LEVÉL A «PESTI HIRLAP» SZERKESZTŐJÉHEZ.
Reading edition
VAGY
A «SÓS DRÁMA» MEG A CZUKROS «DRÁMA».
Kedves barátom!
A mult tavaszon leereszkedik hozzám a Parnasszusról a nemzeti szinház igazgatója: Paulay Ede, a ki nekem kedves kereszt-komám. Nem mintha ő tartaná keresztvizre az én elmeszülötteimet; ő azokat inkább körülmetéli; hanem hogy én vagyok az ő aranyos kis Erzsikéjének a keresztapja. – Azt mondja: az idén lesz az első nemzeti szinházi előadásnak Budán a százéves jubileuma: azt a nemzeti szinháznak is meg kell ünnepelni. Minthogy én vagyok a legrégibb ünnepi prolog-varga: varrjak neki erre az alkalomra egy darabot, nem bánja, cothurnus lesz, vagy sandál lesz, akár telkes saru lesz, csakhogy versben legyen. Aztán a hőse Kelemen László legyen, az első budai magyar szintársulatnak a rendezője. Tableauxokra, allegoriai csoportozatokra, diszletekre és dalokra nézve teljes latitude engedtetik.
«Hogy ne csinálnám meg, kedves komám; úgy sincs semmi dolgom. Mikorra kell? Két hét mulva? Meg lesz szépen.»
Én mindjárt fogtam a papiros szeletet, mértéket vettem Kelemen László urnak a lábáról: – csak azt hibáztam el, hogy a ballábáról vettem mértéket, nem a jobbról; arra nem gondoltam, hogy a másik lábán tyukszemek is lehetnek, s mentül jobban pászol a csizma: annál jobban fogja szorítani. – Megalkudtunk a komámmal egy süldő malaczba. De azt majd csak az előadás után adják ide: addig kihizlalják.
Mindjárt mentem a timárhoz, megvettem a fislédert, s hozzáláttam a dikicscsel, mustával, dratvával istenesen.
Ha ti azt gondoljátok, hogy az ilyen alkalmi darabnak a megirása tréfa dolog, akkor nagyon téves fogalmaitok vannak a poéta feladatáról. Annak nem csak irni kell tudni, hanem énekelni is.
Ebben a százesztendős darabban száz esztendős nótáknak is kell lenni: ugyanazoknak, a miket az első szini előadás évadjában énekeltek.
De hát ki ismeri azokat? Száz évvel ezelőtt még nem volt fonográf.
No hát én ismerem. Én kis gyermek koromban tanultam az apámtól, meg Varga János bácsitól, a tanítomtól: azok szintén kis gyerek korukban tanulták a nótákat, tehát száz esztendősek.
«Ha nap végső sugárinál!»
Aztán meg:
«Rajta barátim igyunk!»
No meg ez:
«Távol tőled kedves lélek!»
És végül:
«Jer vidám csónakos, jer!»
Gyönyörű nóták ám ezek! Nem terem olyan most már aranyért sem. Ezeket kell a jubiláns darabban elénekelni, úgy, a hogy ezelőtt száz esztendővel énekelték.
Csakhogy én meg nem értek a kotázáshoz.
Segítünk rajta.
Kinn laktam már a Svábhegyen – magamban. A gyermekeim Párisban voltak – tanulmányozni.
Egyszer pontban tizenkét órakor jön be a tót leányom ezzel a szóval: «Itt van egy úr!»
Mindig tót leányokat alkalmazok szolgálónak: chauvinizmusból teszem. Azokból mind magyar asszonyok lesznek. – No nem én teszem őket azzá! Dehogy.
– Hogy hínak azt az urat neki?
– Sárosi.
– Hozd ide! Hiszen arra várok! Aztán mondd a szakácsnénak, hogy kacsát öljön; tepertyűs salátát öntsön; túrós metéltet csináljon. Bort hozzon fel a vinczellér fehéret, pirosat, pinczéből. Itt marad nálam ez az úr ebéden.
