A SKRLJE-DLNICZAI KARIATIDÁK.

(Elbeszélés.)

A skrlje-dlniczai viczinális vasuton nem igen járnak utazók. A pénztárnoknak főfoglalatossága a madár kitömés: elég ideje van rá. Váltóőr nincs, miután csak egy mozdony jár rajta. Hanem aztán annak van elég dolga. Mindennap kétszer fordul meg: (azaz hogy nem fordul meg: hegynek fel ő tolja a vaggonokat, hegynek alá azok tolják őtet). A vaggonok rakva vannak dongafákkal és nagy hordókkal, a miknek fenekén olvasható.

Az egész vasut a legregényesebb vidéken visz keresztül. Két századot számlált óriási tölgyfaerdők a lankákon, a mik alatt forró kánikulában is sötét és hűs van; az erdő tele őzzel, szarvassal, vadkannal, sasokkal; közbe egy-egy hatalmas zuhogó patak. A végállomáson van egy óriási fürészgyár, az őserdő árnyában, túl rajta egy kiirtott erdő tisztásán egy még nagyobb gyár, melynek magas kéménye fekete füstöt okádik, mig egy vékonyabb vas kürtője fehér gőzt pöfékel szünet-szüntelen; az udvarán hordó garmadák; alóla gőzölgő patak csordogál, mely savanyu illattal tölti meg a léget.

De mielőtt a végső állomáshoz eljutna az utazó: (ki volna más, mint szenvedélyes vadász, vagy tájfestő művész?) elébb megragadja a figyelmét egy a vasuttól jó mannlicher lövésnyire fekvő pompás uri kastély, barokk stilben épült: donzsónokkal, erkélyekkel diszítve, elől feljáró tornácz, szárnyas sárkányokkal. Körül czifra rácskerítés, melynek oszlopain ámorfigurák incselkednek minden lehető pózokban. Itt valami nagy úr lakik. Ha nagy úr, akkor örülni fog a vendégnek e mély csendü magányban.

Hanem aztán ha közel megy a vadász utas a gyönyörü kastélyhoz, nagy kiábrándulásban részesül. A rácsajtó be van zárva, s annak minden rudját egész a tetejéig befutotta az iszalag; az utakat a nagy pázsitkörágyak mellett benőtte az uti lapu; – a vadszeder összeházasodott a kuszó-rózsákkal; – az eresz tele van rakva a parti fecskék fészkeivel; – az erkélyek támköveihez darázsfészkek vannak toldva, s a lépcsőzet eresztékei között sárgul a temetők virága, a heverő szaka. – Itt nem lakik senki!

Ez a pompás nagy erdei kastély magára maradt, a nélkül, hogy valami nagy családi dráma játszódott volna le benne.

Ennek a vadregényessel párosult gyártelepes tájnak az a története, hogy e roppant terjedelmü erdőségeket felvásárolta egy külföldi vállalkozó, a ki azt a dongafürész gyárt épitteté a hegyi patak mellett. Az épület iszonyu pénzbe került, meg a gépek.

Ez belebukott a vállalatába, kiköltözött Amerikába.

A birtok kótyavetyére került, akkor megvette azt egy másik vállalkozó: ennek már az épület és a gép ingyenbe jutott.

Ez a második uraság aztán, hogy a forgalmat biztositsa, építteté a hegyi vaspályát.

Ez meg abba bukott bele. Ez is utána vándorolt az elsőnek Amerikába.

A birtok harmadszor is eladásra került; a midőn megszerzé azt egy bécsi nagy-vállalkozó. Ez már a gyárhoz is ingyen jutott. Igy aztán meg lehet élni egy iparvállalatból: ha elébb két ember kibukott belőle, – egy harmadiknak.

Nevezzük «Aranykövy» urnak. Sokszoros milliomos volt.

Aranykövy úr azonban nem csupán a szerencséjének köszönheté fenomenális gazdagságát; hanem egyúttal a tapasztalatainak, ismereteinek és jó ötleteinek is. – Mingyárt, a mint megtekinté a birtokát, rájött, hogy hiszen annak a legnagyobb kincse használatlanul hever. Ez ott van a már letarolt erdők csonka tuskóiban és gyökereiben. Azokban aranybánya van! Tannin! Rögtön épitett tannin gyárat a pusztaság közepén s kiszedetve a tölgyfák gyökereit, elkezdte azokat kifőzetni. Bizonyos üzlet! Csalhatatlan vállalat. A mig a világon inyenczek vannak, a kik megtudják becsülni a fölséges bordeauxi veres bort, addig a tanningyár meg nem bukik. Egy koleraesztendő! Bevezetésül egy influenza-évaddal. Ez aztán az aranyeső a tannin gyárnak. Minden ember veres bort iszik (hatósági rendelet folytán) s a veres bor annál jobb, mentül több tannin van benne.

