ennek a háta mögött valami lappang. Mit muzsikál ez az óra?

Meghúzza a zsinórját: az óra rákezdi:

«Az asszony ingatag, álnok csalfa lény! stb.»

– Tudom én azt régen: minek azt nekem muzsikaszóval mondani?

Mi a másik nóta?

«A mely leány sokat szeret, Jámbor asszony soh’sem lehet. Here tyu-tyu-tyu!»

– Hogy a kakas csípje meg! Ez az óra goromba egy ficzkó!

– Hát a harmadik? – Ez még a legszebb nóta:

S mind annyiszor kidugta a molnár a fejét a malomablakon. Abban meg saját magára ismert.

– Hisz ez világos czélzás! – Hogy a kutya szánkázza meg ezt a doktort; de megtréfált ezzel az órával! No majd tudom én, hogy mit csinálok vele?

Következett a bűvös-bájos karácsonyest, a mikor mindenki, a ki szeret valakit, iparkodik annak a vágyát kitalálni s valami olyan ajándékot hozatni a Jézuskával, a mi annak bizonyosan tetszeni fog.

Dunnyogi Matyi nyájasan édelgő mosolylyal prezentálta a maga karácsonyi ajándékát az ő kedves muczuskájának.

– Nézd csak, kedves Duduskám, milyen szép muzsikáló órát vettem én te neked karácsonyi ajándékba…

Annak nagyra nyilt fel szeme-szája.

– «Te» vetted «nekem» ezt a muzsikáló órát?

IV. AB INVISIS.

Az áldott szivű főpap.

Ne tessék azt gondolni, hogy ferblizni fogunk s én most e jelszó mellett a «mäuslit» tartom a befogott markomban!

Sokkal veszedelmesebb játékról van szó.

Arról a «vaktában» gyakorolt jótékonyságról, melylyel kiváló czelebritások, a kikről az a hit, hogy nagy befolyásuk van, több kárt tesznek, mint hasznot. Az eltévesztett szamaritánusságról.

Bekopogtat egy ilyen hírneves egyéniséghez egy tökéletesen ismeretlen ember s felkéri, hogy ajánlja őt egy másik embernek, a kit szinte nem ismer, egy olyan hivatalra, a miről semmit sem tud.

Megteszi neki! Mert hát jó szive van.

Már az ismert egyéneknek az ajánlgatása is nagy koczkajáték, mert meglehet, hogy egy más embernek az érdemeit paralizálja.

Egyszer a megboldogult Pauler Tivadar igazságügyminisztertől hallottam az országház folyosóján ezt a nevezetes végkielégítést (Abfertigung) egy ajánlgató képviselőhöz. (Nem én voltam az ajánlgató; ámbár én is lehettem volna.)

– Kedves barátom! Én e tekintetben Waldeck Rousseauval tartok, a ki miniszter korában azt mondá, hogy «nekem elég ok az, hogy egy képviselő ajánl valakit, hogy azt az embert ki ne nevezzem arra a hivatalra».

Van benne logika. A képviselő ajánlgatása az a vargafolt, a mely elárulja, hogy annak a csizmának valami hibája van.

Ezért a katonai montursz-komissziónál az új bakancsokat csak kifényesítetlen állapotban szokták átvenni. A hivatalra versenyzőket sem volna szabad kisuviczkolni.

Egyikét e legnevezetesebb beajánlási impromptüknek ** biboros érsekünktől hallottam.

Főpapunk világszerte dicsőségesen ismeretes bőkezű áldozatkészségéről. Áldva örökítik meg a nevét az emberbaráti intézetek, növeldék, iskolák, közművelődési intézmények, tudományos vállalatok s azonkívül számatudhatatlan sorsüldözte nyomorult halandó.

És a mellett mindenkire nézve hozzájárulható. Ha Budapesten, ha Bécsben időzik, olyan vendéglőben van a szállása, a hol a lépcsőről egyenesen az ő szobájába lehet benyitni. Sokszor még az inasa sincs ottan, maga nyitja ki a kopogtatónak az ajtót.

Hát még az a tömérdek levél, a mit naponkint hoz a posta! Azokat ő mind sajátkezüleg bontja fel, maga elejétől végig elolvassa s intézkedik róluk. A melyikben csak inséget enyhítő segélyt kérnek: arra a prælatus-titkár is megküldheti a választ. A balkéz is adhat, a nélkül, hogy a jobb kéz tudna róla. De még többször kérnek tőle ajánló levelet mindenféle hivatalra aspirálók. Ezeknél azután már a jobb kéznek kell megmozdulni. Egy pár sor a biboros-főpap kezéből aranykulcs – generáliskulcs minden hivatalfőnök ajtajához és belakatolt szivéhez. Ezzel sem szokott fukarkodni.

Egyszer aztán kap a dicső főpap a sok könyörgő és hálálkodó levél között egy levelet, a melyben minden volt, csak egy mákszemnyi hizelkedés nem. S a kiméletlen tenorú levél irója kitette a sorai alá az egész nevét, a minőségével együtt. Postatiszt volt valahol a vidéken. Szemrehányást tett az érseknek, hogy minek avatkozik világi dolgokba, a mikben nem jártas. Mindenféle tolvajokat beajánlgat a megürült felsőbb hivatalokba, s ez által megbuktatja az igazi érdemekkel biró becsületes alsóbbrendű tisztviselőket, kik ugyanazon állásokra versenyeztek. Jövendőben maradjon csak az ecclesiasticumoknál.