Az én vendégem egy gömbölyű képű, kedves nyájas arczú, hirtelen szőke hajú fiatal férfiu.
– Ah, hozta Isten! Tessék besétálni a dolgozó szobámba.
Rövid idő mulva rettenetes nagy devernyázás vette fel a házat. Bordal, szerelmes dal, barcarola, hymnus! Egyik a másik után. Először daloltam én, azután dalolt a vendégem, utóljára daloltunk ketten együtt. Cselédek, napszámosok, vinczellér, majorosné mind összeszaladtak a csodájára: «mi lelte a gazdánkat, hogy ilyen széles kedve szottyant – ebéd előtt! Ez lehet csak a vig czimbora, a ki most ide jött!»
Hát az volt a nemzeti szinháznak a karmestere; a derék zeneszerző: Sárosi, a ki az én ünnepi darabomhoz az általam elénekelt száz esztendős nótákat lekottázta.
Így született meg a darab; a czime: «Thespis kordéja».
Leirtam én abban korhiven az első szinész truppnak minden mizeriáit, inséggel, szégyennel való küzdelmét, összekéregetett requizitumait, fellengző lelkesedésének szárnyát szegő prózai ellentéteit; a furcsa mæczenásokat, a még furcsább publikumot; az intrikáló német direktorokat, a buta filisztereket, a betyárkodó imádókat; az ostoba czenzort s az egymás közt veszekedő, intrikáló komédiás hadat, a hogy azt a magyar szinészet történetében adatokkal igazolva találtam. S ezek közül aztán, mint tiszta ideálok emelkedtek ki Kazinczy Ferencz a költő, Kelemen László a szinész s Moor Anna, a művésznő alakjai.
Elvittem a kész darabot Paulay komámhoz. Egy hét mulva visszajövök: addig legyen szives elolvasni.
Egy hét mulva visszamentem hozzá.
Az én kedves komám szörnyü keserű-savanyú ábrázattal fogadott.
– Jajh! kedves komám! Hiszen darabnak eléggé darab volna ez; de nem jubiláló darabnak! Hisz ez csupa sóból van. Ezzel az elsózott darabbal csak nem örömünnepelhetjük meg a szinészet százesztendős jubileumát.
– Tökéletes igaza van, kedves komám; e bizony nem jubileumra való darab. Hát majd irok egy másikat – csupa czukorból.
– Tegye meg azt.
Hát aztán megint neki ültem, s irtam egy másik ünnepi darabot e czim alatt: «Földönjáró csillagok». – Ez már aztán csupa kándirozott lelkesedésből, nemzeti dicsekedés liktáriumából, jobb jövő reményének lépes mézéből s győzelmes ujraébredésünk mustjából van megteremtve. Ez olyan édes darab lesz, hogy a sugó, mikor végig sugta, mind az öt ujját fogja szopni utána.
Október 20-án fogják servirozni. Figyelmeztetek rá mindenkit, a kinek jó foga van.
De már most mit csináljak a sós darabommal?
Ez most a nyakamon maradt. Ha csak azt nem teszem vele, hogy á la Hugó Károly, eljárjak vele városról-városra s magam eljátszszam Kelement, Moor Annát, Kazinczyt, Protasevicsot, Anischel Gergely ácsmestert, a szinházpajta tulajdonost, Lavota karmestert, Unverthet, a német szinházdirektort, Makkos Menyhértet a mæczenást, Harsányt a disznó-kereskedőt, Balogot, az expaulinust, Becsky Farkast, a jurátust, Stoppulát a czenzort, meg a helytartó tanácsos urat, aztán meg a tolvaj intrikus Sehit, s a donnáját – egy magamban.
Én bizony azt gondoltam, kedves szerkesztő barátom, hogy a «Tespis kordéjában» annyi emberszólás, satyra, persifflage van, hogy ez épen bele fog illeni a te Hirlapodba. Add ki kérlek, majd annak a másik ünnepi darabnak az előadása után: hadd izlelje meg a tisztelt közönség, hogy milyen volt ugyanez a dinnye – sóval, meg paprikával?
Maradok igaz hived.