HEJ MIKOR MÉG MI ZÖLDEK VOLTUNK!

Könnyü most innen a szürke szakáll közül morgolódni a tüzes menykő fiatalságra! – De hát mikor mi zöldek voltunk! Meg azok, a kik még nálunknál is vénebbek!

Emlékeztek még arra a volt miniszterelnökünkre, a ki azt mondta a parlamentben, hogy nem tehet róla, ha az ellenzék bizonyos zászló láttára «megbokrosodik». Az volt ám a legény a talpán, mikor még fiapolitikus volt!

A harminczötödiki országyülés alatt királykoronázást láttunk vala «fő» Pozsony városában. (Buda még akkor csak vár vala: Pest pedig csak emporium.) V. Ferdinándot koronázták vala meg, még atyja életében, Szent István országai királyának.

A fényes ünnepségeket berekeszté volt egy nagyszerü tánczvigalom, melyet a főlovászmester rendezett. Ezer viaszgyertya világítá be a szőnyegekkel feldiszített termeket s a fényözönben a sok őszi dísz-mente, tarkítva a főherczegek, tábornokok, a külföldi nagykövetek egyenruháival, s a főrangu hölgyek brilliántos toilettjeivel; a buffetben minden, a mi csak jó és drága: még Gefrorenesz is volt!

Hanem egy dolog hiányzott, a mi nélkül nem igen tartatódik tánczvigalom. – Nem volt muzsikus. – Nem volt czigány.

Hát hová lettek légyen a czigányok? A hires Bagó Jóska bandája, a kinek hetedhét országban párja nem volt sehol? A kit az Alföld küldött fel Pozsonyba a diæta tartamára.

Hát az a hiba esett meg, hogy a főlovászmester, túlságosan nagy loyalitásból úgy megválogatta, hogy kinek küldjön meghivókat az országgyülési fiatalság közül, hogy valamennyi szabadelvü fiatal ember, mind kimaradt.

A 35-iki szabadelvü országgyülési fiatalságnak a lumene volt báró Wenkheim Béla.

Nagy volt a felháborodás a liberalisok részéről; s annál nagyobb a visszatromfolás! – Wenkheim Béla a bál napjára lefoglalta a hires gyulai czigánybandát, s a mellőzött fiatalság ugyanarra az estére rendezett a «Zöld Fában» nagyszerü dinomdánomot.

Mit volt mit tenni. A főlovászmester kénytelen volt előszedetni a német szinház zenekarát s annak a gyékénykákás czinczogása mellett tartani meg a fényes udvari bált.

A tüzes fiatalság pedig az alatt vigan mulatott a vendéglőben a pompás czigányzene mellett.

Éjfél tájon, a pohárköszöntők sorában Wenckheim Béla egy indítványnyal állt elő.

– Urak! Eddig mulattunk magunknak. Most mulassunk másnak. Menjünk oda, bandástul, a hol a főméltóságok sirva vigadnak az átkozott rossz muzsika mellett, huzassunk nekik egyet, – irgalomból.

Az indítvány köztetszésre talált; a jurátusok felkerekedtek s igazán «bene sonantibus» felvonultak a bálterem elé s ott az utczán rázendíttették a «Bihari kesergőjét».

Odafenn a teremben rögtön elhallgatott a cseh muzsika s az erkély megtelt báli közönséggel. A zene alatt lerohant a teremből az egyik bálrendező, egy fiatal aranykulcsos, s elkezdett szépen könyörögni Wenckheimnak:

– Adjátok ide a bandátokat, csak egy nótára: hadd hallja meg ez az idegen nép, hogy milyen az igazi magyar zene! Látjátok, ánglusok is vannak itten.

– Jól van! Egy nótára átengedem a bandámat. Hanem aztán visszaereszszétek. Monda Wenckheim Béla.

De biz azok nem eresztették vissza. Csakhogy megkaphatták a czigányt! Elébb elhuzatták odafenn a «Ruzicska andalgóját», azután a «Svihrovai nótát», majd a «Lavotta indulóját».

A nemes fiatalság csak várt azalatt odakünn az utczán. A juratéria zugolódott; «ez már nem illik: ez visszaélés! Ez valóságos Kohlmarkt!»

Nem volt elég. Még egy mazurkát is rákezdtek odafenn a főméltóságok s tánczra lendültek rajta. Ez már «gravamen!»

– De már ezt nem türjük! kiálta Wenckheim Béla. Majd igazságot teszek én itt mindjárt!

Azzal felrontott a bálterembe; azon módon bokáig sárosan. A teremajtóban megállt; odakiáltott a czigányprimásnak:

– Jóska! Ácsi! Gyere haza!

Azzal a czigányprimás szépen keresztül dugta a nyirettyüjét a hegedü hurjai alatt, leszállt az emelvényről s ott hagyta az egész európai concertet, a félbenmaradt mazurkával együtt. Ment a Wenckheim Béla hivására – vissza a «Zöld Fába».

Az illustris tánczosok ott maradtak a bálterem közepén, s várhattak, míg a cseh orchestrum megint elfoglalta a tribünt, s folytatta, a hol a czigányok elhagyták.

Ez bizony nagy affront volt; elvinni a zenekart az udvari bálból! De hát disciplinaris uton nem lehetett megtorolni. A jurátusok contractuális jogon birták a czigányokat; Wenkheim Béla pedig aviticus jogon, mert az ő czigányai voltak Békés Gyuláról, – hogy pedig via facti hajtották végre a reoccupatiót, erre ősi Tripartitumunk szabadságot ad a magyar nemesnek.

Lovagias uton kellett elégtételt venni.