Ilyen hangon nem beszéltek a főpappal soha! Nem is birta azt a levelet elfelejteni.

Pár nap mulva nagy temetési szertartás volt Budapesten. Magas állású főhivatalnok halt meg, kinek végtisztességtételére összesereglett a miniszteriumok hivatalszobáinak minden lakossága és a képviselőház, a főrendek és főpapok és a nagyszámú jó barátok.

A véletlen úgy hozta magával, hogy az érsek a gyászkiséretben összekerült a posták főigazgatójával.

Nem állhatta meg, hogy el ne panaszolja a hivatalfőnöknek, minő goromba levelet kapott egy alsóbbrendű postatiszt aláirásával.

Készen volt rá, hogy majd midőn a postaigazgató szintén osztani fogja felháborodását s kérdeni találja, hogy mi neve a faragatlan tollu levélirónak? apostoli bocsánatkészséggel azt fogja felelni, hogy a nevét nem mondja meg az illetőnek s nem kivánja, hogy ő miatta bárminő büntetés érje. – Neki csak az kellett, hogy a hivatalfőnök is osztozzék az indignácziójában.

A főigazgató azonban csak borotvált állát simogatta ez expectoratióra s arról kezdett el beszélni, hogy milyen korán beállt a tél!

– De hát nem szörnyűség az, hogy én nekem ilyen levelet ir valaki?

Ez aposztrofálásra aztán a főhivatalnok is megemberelte magát.

– Engedelmet kérek eminencziádtól; de ama levél irójának teljesen igaza van. A mult héten kegyeskedett eminencziád nekünk egy derék fiatal embert beajánlani alkalmazás végett. Mi ezt betettük a pénzeslevelek expediturájába s a derék fiatal embernek az volt az első dolga, hogy egy negyvenezer forintos levelet elsikkasztott, a pénzt elrejtette s csak egy kartársának a feljelentése folytán tudtunk rátalálni az ellopott összegre. Ez a tényállás.

A biborosérsek sem adott aztán több ajánló levelet ab invisis hivatalkeresőknek.

A rendőrhivatalnok.

Évek előtt igen jó rend volt az én házamnál. Az én dolgozó szobámba nem jöhetett be semmiféle látogató – a feleségem tudta nélkül. Még a postás sem. Ennek a pompás controlleriának voltak kellemetes oldalai. Az asszonyi csalhatatlanság rostája meg tudta válogatni a kéregetők garmadájából a gyámolításra érdemes tiszta buzaszemet a kiseprendő konkolytól és polyvától.

Egy napon az asszonyom azzal fogadott, hogy «kár, hogy nem voltál itthon. Most volt itt egy szegény fiatal ember, a ki igazán megérdemli a gyámolítást. Mívelt, tanult ember, ügyvédi diplomája is van. Szolgált a városnál, mint diurnista, volt magánnevelő egy előkelő családnál, legutóljára ügyvédsegéd egy fővárosi híres ügyvédnél. Mind a háromszor azért kellett elhagyni az állását, mert kórházba került. Egyszer egy bérkocsi gázolta el, hat hétig feküdt bele. Máskor egy cserepező esett rá a háztetőről s eltörte a lábát. Legutóljára egy vízbe ugrott leányt mentett ki a Dunából s tüdőgyulladást kapott. Van egy szegény öreg anyja, meg egy nénje, a kik mind a ketten fehérnemű-varrásból élnek. Az utóbbi púpos hátú. Most azok is megbetegedtek. Ő tartja bennük a lelket. De most maga is kereset nélkül van. Szeretne a rendőrséghez bejutni; ott most üresedés van. Itt hagyta a bizonyítványait: nézd át. Ha rendben vannak, irj mellette egy ajánló szót a főrendőrtanácsosnak.»

– Megteszem.

Átvettem az ott hagyott bizonyítványokat. Számszerint nyolcz darab volt. Ügyvédi diploma; – három rendbeli bizonyítvány a szolgálatadók részéről; három a Rókus-kórház igazgatóságától, egy az előljáróságtól, mely a beteg anya és nővér munkaképtelenségét igazolta. A jó magaviselet és szorgalom, hűség és becsületesség különösen ki volt emelve a szolgálati bizonyítványokban; bélyeg, pecsét, stampiglia a kellő helyen; a hivatalos okmányok nyomtatott rovancsos papiron.

Ez az ember megérdemli az utánjárást.

Azonnal irtam Jekelfalussy Lajosnak, meleg szavakkal ajánlva e derék fiatal embert az általa kérvényezett alkalmaztatásra.

Még aznap eljött a quidám az ajánlólevélért s azt megkapva, az okmányaival együtt repült fel Budára a gőzsikló sodronyain.

Este találkoztam a klubban mélyen tisztelt barátommal, Jekelfalussy miniszteri tanácsossal. Igen nyájas volt hozzám.

– No, kineveztük a protegédet a rendőrséghez segédfogalmazónak.

Hálás köszönetemet fejeztem ki érte.

Másnap már korán reggel beállított az ujon kinevezett segédfogalmazó a házunkhoz. Alig tudott szólni az örömtől, meg a nagy sietségtől. A könnyek elfojtották a szavait. Kezében hozta a nagy pecsétes levelet a kinevezéssel. Reszketett a papir a kezében.