A vállalat óriási hasznot hajtott, a skrljadlniczai uradalom herczegi jövedelmet ontott új földesura pénztárába.

Azonban nincs az a fényes vállalat, a mi meg ne tudjon bukni egy csepp vizben.

Ez az a csepp viz, a melyben több ember szenvedett már hajótörést, mint az oczeánban: egy szép asszony szép szemének a könycseppje.

Ilyen szép szem planétájának a holdjává szegődött Aranykövy úr is.

Nevezzük a hölgyet Hermelindának.

Egyszer azt kivánta Hermelinda Aranykövy úrtól, hogy építtessen a számára a szkrlja-dlniczai uradalom egyik regényes partján egy rangjához illő vadászkastélyt.

Aranykövy úr megtette azt a szép szemek kedvéért.

Egy év alatt felépült a barokk-kastély bécsi épitész korhű terve szerint.

Itt szándékozott nagy vadászmulatságokat tartani Hermelinda.

Mikor a kastély belső berendezése is készen volt, akkor lerándultak azt szemügyre venni.

A szép szemek mindennel meg voltak elégedve.

Hanem a hálószobában még is találtak megbotránkozásra méltó tárgyat.

Ez az ágyfülkének a boltive volt, melyet két kariatida látszott feje fölé tett könyökeivel tartani. Az egyik kariatida férfi volt, fekete szerecsen, a másik hölgy alak, egy nimfa: az már fehér volt.

Hermelinda elszörnyedt e látványon.

– Uram! Mi ez? Hisz ezek a kariatidák cserépből vannak.

– Kérem: majolika.

– No igen. Fazekas művészet! Csak nem akar engem azzal megalázni, hogy a hálószobámba, a hol a kandalló márványból van, gelencsérmunka kariatidákat állíttasson be? – Nekem ne Zsolnayval, vagy Fischerrel csináltassa ön a kariatidákat; hanem Tilgnerrel, vagy Zumbuschsal.

– Drágám! Azok a nagy művészek tiz ezer forinton alul nem készítenek el egy ilyen márványalakot.

– No hát a kettő huszezer forint. Mi az önnek? – Mi az én nekem? Én addig be nem költözöm ebbe a kastélyba, s nem fogadok vendégeket, a mig ezeket a kariatidákat igaziakkal ki nem cserélik.

– Igaziakkal? – Erre Aranykövy úrnak egy jó ötlete támadt. Annyit lealkudott a kegyetlen szép szemektől, hogy legalább magyar művészekkel készíttethesse a kariatidákat: azok sokkal olcsóbbak, és épen olyan szép munkát végeznek.

Erre a munkára természetesen időt kellett engedni.

Pontosan, napjára elkészült minden. A kastély felavatási ünnepélyére nagy vendégsereg lett összecsődítve, mind a két fő- és székvárosból. Művészek és hirlapirók sem hiányzottak.

Villanyvilágítás volt bevezetve. Tündéri fénynél lett a bámuló vendégseregnek bemutatva az új Trianon. El volt ragadtatva minden ember! Ilyen pompa, ilyen izlés, csak egy Aranykövytől telik. Teremről-teremre járva, legutoljára jutottak el Hermelinda hálószobájába.

Ott a villanyfény úgy vala bevezetve, hogy a plafondon körül futva, apró csillagocskákban sugárzott elő, mintha maga a zodiákus volna, igazi tündéri szürkület.

S e föld feletti világításban plasztikailag emelkedett ki a két kariatida az ágyfülke boltíve előtt: egy fekete márvány faunus s egy fehér márvány szilfid.

A bámulat elragadtatása hangzott minden felől.

– Nagyszerü! Felséges! Mennyi erő, mennyi báj, milyen izomzat!

A háziurat ostromolták a készitő művészek nevéért; de ő azt titokban tartotta. Majd később megmondja.

Egyszer aztán a fehér márvány szilfid nem állhatta tovább a dicsőséget: nagyot prüszszentett; a mire a fekete márvány faun azt dörmögte: «oh te bibasz!»

Az uraság vályogvető czigánya, meg annak a leánya volt a két szobrászati remek.

Hermelinda elájult, s a mint magához tért, rögtön befogatott, ott hagyta a kastélyt. És nem csak a kastélyt; de magát az urát is. Soha sem bocsátá őt többé a szemei elé.

S ezzel járt jól a milliomos; mert külömben tönkre tették volna azok a szép szemek.

S ezért nő olyan szépen a heverő szaka, a sirkövek virága az erdei kastély lépcsői közt. A gyár dolgozik szorgalmatosan, mi pedig iszszuk a tannint bordeauxi alakban még szorgalmasabban.