Másnap az aranykulcsos secundánsai megjelentek a szabadelvü fiatalság kávéházában s hozták a kihivási kartellt. Párbaj egy szál kardra: a mig csak vér nem foly.

Wenkheim Béla felajánlotta magát az elégtételadásra; de arra azt mondták a kihivók, hogy ők nem egy ember nevében jönnek egy emberhez, személyes sérelmet megtorolni; hanem egy megsértett testület: a báli közönség nevében kérnek elégtételt az egész megsértő testülettől. A hogy ilyen alkalomnál szokás, sorshuzás dönti el, hogy kik legyenek a két corporatio viadorai. – El lett fogadva a modalitás.

A szabadelvü fiatalság urnájából Csunkó Náczi neve került elő.

Az is karakán fiu volt; szatmári csemete: onnan az ecsedi láp mögül. Nojszen jól jártál aranykulcsos! Csak hozd ide azt a pulidert!

Wenkheim Béla pedig felajánlotta magát secundánsnak.

Még az nap kellett megesni a bajvívásnak: természetesen ebéd után. (Ki a bolond verekedik éhomra?)

Miután mind a két bajvívó kellő kurázsit ivott magának: elvitték őket nagy kisérettel a párbaj szinhelyére.

Az volt a «dictatura».

A «dictatura» szót azonban nem kell úgy venni, mintha onnan kormányozták volna az országot erőhatalommal; hanem egy hosszu szobát neveztek így a pozsonyi országházban, a hol a nemes fiatalság az országgyülési tudósításokat körmölte a maga vármegyéje számára – dictandó. Itt dolgoztak ők két sor asztal mellett, a diktátor «Szuszurka» commandója alatt.

Ezt az irodavezért pedig azért hitták ilyen furcsa névvel, mert ő találta ki az eddig használt interpunktiók: punctum, comma, semicolon, stričla stb. helyébe a magyar elnevezéseket: a pont neve lett «szurka», a kettősponté pedig «szuszurka». Rajta is száradt az a név örökre a mesterén.

A dictaturában szépen helyet szorítottak az ordaliának, az asztalokat félretolták, a kalamárisokat az asztal alá rejtették, a gyertyatartókat a kályha vállára rakták; a kályhát pedig biztosították székekből alkotott sánczczal, hogy a viaskodók be ne döntsék.

Akkor aztán a kezükbe adták a kardokat: «előre! Isten nevében!»

Jó két insurrectionalis fringia volt.

A secundánsok felálltak az asztalokra kétfelől, mert másutt nem volt a számukra hely a keskeny szobában, s onnan tartották a törvényt a perdöntő párbajban.

Nagyon szép duellum volt az! Egyszer a Náczi szorította az aranykulcsost az egyik ajtóig; másszor meg a kamarás emberelte meg magát s ő verte vissza a Náczit a másik ajtóig. A kardok csattogtak rettenetesen. De vér csak nem akart folyni.

A secundánsok biztatták a feleiket erősen.

– Ne a kardjaitokat vagdaljátok össze fürésznek! Rivalt rájuk Wenkheim Béla. Oda üssetek, a hol elevenjére találtok.

Erre aztán Csunkó Náczi egy hatalmas csapásra kapta föl a kardját; de a helyett, hogy az aranykulcsost hasította volna kettőbe, az asztalon álló Wenkheim Bélának a lábikráját szurta keresztül a kard hegyével.

– No urak! kiáltá Wenkheim Béla: most már folyik a vér! Ha megelégesztek az én véremmel, akkor elég van téve a becsületnek.

S a vívó felek megelégedtek a secundáns vérével s azzal ki lett adva az itélet, hogy a differentia lovagias uton elintéztetett.

Wenkheim Bélának a sebét a hirtelenében előkerített borbély aztán összevarrta, bekötötte. Azt mondták rá, hogy katona dolog.

A vitézi bajvívást természetesen «magnum áldomás»-nak kellett berekeszteni a «három kapásnál». Wenkheim Bélát oda is magukkal vitték az ifju óriások; – az az egy kis seb szóra sem érdemes, kivált a lábszáron! Hiszen megirta azt a dicső emlékü erdélyi költő, Zeyk, hogy: «minden ember térdig ember: azon alul «láb».

Ott azután víg poharazás közt helyreállt a kutyamacska barátság az ellenkező elvű fiatalság között: éjfél vetette őket haza. A conservativ ifjak nem külömben valának berugva, mint a liberálisok. Karöltve s az egész utczát elfoglalva vonulának be a belvárosba, hatalmas énekléssel ébresztve fel a nyugvó keresztyéneket. (A zsidók a Schlossbergen laktak mind.)

Ha még csak az éneklésnél maradtak volna! De a berugott aranykulcsos azt a tréfát követte el, hogy minden házkapun becsengetett s a két secundánsa: egy præsumtiv örökös főispán s egy herczegi majoresco, fütykössel döngette végig az ablakredőnyöket.

Wenkheim Béla, mint aféle plezuros katona, Csunkó Náczi vállára támaszkodva baktatott leghátul.

Egyszer aztán egy felháborított húsfüstölő mester kirohant a házából hat hentes legényével a csendháborításra.

Utczu, futásra vette a dolgot az egész társaság, az aranykulcsos legelől.

Csunkó Náczi is elővette a jobbik eszét: «szégyen a futás, de hasznos»; s lába közé kapta a széles utczát. Wenkheim Béla maradt leghátul a keresztül szúrt lábával. Őt azután tetejébe még jól el is döngették a hentesek.

Akkor beszélte el ezt az adomát előttünk a clubban a miniszterelnök, mikor egy zajos hajczihő alkalmával szomorú lamentót csináltunk a mai fiatalság fölött.

– Hagyjátok el! Hát mikor mink zöldek voltunk!