– Uram! – Asszonyom! – Ime itt van! – Vágyaim netovábbja. – Önök három embert tettek boldoggá. – Szegény anyám! – Szegény néném! – Még nem tudják. – Ide siettem legelőször. – Hogy fognak térdre borulva imádkozni önökért! – Nekem nincs szavam. – Hálám örök.

Magamat is elérzékenyített. Szegény feleségemnek milyen jól esett, hogy ilyen gyors sikere volt közbenjárásomnak.

Nem! Az ilyen hálálkodást én el szoktam utasítani magamtól.

«A jó sikert nem az én ajánlatomnak köszönheti; hanem a saját érdemeinek. Kitünő bizonyítványaihoz nem volt szükség senki ajánlatára. Csak folytassa így, a hogy eddig. Bizonyosan előbbre fog menni. A hivatalban a szorgalmas és hűséges embert meg tudják becsülni.»

Mégis csak meg voltam elégedve a sikerrel.

Másnap este megint találkoztam a klubban Jekelfalussy miniszteri tanácsos barátommal. – Igen nyájas volt hozzám.

– No, a protegédet ma reggel elfogták az utczán. – Valaki ráismert. – Hisz ez egy híres betörő, szélhámos, – a ki kurrentálva van. Nem volt annak se beteg anyja, se púpos hátú nénje, se törött lába, se hivatala soha.

– Hát az a nyolcz bizonyítvány?

Az mind egytől-egyig hamisított utánzat volt. Aláirás, pecsét, stampiglia, mind remekül utánozva.

Az egészben az volt a legjobb ötlet tőle, hogy a rendőrséghez állt be hivatalnoknak: hogy majd ott nem találnak rá.

Brunswick gróf főkertésze.

Egy délután, mikor az asszonyom a rendes öreg társalkodónéjával egyedül volt otthon, beállít hozzá egy tisztességesen öltözött fiatal ember, miután elébb beküldte a névjegyét, a mire a foglalkozása is föl volt irva: Brunswick gróf főkertésze Martonvásáron.

Vajjon mi hozza ide?

– Nem ismer rám, asszonyom, úgy-e? De én annál jobban emlékszem önre. Hát nem jut eszébe az a vak kintornás, a ki idejárt az udvarra muzsikálni, a kinek rendesen egy hatost kegyeskedett adni azért, hogy ne muzsikáljon. A kutyák mindig megugatták.

(No ilyen vak kintornásra csakugyan lehetett emlékezni.)

– Annak a vak muzsikusnak a vezetője volt egy nagy kamasz fiu: a ki a piczulát a sipkájában felfogta. Az én voltam. A vak muzsikus volt az én apám. – Egyszer kegyeskedett engemet asszonyom, lepirongatni: miért nem látok valami mesterség után? Mit kóborlok házról-házra, nagy kamasz létemre, koldulni, lebzselni? – Én azt mondtam, hogy szivesen mennék én valami mesterséget tanulni, de ilyen rongyosan, szurtosan senki sem fogad be. – Erre kegyed, jó asszonyom, bement az úr szobájába s kihozott nekem onnan egy pár csizmát, meg egy kabátot, aztán meg egy fehér kalapot. Megajándékozott vele.

(No ilyen eset is fordult elő legalább is minden esztendőben egyszer.)

– Hát ez az ajándék fordította meg az én sorsomat. Eképpen tisztességesen felruházva megjelenhettem az itteni Wéber műkertész úrnál. A kertészethez volt nagy szenvedélyem. Ott kitanultam a virág- és díszkertészetet; azután elmentem praktizálni az alcsuthi főherczegi uradalomba: ott is megkedveltek. A legmagasabb ajánlat mellett aztán bejutottam Brunswick gróf martonvásári díszkertjébe elébb segédkertésznek. Ott megnyertem a főkertész leányának a vonzalmát. Azt nőül vettem. És aztán a főkertész nyugdijaztatásával én nyertem el az apa állását. Háromezer forint fizetésem van, különféle deputátumokkal. És most nem ismerek nálamnál boldogabb embert a világon. – És mindezt annak köszönhetem, hogy kegyed, tisztelt asszonyom, évek előtt úgy lepirongatott a csavargó életemért. No meg annak az ajándékba kapott öltözetnek.

(No ez hát igen kellemetes látogató, a ki a multakért hálálkodni kerül vissza.)

– Tessék helyet foglalni.

– Köszönöm. Nem alkalmatlankodom tovább. Vissza kell sietnem a déli vaspályához. – Hogy hálámat csak részben is kifejezhessem, engedje meg, tisztelt asszonyom, hogy tizenkét darab azaléát és tizenkét rhododendront adhassak át ajándékba, a melyeket kegyed számára hoztam; ott vannak a vasutnál. Tessék valakit elküldeni velem, a kinek átadjam.

A feleségemnek erre az első gondolatja az volt, hogy de szabad-e vajjon egy uradalmi főkertésznek a rábizott kert virágaiból ajándékokat adni.

– Tessék megnyugodni. A konventiómban van, hogy cserépvirágokat a saját elárusításomra nevelhessek.

Másodszor pedig arra volt észrevétele a feleségemnek, hogy mi ajándékokat egyáltalában senkitől elfogadni nem szoktunk. Az azaléákat szivesen veszi (akkor téli kertünk is volt a saját házunkban), hanem szabja valami árát.

– Ah, azt semmi esetre sem.

Utoljára mégis sok unszolásra annyit megtett a derék férfiú, hogy szállítási költségek czíme alatt elfogadott valami három forintot. De igen restelte azt is.

A feleségem aztán utasította a mi jó derék Gábor diákunkat, hogy kövesse a főkertész urat a budai vaspályához, vegye át tőle az azaléákat és rhododendronokat s egy targonczással hozassa haza.

A pályaháznál a főkertész úr bement a málharaktárba, a Gábort künn hagyta a folyosón. A Gábor csak várt sötét estig, akkor megsokalta a dicsőséget, bement a málharaktárba utána kérdezősködni.

Hát soh’se látta ott senki se a főkertészt, se az azaléákat.

A quidam sok helyen megfizetteté magának ugyanezzel a mesével a martonvásári azaléák szállítási költségeit.

V. A VAK FESTŐ.

Mikor dologban van az ember, olyankor nem szereti a látogatókat.

Különösen a kiknél a munkájok sikere a kedélyhangulattól függ: az irók, festők, zenészek, általában mindenféle múzsaivadék.

A hangulat melegségét nem lehet úgy visszaidézni, mint a kihült kandallót újra befűteni.

A kik pedig legkevésbbé szeretik a látogatókat, azok a festők.

Nincs kellemetlenebb figura, mint egy profánus ember egy félig kész kép előtt. Annak látszik a pofáján, hogy nincs megelégedve, nem érti, hogy mi lesz ebből? Mi a fránya lesz abból a szürkefakó liktáriumból, a mit ott most szétkennek?

Kivételt képez, ha festő látogatja meg a festőt. Azt már szivesen fogadják. Az érzi, tudja, előre sejti, hogy mi fog ebből a szinkaoszból kikeveredni? Ha tesz észrevételt, annak komoly alapja van.

Megint kopogtatnak! «Hogy a kánya vitt volna el! Tessék!»

Vadonat idegen arcz nyomul elő a függöny mögül, nagy karimájú kalappal.

Németül szólal meg.

– X. Meyer. Müncheni akadémiai festő.

– Ah! Krisztikott. Wie kétsz. A festő leszáll a staffelei mellől s kezet szorít.

– Sok szép üdvözletet Benczurtól, Wagner Sándortól, Lietzen-Meyertől.

– Köszönöm! Nagyon örülök.

– Mind lelkemre kötötték, hogy ha itt járok, önt felkeresni el ne mulaszszam.

– Tessék helyet foglalni. Ott a kerevet. Szabad egy szivarral megkinálnom?

– Oh köszönöm!

A festő gyufát is lobbant el s odatartja a szivar végéhez.

A látogató pöfékel.

– Megengedi ön, hogy folytassam a munkámat. A tempera festék nagyon hamar beszárad.

– Oh, kérem. Magam is tudom, hogy a tempera festék hamar beszárad.

– Ön tanulmányokat csinálni jött Magyarországra?

– Oh, igen. Hallottam magasztalni a Hortobágyot, vad lovaival és szilaj ökreivel! – Ott dolgoztam. – Fölöttébb érdekes. Csak az a fatális dolog, hogy a hortobágyi nagy portól olyan szemgyuladást kaptam, hogy most nem vagyok képes festeni.

– Ohó!

– Annál fogva egészen kereset nélkül vagyok, minden segédeszközeimből kifogytam.

– Ahán!

– Egy ilyen idegen nagy városban kihez forduljon az ember, mint a pályatársaihoz. Önnek a nemeslelküségét annyiszor hallottam magasztalni.

– Ühüm.

A festő nagy keservesen nyul a zsebébe.

– Segithetek önön egy öt forintossal.

A látogató ezer hálára van kötelezve. Kötelességének fogja tartani a kapott kölcsönt azonnal visszafizetni, a mint a nagy internáczionális kiállításon a hortobágyi képével az első dijat megnyeri. Aztán veszi a kalapját és elkomplementozik.

A festő csak a szivarját sajnálja, a mit maga segített neki meggyujtani.

Pár nap mulva megint kopogtatnak az ajtón.

Idegen arcz. Matróz-sapka. Bársony-blouse.

Ez is piktor.

– Münchenből jövök. Szives üdvözleteket Benczurtól, Wagner Sándortól, Lietzen-Meyertől.

– Köszönöm.

De már szivarral nem kinálta meg.

– Ide jöttem Magyarországra tanulmányokat csinálni.

– Igen derék.

– Halottam magasztaltatni a Balatont: tömérdek szinvázlatot vettem fel.

– Nagyon szép.

– Azonban a víztükör folytonos csillogásától olyan erős szemgyuladást kaptam, hogy nem vagyok képes festeni.

– Itt van, tessék, egy forint. Sietek. A festék beszárad.

A látogató megköszöni az egy forintot s odább szelel.

Alig mulik el három nap, megint kopogtatnak.

– Kit hoz megint a sátán? Tessék.

Idegen arcz, borzas haj, hegyes kecskeszakáll, szalmakalap, kék ing, veres nyakravaló, koczkás blouse, bő pantallon, sárga czipő.

– Ich habe die Ehre! (Furcsa, hogy a német mindig azt mondja «van becsületem».)

– Csak röviden.

– Most jövök Münchenből. Sok szép üdvözletet hoztam Benczurtól, Wagner Sándortól, Lietzen-Meyertől.

– Studiumokat csinálni jött ön ide, ugy-e bár?

– Igenis.

– Aztán a Hortobágy porától meg a Balaton csillogásától megtetszett vakulni, ugy-e bár?

A látogató szája nyitva maradt a bámulattól. Hát már ez azt hogy találta ki?

– No hát itt van öt hatos. Tessék. Hanem már most, ha összetalálkozik ön még egy vak festővel, megmondja neki, hogy hozzám ne jöjjön, mert már azt kidobom az ajtón.

VI. ELKERESZTELÉS.

(Nem akartam ezt az adomát elébb közölni, mint a «vita» befejeződött: nehogy az ellenzék fegyvert kovácsoljon belőle – ebből pedig kitelt volna egy mitrailleuse.)

Tehát:

Beállít egy szép reggel a koltói kastélyba a vándor czigánykaraván vajdája – vigyorgó ábrázattal, hanem a fejét vakarva s keresi a földesurat.

– No, vajda, hát mi az a fejvakarással együtt járó nagy öröm?

– Csókolom kezit lábát az aranyos száju méltóságos úrnak, kegyes engedelmével egy fiucskánk született az éjjel a sátor alatt, első kakaskukorításkor, olyan szép fekete, mint én magam.

– Hát keresztapa kék a trónörökösnek, ugy-e?

– Igen is. Csókolom ezt az oltárkoptató térdekalácsát a kegyelmes úrnak, ha lenne keresztapja néki; csak egy akkora kis nevet adjon néki, a mennyit egyszerre ki lehet mondani, de csak az én nevemet ne tessék neki adni: mert az olyan csunya, hogy a ki úgy szólít, elébb magamat ütöm pofon, azután meg azt, a ki hozzám szólt.

– De hát mi vallásod van, vajda?

– Az a vallásom, a mi az excellencziás úré.

– Római katolikus vagy?

– Az az! Roma! Persze, hogy roma vagyok. Az egész pereputyom, rajkó, dádé, moré, mind csupa szemenszedett roma.

(A czigányok a saját nyelvükön «romá»-nak hivatnak.)

– No, hát gyerünk a paphoz.

A derék, jószivü földesúr aztán elvezette a boldog apát, a kiséretét képező frekvencziával együtt a paphoz s az ujdonsült princzet megkeresztelték «Aladár»-nak.

– Jaj, jaj, jaj! sápitott a vajda: «Kan agár»-nak keresztelték a rajkót.

Hanem aztán egy tíz forintos bankó, a mit a keresztapától kapott a keresztelési lakomára, teljesen megvigasztalá.

Másnap felkerekedett a karaván s odább vándorolt Berkesre.

A vajda kiszemelte a legszebb úri házat a faluban s beállított nagy örvendezéssel.

– No, mi kell vajda? kérdi tőle a háziúr.

– Csókolom azt az aranygyürüs öregujját a nagyságos úrnak, megesett rajtunk a nagy szerencsétlenség: a feleségemnek fia született az éjjel, épen mikor az ég dörgött, olyan fekete, mint az anyja; talán fehérebb lenne, ha egy kis keresztvíz érné.

– De hát mi a te vallásod vajda?

– Éppen az, cseppentett ugyanaz, a mi a méltóságos úré.

– De hisz én egyesült görög hitü vagyok.

– Én is éppen az vagyok: görög vagyok, négy görög kitelik belőlem; egyesült is vagyok; dehogy nem vagyok az, az ördög mindjárt elvinne, ha az nem volnék.

A berkesi földesúr aztán elvezette a vajdát a sokadalommal együtt a maga templomába: ott megkeresztelték a rajkót. A keresztapa, szokás szerint, egy aranyat dugott a pólyába: ez eltenni való örök emlékül, öt forintot pedig paszitára adott a vajdának.

Másnap vándorolt a czigánykaraván tovább.

Egy oláh faluba értek, melyben a házak két mértföldnyi távolban vannak elszórva. A vajda kikereste a legmagasabb tetejü zsindelyes házat, oda rukkolt be. Ott pedig egy oláh nemes úr lakott. Felszólította azt is, hogy legyen a ma született fiának keresztapja.

– De én óhitű vagyok, vajda.

– Én vagyok az igazán, a legeslegócskább hitü vagyok, az enyim kopott is már, rongyos is már, nem visel a czigány ujat.

Jól van. Ez is elvállalta a keresztapaságot. Hanem ez már nem adott készpénzben többet, mint öt darab «kutya nyelvet». (Így hítták kecses alakjáért és szinéért a régi tíz krajczáros bankót.)

– Hát érdemes volt ezért megkeresztelni a gyereket?

Hanem aztán küldött a keresztapa a karavánnak egy birkát, meg egy csobolyó fenyővízet.

– No, hát még is érdemes volt.

Megint vándoroltak odább: eljutottak Körtvélyesre. Ott a földesúri kastélyban bérlő lakott. Azt már tudta a vajda, hogy mit jelent az a csillag a tornyon? Itt kálvinisták laknak.

Bemegy a kastélyba s elkezd jajveszékelni torkaszakadtából.

– Já, já, já, odavagyok! Megrugott a devla.

– No, mi baj van, vajda?

– Ne tessék haragudni, nem tehetek róla, már egy hete, hogy született a feleségemnek egy rajkója, nem kapok neki keresztapát sehol, mindenünnen elkergetnek, azt mondják, ha kálomista vagyok, menjek kálomista keresztapát keresni.

– Hát igazán kálomista vagy, vajda?

– De olyan igazán, hogy a hátam is borsózik, ha bőjtrül beszélnek. Nagy pénteken is megeszem a szalonnát.

Itt is elvállalták a keresztapaságot. A vajda kapott öt szép fényes tallért a keresztelési paszitára.

És ezen a módon utazta végig Erdélyt a vajda és az ő karavánja – egy újszülött rajkó és a keresztelő medencze segítségével. Mire Toroczkóra beértek, volt a vajda rajkójának huszonhárom (!) neve és hatféle vallása: annyiféle pap keresztelte meg ugyanannyi templomban s vezette be a maga matrikulájába – két hónap alatt.

Már most kérdés, hogy melyik papnak a matrikulája hiteles?

VII. A LABDA.

Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót «labda» használnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a «da» végző a magyarban jogosulatlan s mint ilyen ünnepiesen letiltatott, számüzetett és kiakolbulittatott: azóta a «zárda» – zárosház; – a «járda» – talpaló út; – a «csárda» – ivóház; – a «csorda» – marhagyülekezet; – a «borda» – oldalcsont; – a «konda» – sertéssereglet; – a «bunda» – szörmedvény; – a «kaloda» – lábtiló; – a «csoda» – bámulvány; – a «micsoda?» – mizé? – a «duda» – nyeggető síp; – ősi «Buda» is csak úgy kerülte el a megtalpaltatást, hogy «Pest» hozzávarratódott. – De mi lesz a «dadából», a ki elől is «da», hátul is «da»?

Ezóta már a «labda» is bizonyosan «gömbcze».

Egy gyermekkori iskolatársamnak nem rég eszébe jutott egy ötven év óta tartogatott emléktárgy megküldésével engem megörvendeztetni. Egy hajdankori labda.

Ha ti azt tudnátok, gyermekek, hogy mi fán termett a régi labda? Nem volt ám még akkor játékos bolt, a hol hálószámra árulják a kész kaucsuk gömböket; nem is értek volna azok nekünk semmit: hisz azt meg sem érzi az ember, ha hátba dobják vele. Magunknak kellett a játékszerszámot elkészítenünk.

Az maga egy mulatság volt.

Legelőször ismeretséget kellett kötni a szomszéd csizmadia inasával s azzal, ozsonna megfelezés árán, szerződésre lépni, hogy a hasznavehetetlen bőrmaradékokat szedje össze a számunkra. Azokat aztán szakértelemmel kiszabtuk háromszögű szelvényekre, míg nyolcz egyenlő darab összekerült; volt a között fekete, zöld, sárga, piros, mindenféle szinü.

Akkor azután a szolgálónak kellett jó szót adni, hogy fonjon a számunkra a ponyvának szánt kenderből jó erős fonalat. Ahhoz szereztünk viaszkot a méhesben. Azzal a fonállal aztán összevartuk a nyolcz bőrdarabot, még pedig az utolsó nyilásig a visszáját szegve be.

Azután mikor disznóölés volt, jókor felkeltünk, hogy a leölt mangaliczának, mielőtt megperzselnék, kitépjük a java sertéjét labdatölteléknek. Azzal aztán jól megtömtük a labdát keményre. Akkor a nyolczadik nyilást is összevarrtuk rajta.

De még azért ez nem volt labda. Így nagyon hamar elszakadt volna. Ennek még köpönyeg is kellett. Az egészet be kellett fonni spárgával, mint a hogy a tajték pipát bedrótozzák. No de ti drótfonatos tajtékpipát sem láttatok soha.

A bespárgázás is nagy mesterség volt; de még nagyobb mesterség a spárgát beszerezni. A spárgát, mint tudva van, pénzért adják. Az én időmben pedig a gyereknek a kezébe nem adtak pénzt. S ha mégis valahogy, lemásolás, vagy végtisztességtételnél éneklés dijában egy széles susztertallér (= 2 garas) ütötte markunkat, dehogy vettünk rajta játékszert; nagy volt az én időmben az étvágy, nem kellett nekünk vasas pilulákat adni, hogy gyomrunk képzelő tehetsége fölébredjen. Jobb volt a két garas sóspereczre.

No hát, hogy a spárgához hogyan jutottunk? azt majd elmondom a «sárkány» rovat alatt.

A labda hát megvolt. Már most még csak arra kellett várnunk, hogy egyszer a szolgáló eltörje az istállói lapátot. Mivel hogy a lapátnyél a legjobb «ütőfa» a világon.

Akkor aztán szombaton délután nem levén iskola, kivonult az egész klaszszis a czigánymezőre. Itt jó tágas tér volt; nem kellett félni, hogy a messze elütött labda beveri az ablakot. Ha beüti a czigányház ablakát: más papirost ragasztunk rá s megint ablak lesz. Akkor aztán kezdődött a válogatás (úgy hívtuk, hogy «eligálás»), volt két vezérünk: a legmarkosabb legények. Ezek legelébb is fogták az ütőfát s háromszor egymás kezébe hajíták; a harmadiknál aztán egyik vezér a másik ökle fölött átmarkolva az ütőfát, a melyiknek utóljára kezében maradt az ütőfa, az volt az elektor.

Ennek nagy előnye volt, mert a bajtársak közül ő választott elébb egyesével maga mellé valókat, utána a másik. Azért az ütőfa elkapásnál már úgy számította ki szemmérték szerint, hogy az ő markában maradjon az ütőfa vége. De néha csak annyi maradt ki legfelül, hogy alig foghatta meg az ökle kisujjával. Ekkor aztán az ellenfélnek jogában állt próbát követelni. Ha az ellenfél az egy mutatóujjával ki tudta az ütőfát lódítani a versenytárs markából: akkor ő lett az elektor.

De nemcsak ez az előny járt az ütőfapróbával, hanem az is, hogy az elektor és ő szövetségesei maradtak belől a «métá»-ban, a másik csoport jutott kívül. Amazoké az ácsorgás és labdakapás.

Hogy az egész játékot áttekinthetővé tegyem, megjelölöm az egész terepet. A csillagok az elektor bajtársai, a gömbök az ellenfelei. A vonalak jelzik a métát.

A 2 ◯ az «adogató». Ennek kötelessége felhajítani a labdát, úgy, hogy 1 ✼ az ütőfával elüthesse. Ha nem találta el a labdát, az ő baja, akkor kiállhat a métára. Ha eltalálta s jó messze elröpíté, akkor aztán átszalad az A métáról a B métára, a míg az oldalt álldogálók a labdát kergetik. Az oldalasoknak s az adogatónak nem szabad a futót meghajítani a labdával, csak a két középsőnek s azoknak is csak az A – B métákon belül. Ezért valamennyinek előbb a két középső vezér kezébe kell az elfogott labdát áthajítani, hogy az a futó ellenfelet megüthesse vele. Ha azonban a 1 ✼ ütő bármily ügyesen röpítette is el a labdát, de azt a két középső ◯ valamelyik röptében elkapta, akkor ugyancsak igyekeznie kell, hogy visszafusson az elhagyott métához, mert hátba dobják.

Sokszor megesik, hogy a csillagosok mind kinn rekednek a B métánál. Ekkor jön a liberátor, a szabadító. Ez maga a vezér. Ennek három ütése van. Ha egy is sikerül, akkor aztán a kinn rekedt társak nagy zsivajjal rohannak végig a «longá»-n; még nagyobb kiabálás az ellenpárt részéről: «labdát, labdát!» S jaj annak a gyámoltalannak, a melyik meg hagyja magát hajíttatni; mert ekkor az egész társasága elveszti a játékot, annak kell kimenni a gyepre; az ellenfél vonul be a sánczba.

De gyakran megesett ám, hogy maga a liberátor is mind a három ütést elhibázta, vagy olyan egyenesen ütött, hogy elkapták a labdát. Ekkor aztán jött a legnehezebb feladat. Egynek a kinnrekedt társak közül fel kell áldoznia magát, hogy egyedül keresztülfuthasson B határtól az A határig, a míg az ellenfél legügyesebb vezére a kezében tartott labdával várja kapóra.

Volt egy bajtársunk, egy Melchior nevü német gyerek, a ki cserében volt nálunk; ez tudott az ilyen kényszerített átfutásoknál remekelni. Ez mindig hátrafelé fordított fejjel loholt. Nem is szaladt, csak ügetett, de akármilyen közel hajítottak hozzá a labdával, azt sohasem találták el; olyan ügyesen nyaklott annak a termete előre-hátra, hogy mindig mellette repült el a labda; ha felül vették, lebukkant, ha alul vették, felugrott, soha sem lehetett eltalálni.

Hajh de fölséges mulatság is volt ez! csak az esteli harangszó vert bennünket belőle haza. S egy krajczárba sem került az apánknak.

Mindez eszembe jutott, mikor ezt a régi labdámat megláttam.

Még vele is álmodtam.

Ott voltam a czigánymezőn; a kabátjainkat egy halomra hánytuk. (Nem féltünk az influenzától.) A Szücs Sándor meg a Goda Sándor eligáltak az ütőfával. A Melchior futott hátrafordított fejjel: társaim rosszul ütöttek. Nagy volt a rémület a pártban. Bukunk! Ne féljetek, itt vagyok én! Én maradtam liberátornak. El is ütöttem a labdát fel az égbe. Társaim szerencsésen bejutottak. Hanem helyettük engem dobtak hátba a labdával, úgy, hogy fölébredtem bele.

Hajh ha engemet még egyszer így hátba dobnának ezzel a labdával!

Dehogy dobnak!

Labda nincs már a világon: labdázó gyerekek sincsenek már. Most már csak filozófáló, politizáló, kommandóra tornázó gyerekek vannak s egy-egy szerelmi bánatában, életunalmában öngyilkossá lett gyerek esete hirdeti, hogy manapság kész vén emberek születnek.

Vegyétek még egyszer kezetekbe azt a labdát, fiúk!

VIII. A NAGY DEÁK, MINT KIS DEÁK.

Mert Deák Ferenczet is hívták ám egyszer Ferkónak s ő is volt kis betüvel «deák».

Abban az időben «humaniorá»-nak neveztek három klasszist, melynek a diszczipulusai valának az első évben «rhetorok», a másodikban «poéták», a harmadikban pediglen «logikusok».

Ezt a három klasszist Deák «Ferkó» Győrben végezte, a méltán jóhirű benediktinusok gimnáziumában.

Hogy milyen rhetor lehetett a «Ferkó?» hát hisz azt a «Ferencz» eléggé megmutatta. A «chriáin» alig hiszem, hogy korrigált volna valaha a professzor. Bizonyos, hogy Cornelius Nepos-t egy szó hiba nélkül tudta. A «τυπτομην»-t is bevágta kegyetlenül. A «der-die-das»-t pedig éppenséggel legyürte.

Vakáczióra aztán hazakerült a bátyjához, a nagytekintélyü zalamegyei táblabiróhoz.

– No hát, Ferkó öcsém, milyen a kalkulus?

Ez volt az első kérdés.

Ferkó büszke öntudattal vette elő a tesztimoniumát.

«Ex omnibus eminens».

– Mindenből kitünő? No ez hát szép! Eminens? Eminens? De hát hányadik eminens vagy?

Ferkó szerényen megvallá, hogy csak – második.

– Csak második! – S kicsoda az első? Akkor az valami portentum!

Ferkó azt is megvallá őszintén.

– A Klein Móricz.

– Micsoda «Móricz?» Csak nem zsidó talán?

– Igen is, az.

– Micsoda az apja?

– Szatócs.

– No már ez hallatlan! Hogy egy Deák Ferkót második helyre szorítson egy Klein Móricz, egy zsidó gyerek, egy szatócsnak a fia! Hogy lehet ez?

– Úgy, hogy a professzorom igazságos.

– No én nekem jövő esztendőre azt a Móriczot leverd, mert én azt el nem viszem a lelkemre, hogy az én Ferkó öcsém második legyen a maga klasszisában. A hogy Julius Caesár mondta: «inkább egy faluban első, mint Rómában második».

Ferkó megigérte, hogy törekedni fog rajta.

A második esztendőben következett a «poézis.»

No már azt tudjuk, hogy «Ferencz» nem sokat segített munkadús életében Apollónak a babérfát koppasztani. A poézisnak soha sem volt nagy barátja; – hanem hát «Ferkó» megtette azt, nemes ambiczió által ösztönözve, hogy még verseket is irt: természetesen latin verseket, hexameterekben, alkaikusokban: beh kár, hogy nem lettek megőrizve az utókor számára! Valószínüleg korán égbe szálltak sárkányalakban. De tudta ám könyv nélkül Horácz «ars poeticáját», a latin «prosodiát»; – az «antiquitates græcoromanæ»-t, a «mythologiának» nem kevésbé szorgalmas kultiválója volt, sőt a gyakorlati téren is el tudott bánni a tropusokkal, allegoriákkal; tudott czitálni a klasszikusokból s körmondatokat kikanyarítani az ornata syntaxis regulái szerint, soha sem vette segítségül a «gradus ad Parnassum»-ot, a mit gyönge diákok használatára szamárlajtorjának is neveznek.

S a hol a diligenczia párosul a talentummal, ott a triumfus sem maradhat el.

A bekövetkező vakáczióra már győzelemtől ragyogó arczczal tért meg a bátyjaurához «Ferkó deák.» Hozta a zsebében a tesztimóniumot.

– No hát milyen a kalkulus?

«Ex omnibus eminens primus – æqualis.»

– «Mindenekből egyenlő első kitünő.»

Az urabátyja nagyon pödrögette a bajuszát.

– Aequalis? æqualis? Micsoda csuda ez?

– Hát most ketten vagyunk egyformán első eminensek. Egyik nap én ülök az első helyen, másik nap a Móricz.

– Már megint a Móricz? Ez nem ér semmit. Koszorut, koronát nem lehet kétfelé vágni, hogy két ember viselje. Nekem a harmadik esztendőben az egész koszorut hozd haza.

Ferkó megigérte, hogy majd törekedni fog rajta.

Mellékes uton nem lehetett ám ezt a törekvést előmozdítani. A megvesztegetéshez az is hiányzott, a ki vesztegetni akarjon, de az is, a ki meghagyja magát vesztegetni. Dicséretesen jellemzi a benediktinus rendet, hogy annak a tanárait semmi világi tekintet nem befolyásolta, mikor a hatalmas Deák-család sarja s a szegény zsidó szatócs fia között kellett klasszifikálni.

Hárman voltak Körmendy testvérek, mind a három benediktinus, mind a három direktor. A révkomáromi nyomott négy mázsa tíz fontot, a pannonhalmi négy mázsa huszonöt fontot és a győri négy mázsa negyvenöt fontot. S a tudományuk és karakterük éppen æquivalenst ponderált. Azok nem engedték magukat se «flecti» se «frangi»: se hajtani se törni.

No de a harmadik évben már olyan pályasík nyilt meg «Ferkó» előtt, a melyen a «nagy Deák»-ot sem győzte le senki: a «logikai» kurzus.

A második szemesztris végén a «humaniorákat» végzett ifjú diadalmasan mutathatta fel a bátyjának a végleges iskolai bizonyítványt.

«Ex omnibus eminens primus…»

– No! Most már tökéletes a triumfus! – Mondá a bátya. No – hát a Móricz?

– A Klein Móriczot elvitte a szemesztris közepén az apja Bécsbe kereskedősegédnek.

– Ühm! Hát csak úgy tudtál győzni, hogy a Móricz magadra hagyott? Akkor még sem tökéletes a triumfus.